„Halljátok, hadd szóljon a rigó éneke”

A részeg hajó
Le bateau ivre

Hogy vittek lefele közönyös, nagy Vizek, 
Éreztem, mi sem köt már a vontatókhoz,
Céltáblaként kiket lármás Rézbőrüek
Meztelen szegeztek rikító póznákhoz.

A legénység sorsa nem érdekelt immár,
Angol kelmét-e, vagy flamand búzát viszek.
S hogy vontatóimnál elült a hűhó már,
Hagytak, hová vágytam leszállni, a Vizek.

Múlt télen Én, az ár dühödt morajában
Rohantam konokon: űzött vadóc tudat,
S földnyelv ha leszakad nagy fölindulásban
Nem élhet át ennél győztesebb zűrzavart.

Áldott viharokra ébredtem a vizen.
Mint semmi parafát dobáltak a habok
– Konok hullahordó koboldok – tíz éjen.
S nem bántam: lesnek-é bamba lampionok.

Lágyabban, mint fanyar íz gyermekek ínyét
Fenyődúcaimat zöldes víz járta át,
S kékoportó-foltok, hányások penészét
Lemosta, szaggatva kormányt és vasmacskát.

S Tenger Énekében azóta fürödtem,
Zöld azúrt habzsolva, Tejút-csillanásban,
Hol – sápadt uszadék – tűnődve, bűvölten
Néha lemerül egy hulla a habokban;

Hol váratlan dereng kékes önkívület,
Vörheny virradatban lassúdan remegve,
Hatalmasabban, mint szeszek, mint szent ihlet,
Erjed a szerelem pirosló keserve!

Ismerek villanó eget és szökőárt,
Bukóhullám fodrát, és ismerem az éjt,
Magasztos hajnalt, mint gerlék surranását,
És láttam néha még, mit ember látni vélt!

Láttam bukó napot, mit rémség foltozott,
Villódzó fénybe fúlt mélylila dermedést,
 –  Mint megannyi antik drámahős álltak ott –
S távoli hullámról csillanó remegést!
Álmodtam zöld éjben vakító havazást,
Bimbódzó ölelést a tenger szemében,
Hallatlan nedvekben örvénylő áramlást,
És sárga-kék hajnalt zengő görögtűzben!

Elnéztem hónapszám: hullám-bikacsordák
Miként vetik maguk vadul a szirtekre,
S pofáikat vajon fénylábú Madonnák
Letaszíthatják-e ziháló vizekbe!

Képzeld, elvetődtem oly mesés helyekre,
Hol emberbőrbe bújt párduc hunyorgott rám!
S az ég peremén egy türkiz seregletre
Vetett óriási pányvát a szivárvány.

Láttam nagy, erjedő posványt, hol sás közén
Tőrbe ejtve maga Leviathan rohadt!
Felkorbácsolt habot alvó öböl vizén,
És messzeségeket, merre buzgár fakadt!

Gleccsert, ezüst Napot, gyöngy-habot, üszök-eget!
Undorító roncsot barna öblök mélyén,
Hol óriáskígyók, ha marják a tetvek,
Alámerülnek dőlt, miazmás fák tövén!

Gyereknek mutatnék tengeri keszeget,
Kék vízből, aranyszín, éneklő halakat.
– Virághab ringatott otthagyni a révet,
S csalfa szelek néha szárnyaikra kaptak.

Olykor, síró tenger, mely lágyan ringatott,
A mélyből tapadó hínárt sodort hozzám,
S mártír-én, kit e Föld minden tája nyomott,
Maradtam ott, mint egy térdreborult bús lány.

Ingó deszkámra már, mint szigetre tapadt
Cserfes madárrajok enyves ürüléke.
S míg hajóztam tova, zilált kötél alatt
Vízbefúlók buktak aludni a mélybe.

Én-hajó, ki öblök sörényébe szorult,
Madártalan légbe kit az orkán sodor,
Ki lettem már csontváz, mely víztől ittasult,
Nem ment ki vitorlás, sem Hanza-monitor;

Szabadon, fujtatva, lila ködbe vonva,
Lukasztottam át a vöröslő ég falát,
S kényes poétáknak mennyei koktélba
Kavartam csillogó moszatot, zöld nyálkát;

Villámfény-űzötten csak rohantam egyre,
Tébolyult deszkámat felhő-csikók lesték,
Mikor a hőségből leszakadt dörrenve,
Örvénylően az ég, mint mélylila festék;

Remegtem: moraj kelt a távolság ködén,
– Üzekedő vadak, és a Maelstrom láza –,
S kék mozzanatlanság örök vándora, én,
Siratlak már Európa ! Vén balkonok háza!

Láttam csillagzatot, s földet, hol az utast
Kitárt egek várják szent delíriumban:
Feneketlen éjben ki száműzve szunnyadsz
Ó jössz-e új Erő - arany szárnyalásban?

Sírtam sokat, igaz. Szívtépő Hajnalok!
Vészterhes fenn a Hold, bánatban kel a Nap;
Keserű vágyakban ha már elbódulok,
Törne bár gerincem, nyelne már be a hab!

Ha vágynék vízre még itt, Európában,
Hideg tócsa az, hol a balzsamos éjben
Egy gyermek kuporog, s elereszt nagy búsan
Egy papírhajócskát, mint lepkét a szélben.

Ó, kit áztatott már hullámok bús áradása,
Nem hányódhatok én csepűshajók sodrán,
Taszít tüzek s zászlók gőgje, lobogása,
S hogy dokkok szörny-szeme bambán bámuljon rám.

                                            Gorilovics Tivadar emlékének.


A zöld kocsmában
Au cabaret vert

Nyolc napja múlt, hogy lábbelim levásott
A kavicsos úton Charleroi-ba tartva.
A Zöld Kocsmában egy pirítóst kértem ott
Sonkával, mely – sajna – félig hűlt volt rajta.

Lustán elheverve egy zöld kocsmapadon
Bámultam a falikárpit kusza-fura
Cirádáit, – midőn egy bájos hajadon:
Szeme tüzes, bögye feszes – de mekkora…

–  Hej, ez nem olyan ám, ki a csóktól félne! –
Vajas pirítóst hoz nekem már nevetve,
Nem hűlt sonkával ám, festett fatányéron.

Fokhagyma illat leng halvány hússzín sonkán;
Ő tölt, hogy hab csordul egy nagy, ódon kupán,
Mit az alkonyi nap aranysugárba von.

*

A kis huncut
La maline

Egy ódon fogadóban hol gyümölcsös aromák
S lakkok illata hál, – hogy éhem elüssem –,
Vettem egy – mit tudom, milyen – belga fogást,
Majd egy öblös fotelbe belesüppedtem.

Hallgattam a faliórát, szótlan falatozva,
Amikor a konyhaajtót kivágta egy huzat,
– Jött egy pincérlányka, – vajon mit akarna?
Blúza picit szétnyílt, tincsei pajkosak.

Kis ujjaival babrál, szégyenlősen, tétován,
Arcocskája barackszín, halvány bársonyán,
S gyermeki mosoly bujkál szája szegletén;

Rendezgetve a tálakat mellettem, kedvemre;
Aztán csak úgy – persze, egy csókot remélve –
„Nézd csak, fázik itt a képem” – súgta szendén…

*

Télre álmodó
Rêvé pour l'hiver

Útra kelünk a télben egy kis piros fülkében,
Ringatózunk kék vánkoson
Te meg én. Jó lesz. Sok-sok puha fészekben
Bolond csókok csábja von.

Csukd be szemed, hogy ne láss az ablakon át
Ólálkodó éj-árnyakat,
Rút pofájú, vigyorgó, vérszomjas falkát,
Sunyi ordast, sötét démonokat.

Egyszer csak úgy érzed, csiklandoz arcodon…
Egy pici csók, s mint bolond pici pók oson,
Míg leér nyakadba…

Biztatsz aztán: „Keresd!”, s fejedet lehajtod;
– Soká fogjuk megtalálni e kis huncutot…
– Ki fut tova, távolba…

*


A varjak
Le corbeaux

Uram, ha már rideg a rét,
Ha lerombolt falvak alatt
Imák lelik halálukat,
És kifosztott lett a lét,
A nagy égből szabadítsd ránk
Drága varjak kevély raját.

Idegen, károgó hadak,
Fészketeket a fagy marja!
Kiket sodor folyók tarja,
Öreg kőkeresztek alatt,
Barázdákban, kövön léptek,
Oszoljatok, gyűljetek!

Ezrek, Frankhon földje felett
–  Lent holtak alusznak sorban –
Körözzetek, hiszen tél van.
Mert ki itt jársz, el ne feledd
Mi a dolgunk: gondold meg már,
Kiáltsd világgá, gyászmadár!

De szentek az égből, fenn a tölgykoronán,
– Mely árbocként tűnt az éjbe –
Halljátok, hadd szóljon a rigó éneke
Azért, kit gúzsba köt erdő alján
A gaz, honnan nincs menekvés,
A jövőtlen vereség.