Ő, én és a szerk.

„Az évszázad szatírája lehetne, ha szatíra lenne és nem tartana tovább az évszázad.”
 (a szerző)

Ritkán esik meg velem, hogy elvállaljam recenzió írását. Elég lélekölő feladatnak tartom. Most mégis kivételt teszek egy ifjú, ígéretes tehetség kedvéért, hogy rajtam ne múljon a fényessége. Reá irányítok egy keveset a reám eső fényből, melyet a Mindenható kegyelméből – bizonyára érdemtelenül – bírok. A formai részről annyit, hogy Times New Roman 12-es betűtípussal íródott, ám ezt nem biztos, hogy a nyomdai munkálatok eredeti formában meg tudják őrizni. A tördelése nem szokványos, amely arra utal, hogy a szerző nem sok párbeszédes írást olvasott ez idáig, így megpróbálja maga (autodidakta módon) felfedezni a gondolatjelek és a bekezdések helyes használatát. A mű hossza (rövidsége) arra utal, hogy valamiféle külső vagy belső terjedelmi korlátnak kívánt megfelelni; csak remélni tudjuk, hogy ez sikerült neki. A szerző rajongóinak feltűnhet, hogy a főhős neve (Gizi) megegyezik az általa korábban előszeretettel használt írói álnév (vagy ha tetszik: jelige) Térerő Gizellájának becézett alakjával. Ebből fakadóan nem zárhatjuk ki, hogy a mű önéletrajzi elemekből táplálkozik. Persze minden munka önéletrajzi elemekből táplálkozik (kivéve a „Benjamin Button különös élete”), ezt a szerző a rá jellemző finomsággal tudatni is kívánja velünk, de úgy, hogy mégiscsak jelezze: ez nem egy az egyben napló, hanem a valós tényeken alapuló fikció. Nagyjából két éve követem a szerző munkásságát, érdeklődéssel olvasom jobbnál jobb alkotásait, és bár már magamtól is felismerem jellegzetes stílusát (amelyet hozzá nem értők bárdolatlannak tartanak), nem esik az önismétlés hibájába, nem pihen meg a babérjain, nem hozza mindig ugyanazokat a kliséket, amelyeket rajongói megszoktak, és így talán el is várnak tőle. Magáról a darabról annyit, hogy feszegeti a narráció és a történet-keretezés határait, néha zavarba ejtő módon (Ki mondta ezt? Hogyan hallotta a másikat? Mi a fenéről van szó?), de hát nem az irodalom formanyelvi újítása-e minden mondat, amely helyesírási hibákat tartalmaz? Ne tekintsük mindazonáltal a munkát befejezettnek: az in medias res kezdés és az out medias res befejezés arra utal, hogy leginkább egy stílusgyakorlatot látunk, amely megelőlegez nagyobb lélegzetű műveket (regényt, könyvsorozatot), melyek az itt kikísérletezett új szerkezettel és nyelvezettel operálnak. Az előtérben a szerző az első tíz szerencsés olvasónak ingyen dedikál, valamint ugyanitt pogácsa is kapható. Most pedig következzék a Mű maga! (A mű Maga! A szerk.)

(ide valami híres író neve jön)

Mikor Gizi átment a kertkapun, egy keresztbeszőtt pókháló akadt a szájába. Nem szerette. Tettek egy közepes kört a kutyával, nagyjából félórást. Ennyi idő elég volt a póknak, hogy újra megpróbálja. Amikor hamis biztonságérzettel visszafelé is átment a kapun, a háló ismét az arcára tapadt.

– A rohadt életbe már! – gondolta Gizi.

– A rohadt életbe már! – gondolta a pók.

Gizi elgondolkodott az életén és arra jutott, hogy elég unalmas. Pedig nem volt az. (Honnét tudod, okostojás? A szerk.) Otthon leparkolta a kutyát (aki Blöki vagy inkább Blackie névre hallgatott vagy inkább nem hallgatott), felvette világjáró tarisznyáját (mobil, kulcs, bérlet, esernyő, paprika-spray), és elindult napszámba. A megállóhoz vezető út hosszú és belátható volt, így minden reggel az az érzése támadt, hogy a busz az orra előtt megy el. Pedig az nem az ő busza volt. (De lehetett volna! A szerk.) Folyton úgy érezte, hogy lemarad valami fontosról, de jusson csak eszünkbe Leonardo DiCaprio, hogyan futott, hogy elérje a Titanicot! (Nem akarok spoilerezni, de elérte. A szerk.)

Beérvén a startup cégét rejtő irodaházba, köszönt a recepciósnak illendőképpen:

– Adjon isten, kedves bátyám!

– Fogadj isten, kedves húgom! – válaszolta amaz és lepittyegtette a kártyáját. – Szép időnk van, nemdebár? (Ezt a fonalat itt elvarrom. A szerk.)

A felvonóban benyomta a 3-as gombot. No de miért, amikor a másodikra igyekezett? Hát azért, mert orosz rendszerű volt a lift, amely a földszintet első emeletnek hívja.

– Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak! – mondta a liftbe szerelt nő, pedig a többes szám indokolatlan volt, miképpen az is, hogy okos liftnek nevezzék.

– Az első emelet következik – szólt behízelgő hangon, tehát egyrészt divergált a gombok feliratától, másrészt a vonaton sem mondják be azon állomásokat, ahol nem áll meg a vonat. (Ez roppant érdekfeszítő, de vajon közelebb visz-e a cselekményhez vagy a jellemrajzhoz? A szerk.) Igen, közelebb! Most fogom mondani. Tehát, ahogy a lift így összevissza kavarta az emeleteket…

– Nem kavartam összevissza, csak egyel eltoltam. Ha valakinek ez magas, akkor menjen lépcsőn! – mondta a lift. De visszatérve hősünkhöz (Gizihez): ő mit tett e közben? Várt.

Mikor végre a megfelelő szintre ért („Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk egy bizonyos szint alá” – ahogy azt egy liftkezelő elmésen megjegyezte), kiszállt, majd – nagyképűen szólva – az irodájához ment (Ki is a nagyképű? A szerk.). Köszöntötte sors- és bajtársait, lehuppant, majd szemével átfutotta a leveleit és naptár-bejegyzéseit (A szemével? Biztosan? A szerk.), és látva látá, hogy nincs teendője momentán, így beszédbe elegyedhet a mellette ülő Lilivel.

– Na, mi az ábra, csajszi? – mondta, pedig Lili egy húszassal több volt nála, de szerette, ha ezt nem éreztették vele. (Nem szerette, ha éreztették. A szerk.)

– Idefelé kiköhögtem három kilót sütire – válaszolta Lili, de nem úgy értette, hogy súlyos köpetet helyezett el egy süteményen, hanem hogy háromszáz pengőt adott ki érte. – Kérsz? Az angolok fütyinek mondják.

– Nem pont: kukinak – válaszolta Gizi, aztán rájött, hogy így veszélyben forog a meghívás és tompított: – De így még jobb.

– Megcsináltad a műszaki terveket? – kérdezte Peti, mert hogy ő is ott volt. (Láttam, csak nem szóltam. A szerk.) – Ha nem, akkor segítek befejezni.

– A rendelkezésreállásnál még hiányzik egy rész, mert nem volt tiszta, hogy a rendszer-monitorozást külön vasról kell-e megoldani, vagy elég, ha csak másik virtualizációs környezetből fut. – válaszolta hálásan Lili. (Azt értjük, hogy ezt Lili válaszolta, csak azt nem, hogy mit. A szerk.)

– Hát, ha belefér, akkor legyen külön, azt könnyebb kidumálni a QA-nál. Meg különben sem a mi pénzünk. Legjobb, ha valami open source cuccot teszünk oda, megkonfigjuk, aztán egy paste a doksiba, és máris ötven oldallal beljebb vagyunk – ilyen és hasonló dolgokat mondott Peti. (Mint egy színház-közvetítés: „Rómeó odalép Júliához és szépeket mond neki.” A szerk.)

Hamar eljött az ebédidő. Azaz csak nekünk hamar, mert átugrottuk azt a pár órácskát, amíg eljött. Gizi azon töprengett, hogy a thai, a vietnámi vagy a kínai étterembe menjen-e. (És mire jutott? A szerk.)

– Jön valaki a vietnámiba? – kérdezte. (Bocs, túl korán kérdeztem! A szerk.)

Igen, jött valaki. Pár kanyar erre meg arra és már ott is voltak. Gizi vett egy levest, a másik valaki meg valami tésztát. A levesnek lábszaga volt. Ugyanezt egy magyaros étteremben szóvá tette volna, de itt a PC és a sznobéria ezt nem engedte meg. (A személyi számítógép a helyes kifejezés. Magyarok vagyunk, a teringettét! A szerk.) Lábszagú, de tartalmas. Amikor a személyzet átvette tőle az üres tálcát, akkor mélyen meghajolt. (Azt nem a japánok csinálják? A szerk.) Aztán rájött, hogy azt a japánok csinálják, elpirult, de nem emlékezett rá, hogy most éppen milyen a vietnámi–japán viszony.

Ahogy Gizi (és még valaki) visszaindult az irodába, egy fekete macska ment át előtte az úton. (sic! A szerk.) Az irodába érve meglátott a falon egy táblát és a táblán egy feliratot, miszerint hamarosan pitch-elnie kell egy befektetőnek. Kiviharzott a mosdóba, ahol beállt a tükör elé.

– Mi-mi-mi-mi-mi-mi-mi! Sziasztok, a nevem Gizi! Gondolkodtatok már valaha azon, hogy miből lesz a cserebogár? Na, valaki? Valaki, na? – próbálgatta a szövegét, de rájött, hogy az interakcióval rengeteg értékes időt veszít. Rendbe szedte a sminkjét, hányt egy hangyányit, majd határozott léptekkel visszament az irodába. (Akkor most láttunk egy cserebogarat, egy hangyát, de mi mozog a zöldleveles csipkebokorban? A szerk.)

A laptopjával keresett egy hangszigetelt kalickát, és elindította az online videót. Már várták.

– Sziasztok, a nevem Gizi! – szólt bátortalanul.

– Tessék! – válaszolta egy szőke nő.

– Mondom: a nevem Gizi és hogy sziasztok! – próbálkozott, mert nem jött rá, hogy a „tessék” azt jelenti, hogy kezdheti. (De mi rájöttünk. A szerk.) Beszélt a csapatról, a piac méretéről, a versenytársak erősségeiről és gyengeségeiről, felsorolta az ipari partnereiket, az alapítók tulajdoni arányát, az eddig elnyert díjakat, média-megjelenéseket, vázolta a szükséges invesztíció és a profit várható mértékét, nem hagyta ki a cég elérhetőségeit, részletezte a következő körös befektetés felhasználását hónapokra lebontva, és éppen be tudta fejezni a berregés előtt a megcélzott vásárlói kör leírását. (Nem akartam közbeszólni... A szerk.)

– Köszönjük! Nem derült ki, hogy mi a termék, így sajnos majd értesíteni fogunk – közölte a szőke nő kissé gonoszul, mert hogy Gizi is szőke nő volt. (Na, ezt akartam én is mondani, hogy valami hiányzott! A szerk.)

– Három percben nem lehet semmi értelmeset elmondani! – fakadt ki Gizi.

– Öt perced volt… – válaszolta a szőke nő. (Neked viszont 20 perced volt. A szerk.)

Húsz percben sem lehet semmi értelmeset elmondani!