Kis képes köténymese

Már régen nem írtam „novelettákat”, rövid novella-féléket, amelyek Évamesék, szépiában című prózatkötetem nyomán oly sok, és nekem mindig örömet szerző visszhangot váltottak ki az Olvasókból. Most azonban a sors egy olyan, gyermeki vonásaiban, felfogásában is vigasztaló igaz mesét kínált, hogy mindenképpen meg kellett írnom.

1998 tavaszán, az egyházi hátterű oxfordi Keston Institute ösztöndíjasaként, ahol a koszt-kvártély-kutatásért cserébe mindössze egyetlen előadást kellett tartanom a tizenhetedik századi magyar és erdélyi vándordeákok és Anglia kapcsolatáról, a szokottnál is puritánabb módon éltem. A szerény, de máig hálára kötelező ösztöndíjas zsebpénznek ugyanis minden árva pennyére szükségem volt, tekintettel arra, hogy közvetlenül hazatérésem után, májusban, egy mini-szakember brigáddal és családi-baráti összefogással nekiveselkedtünk jóformán romos állapotban megvett otthonunk felújításának, a Belső-Ferencváros egyik gyönyörű Feszty- házában. Így tehát egy-két antikvárban vett szakkönyvön kívül magamra szinte egyetlen árva petákot sem költöttem. Nem messze egyik kedvenc kutatóhelyemtől, a Bodleian Librarytól egy apró butikban csak hosszas vívódás után vásároltam meg magamnak az akkor csillogó-villogó, de az elmúlt negyedszázad alatt bizony már alaposan töredezett, és ügyetlen mancsommal agyonvarrogatott „mikegeres” kötényt. A szememben akkor csillagászati árnak számító, kemény egy fontért! Nem pusztán és elsősorban Disney-rajongásból választottam ki éppen „Őt”, hanem akkor már három és fél éve halott, korán távozott orvos-apám tiszteletére, aki 1951-től az 1956-os amnesztiáig csaknem hat évet „ült”, raboskodott politikai fogolyként. Nagyon korai halála a börtönévek során szerzett betegségek következménye volt. Apu ugyanis 1928-ban született, s büszke volt arra kisfiú korában, hogy, bár a Karcsi névre hallgat, mégis csak Miki egér kortársa. Ráadásul, szerelmük virágkora idején, anyámmal kölcsönösen Mikinek becézték egymást, részben egy régi pécsi egyetemi farsang emlékére… S mit tesz Isten, most, ezeket a sorokat rovogatva felvillant bennem egy véletlen egybeesés. Az hogy jó negyed évszázada, hol boldogító, hol pedig honvággyal teli régi oxfordi tavaszomon, pontosan azon a napon készített rólam egy kedves, baráti lelkésznő az egyetemi parkban egy fotót, amikor büszke egeres köténytulaj lettem. A nevezetes ruhadarab hősiesen megszolgálta a magáét, nagycsaládos kulináris jelenlétemnek és konyhatündéri alkatomnak köszönhetően. Ettől függetlenül hosszú éveken keresztül hiába kerestem kül- és belföldön méltó utódát. Nem azért, hogy a vén mikist kidobjam (nagy becsben őrzöm, amíg csak élek!), hanem puszta gyakorlati okokból. S erre, mit tesz Isten, megint csak Albionból érkezett az „őrségváltás”, méghozzá egyszerre két példányban. Cambridgeben tanult, s hosszú ideje ott élő informatikus unokaöcsém hozott nekem onnan egy dupla csomag katicabogaras, ugyancsak vízálló, de már nem merevet, nem „viaszosvászonból”, hanem annak puha és selymes anyagból készült kötény-ikerpárját. Az árak persze Shakespeare földjén is változtak. A szerény fiúgyermek faggatásomra elmondta, hogy e két katicás remek összesen 13 fontba került, ottani, belföldi szállítással együtt. Aki csak egy kicsit is otthonos az én világomban, az tudja, hogy kislánykoromtól sokunokás nagymama koromig, s egészen addig, hogy megírtam Katicamesék című, hamar kapóssá lett gyerekkönyvemet. A katicákat nagyon szeretem. Nem csupán szépségük, s a gyerekkori balatoni „katicamentések” miatt, hanem azért is, mert ezek a pici, pettyes jószágok képesek jégburokban áttelelni, s azután életre kelni. Így egy kicsit személyes címerálataimnak érzem őket, hiszen a civil és az írói sors bőven jutatott nekem túlélendő jégburkokat. Továbbá azért is kötődöm hozzájuk, mert míg a nálunk csak egy kedves kislány-becenévre hallgatnak őkaticáságáék, addig nevüknek számtalan nyelven szakrális háttere is van, hol Isten, hol Mária bogarának becézgetik őket, Norvégiától Spanyolországig, Franciaországtól Ausztráig. S természetesen azt sem felejthetem el, hogy 2011-ben, hatvanadik születésnapomon a magyar irodalomtörténészek (főleg a „régi magyaros” kollégák!) egy Septempuctata (Hépettyes) címet viselő Festschrift-tel leptek meg, az Irodalomtudományi Intézet kiadásában.

Visszatérve a kötények meséjéhez: míg a mikikötény jól megérdemelten pihen egy komódfiók mélyén, addig az egyik katicás utód máris átvette a szolgálatot. Hetvenkét és fél évesen bár, de mégis szívből remélem, hogy még sok-sok napon át örülhetek nekik. És ők is nekem. Elvégre: „Sunt lacrimae rerum!” ugyan a sokat emlegtett latin idézet, de én a tárgyak, dolgok mosolyában, vagy legalábbis mosolyra indító erejében legalább annyira bízom, mint bánatainkban osztozó könnyeiben! Most például ez a két kötény nagyon sokat segített annak elviselésében, hogy egymást követő három napon át háromszori, (ha nem is bibliai kakasszóval kísért!) nagyon fájdalmas árulás keserítette meg az életemet. De mivel tudom, hogy ilyen és hasonló élmények manapság sokakat, sokunkat érnek, úgy döntöttem, hogy aprócska vigaszként, ha úgy tetszik, sebtapaszként megírom ezt a kis köténymesét. Nem is tehetek másként, hiszen szilárd meggyőződésem, hogy az írott szó, az irodalom egyik küldetése a gyógyulás és a vigasztalás. Nem rózsával ízesíttett, porcukorba forgatott édességekkel, mindössze emberszeretettel, igazi segítő tettekkel, s nem utolsó sorban humorral, amely egyre ritkább portéka az írott szó világában! Ha másként nem megy, akkor játékos egerekkel és bogarakkal szövetkezve, kötényen innen és túl.

A nyitóképen a szerző látható (1998, Oxford)