Mindhalálig próbálkozni

Egész életemben visszafojthatatlan kalandvágy élt bennem. Tisztességes úton jutottam hozzá: örököltem. Az elnyomás és az erőszak elől menekült magyarok gyermekeként születtem, tíz évvel az 1956-os forradalom után, melyet követően szüleim elhagyták a hazájukat egy szabadabb élet reményében. A vasfüggönyön túli világ számtalan új gondolatra inspirálta őket. Ahogy a szüleimének, az én életemnek is elengedhetetlen része lett az olvasás és a kreativitás.

Hat testvér közül a negyedikként születtem, ami ideális volt számomra: így nem tartoztam az idősebbek csapatához, akik gyors egymásutánban jöttek világra. Én átmeneti időszakban érkeztem, mikor a családom a délnyugat-ontariói vidékről egy öreg farmépületbe költözött az ontariói Stoney Creekbe, Hamilton mellé. A nővérem és köztem két év volt, köztem és az öcsém, illetve a legfiatalabb, sérült húgom között pedig három. Hatunk között összesen két fiú és négy lány volt. Idősebb testvéreim a ház körül és a birtokon segítettek a szüleimnek. A fiatalabbak elég kicsik voltak ahhoz, hogy az én dolgom legyen vigyázni rájuk, habár akkor nem éreztem át a szereppel járó felelősséget; úgy tekintettem a helyzetre, mintha alattvalóim vagy tanítványaim lennének.

Egy nap úgy döntöttem, hogy az öcsémre és rám ránk fér némi édesség, hogy egy kicsit vidámabbá tegye a hideg novemberi napot. Akkoriban a szüleim mindig elvitték a tejesüvegeket a boltba, ahol vissza lehetett váltani őket néhány centért – annyiért, amiből épp elég cukorkát lehetett venni. A konyhában egy üres tejesüveg várakozott, anyámat lekötötte, hogy éppen olvasott vagy írt – szeretett volna egy nap publikáló íróvá válni –, a húgom, Marika pedig szundikált. Az öcsém, Zoltán már elég idős volt ahhoz, hogy járni tudjon, ha megfogtam a pufók kis kezét, és nagyon is szívesen jött velem. Mielőtt elindultunk, ellenőriztem, hogy a szájában van-e a cumija, amivel anyánk biztosította, hogy csendben maradjon. Vagy egy kilométernyit sétáltunk felfelé Stoney Creek lankás dombján, a Barton Avenue-tól a Lake Avenue-ig, a boltokig. Mikor útközben elhaladtunk a Lake Avenue School mellett, ahol az idősebb testvéreink tanultak, megálltam, hogy megmutassam Zoltánnak. Még csak álmodoztam arról, milyen fantasztikus kalandokba keveredhetnek ott. Az út hátralévő részét gond nélkül megtettük, mert a cukorka ígéretével tudtam biztatni az öcsémet, miután azonban visszaváltottuk a tejesüveget, egyik boltban sem találtunk pennys cukorkákat. Ahogy felhők kezdtek gyülekezni, egyre hűvösebb lett, és az öcsém orra folyni kezdett, a taknya lecsöpögött a cumi körül. Esni kezdett a havas eső, mégis épülettől épületig húztam magam után, míg végül egy rendelő kedves recepciósa megszánt minket, és adott néhány keménycukorkát, én pedig úgy döntöttem, legjobb, ha hazamegyünk. Miután visszafelé menet elfogytak a cukorkák, az öcsémnek elege lett a kalandból, már a cumi sem nyugtatta meg, és anyánk után kezdett bömbölni. Elkötelezetten, a kesztyűs kis kezébe kapaszkodva vezettem hazáig, ahol kiderült, hogy édesanyám időközben felhívta a rendőrséget. Nem igazán értettem, mi ez a nagy felhajtás: vagy hazaviszem a testvérem, gondoltam, vagy halálig próbálkozom. Anyám azután jobban szemmel tartott minket, bár akkoriban nem is gyanakodtam rá: ezért részesülök abban a megtiszteltetésben, hogy elkísérhetem a könyvtárba, a szüleim által nyitott csemegeüzletbe és a vegyesboltba.

A következő ősszel óvodába mentem, a Lake Avenue Public Schoolba, ahol a többi gyerek könyörtelenül kicsúfolt. Hibáim között szerepelt, hogy akcentusom volt, furcsa frizurám (a hajamat anyám vágta), végül pedig „babalábaim”. Nem érdekelt. A viselkedésüknek hála bőven volt szabadidőm, amit az iskolai könyvtárban tölthettem az avokádózöld, hosszú szőrű szőnyegre kuporodva, verses képeskönyvekkel az ölemben. Ott látogatott meg először a Szél, a Múzsám, aki tüzet gyújtott bennem, és akkor jöttem rá, hogy az életem elkerülhetetlenül össze fog fonódni a szavakkal. W. O. Mitchell azt írta Who Has Seen the Wind [Aki látta a szelet] című regényében: „A szél olyan, mint egy égre írt vers, egy üzenet Istentől azoknak, akiknek van szemük a látáshoz.”

A három idősebb testvérem és én mindennap hazacaplattunk házi gulyást és friss kenyeret ebédelni, aztán amíg ők délutánonként a Frédi és Bénit nézték, én gyakran felolvastam a kisebb testvéreinknek, és olvasni tanítottam őket. Hitoktatásban nem volt részünk, míg a szüleink egy nap úgy nem döntöttek, hogy mindegyikünket megkereszteltetik a St. Stephen’s of Hungary Churchben (vagyis a hamiltoni Szent István-templomban), hogy megmentsék a lelkünket a pokoltól, majd be nem írattak egy szigorú katolikus iskolába. Ez az új rendszer azzal járt, hogy hatunk közül négyen napi nyolc órát az iskolában töltöttünk, a két legkisebb gyerekre pedig nevelőnő vigyázott, hogy anyám elvégezhesse az egyetemet, és megtanulja, miként tegye magát hasznossá. Néhány értelmetlen korlát mellett a vallás alapvetően édes közösséget jelentett számomra a Láthatatlannal, ami a Múzsámnak is nevet adott.

Akkortájt az volt az elterjedt elképzelés a nők ideális életéről, amit Margaret Trudeau is jól példázott: megszabadulni a háziasszonyi lét korlátaitól, és nagyvárosi nővé válni, divatos ruhatárral, karrierrel és gyakori partikkal. Maggie stílusos fotója megjelent a magazinokban és a hírlapokban, amelyek lehozták, hogy elvált a férjétől, Kanada miniszterelnökétől, és a Rolling Stones tagjaival, Mick Jaggerrel és Ron Wooddal járta a világot. Egy másik alkalommal Kubába utazott. Azok vad idők voltak; a nyugati világban a nők egyre több és több szabadsághoz jutottak.

Apám, aki eredetileg taxis volt Montrealban, akkor találkozott anyámmal, mikor ő épp ápolónőnek tanult, miután a Kanadában töltött első éveit állami gondozásban töltötte egy egyházi iskolában a quebeci Joliette-ben. Anyám gyorsan megtanult franciául, halálosan beleszeretett apámba, aki nyolc évvel volt idősebb nála, és bilincseit ledobva elszökött vele Ontarióba. Apám azután egy dohánytermelő farmon dolgozott, és esti iskolába járt, hogy megtanuljon angolul, és malomépítői képzettséget szerezzen, amivel aztán az ország bármelyik részén elhelyezkedhetett. A munkájából elég jövedelem származott ahhoz, hogy eltartsa a családját, és vállalkozással is kísérletezhessen.

Anyám tizennyolc éves korától apámtól függött, és csak huszonhárom éves volt, amikor én világra jöttem. Huszonnyolc éves kora előtt hat gyermeke született, ami után készen állt arra, hogy változtasson az életritmusán, úgyhogy elvégzett az egyetemen egy könyvelői tanfolyamot angolul, és egy boltban kezdett dolgozni. Feltupírozta a haját, mint Jacqueline Kennedy, és mikor szülői értekezletekre kellett mennie az iskolába, mindig nagyon kiöltözött. A hetvenes években jártunk, mikor a nők elégették a melltartóikat, és elváltak a férjüktől, gyakran a gyermekeiket is maguk mögött hagyva.

A következő évtizedben éreztem, ahogy a szüleim lassan eltávolodtak egymástól. Apám jobban bízott anyám ragaszkodásában, mint anyám az övében, és kalandos utakra vitte őt, mind a hat gyerekkel együtt. Egy sor különböző járművet vásárolt, amelyekbe bepréselődve leszaladtunk a határtól délre, New York államba, ahol jó árfolyamon váltották a kanadai dollárt, hogy megvegyük a legújabb divat szerinti ruhákat; a nyári szüneteket pedig az Allegany State Parkban töltöttük, ahol egy nagy sátorral kempingeztünk, és úsztunk, vagy az Egyesült Államok valamelyikébe látogattunk New York és New Orleans között. Télen apám gyakran levezetett délre, Florida Keysig vagy még messzebb, ahol jól belaktunk rákkal és naranccsal, és úgy tértünk vissza a kanadai télbe, hogy az orrunkról még hámlott a bőr a Mexikói-öböl partján túlzásba vitt napozás után.

Gyakran figyelmeztetés nélkül indultunk útnak. Apám csak annyit mondott:  „Rakjátok el a fürdőruhátokat, elutazunk”, miközben berakta a Coleman tábori tűzhelyet és az öntöttvas serpenyőt a csomagtartóba. Olyanok voltunk, mint a Brady család egy rendetlenebb verziója. Ráadásul a szüleim borzasztó sokat veszekedtek útközben: anyám az aktuális olvasmányával az ölében ült, amelyet szendvicskészítő pultnak volt kénytelen használni, ahonnan nyolc embert kellett etetnie, miközben apám huszonnégy órákat vezetett egyhuzamban, le Floridáig. Apám fejben más világban járt ezeken az utakon, és észre sem vette anyám nehézségeit. Arról beszélt, milyen volt, amikor még repülőgép-szerelőként dolgozott a magyar légierőnél. Egy ideig még arra is törekedett, hogy pilóta lehessen, de a családi élet ellehetetlenítette ezt a vágyát. Ehelyett időnként elvitt minket a repülőtérre vezető út melletti Dairy Queenbe, hogy csokiöntetes fagylaltot együnk, a repülőgépeket nézzük, és elmesélhesse, hogyan szökött át az osztrák határon: úgy döntött, vagy kijut a kutyák és a lövések ellenére is, vagy belehal a próbálkozásba.

Az egyik úton, amelyet az Egyesült Államok déli részébe tettünk, apám nagylelkűen vett nekünk egy hatalmas doboz jégkrémet, de a hőség és a pára közepette az egész azonnal megolvadt, és mivel se kiskanalaink, se csészéink nem voltak, anyám kidobta az egész dobozt a mozgó kombi ablakából az autópályára, mielőtt a ragacsos folyadék teljesen elborította volna. Apám másik jellemző hangulata az őrjöngő zsarnok volt, és visszakézből adott pofonjai még a hátsó ülésen is mindig eltalálták a célpontot, akármilyen sebességgel haladtunk éppen – semmit sem vesztett taxisofőri képességeiből. Akkor még nem volt kötelező a biztonsági öv, úgyhogy az én kedvenc helyem a hátsó szélvédőnél volt, a kalaptartón, vagy lenn a padlón, az anyósülés mögötti lábnyi mély gödörben, ahol már kartávon kívül estem.

Mikor nem olvasott, vagy írt, anyám, aki úgy nőtt fel, hogy hajnal előtt kelt, mivel az apja pékségében dolgozott, rendszerint tésztát nyújtott a konyhaasztalon, vagy szilvásgombócot hengergetett cukorba és prézlibe. A vacsora paprikás csirke vagy lángos volt, serpenyős rostélyos vagy töltött paprika; és ő készítette a világ legfinomabb dobostortáját és ünnepi süteményeit. Sosem értettem, hogy bírta felvágni a karamellizált cukorlapot, ami az előző pillanatban még perzselően forró volt. Amíg a konyhában dolgozott, zenét hallgatott a rádión, apám pedig bort töltött magának, és táncolt: gyakran velem keringőzött, mert én voltam a gondtalan lánya, aki könnyen elmosolyodik, és mindig kész a kalandra. Felemelt a lábamról, és magával sodort, arcomat a bajszához szorítva. Én voltam apuci kislánya, és az idősebb testvéreim utáltak vagy ignoráltak, de én nem bántam, mert már akkor is erős öntudattal rendelkeztem; anyám pedig sosem korlátozta a könyvválasztásaimat, úgyhogy már fiatalkoromtól kezdve magam irányítottam a tanulmányaimat. Végigolvastam a könyvtár gyerekeknek és kamaszoknak szóló könyveit, és a kedvenc írom Judy Blume volt: „az ujjlenyomataink nem fakulnak ki az életekből, amiket megérintünk” írta Are You There, God? It’s Me, Margaret [Ott vagy, Istenem? Én vagyok az, Margaret] című regényében. Az ő és más írók bölcsességének morzsáin sokat rágódhattam magamban: gyújtóst lobbantottak a lángomhoz.

Szabados utazási szokásai mellett apám vállalkozó is volt. Csatlakozott a Kereskedelmi Kamarához, és beiratkozott a Toastmasters oktatási szervezethez, hogy megszabaduljon a magyar akcentusától, ami ugyan sosem sikerült neki, helyette viszont megtanulta, hogyan indítson be, és működtessen egy vállalkozást, és esténként gyakran gazdasági könyvek fölött görnyedt. A szüleim egy időre magyar csemegeboltot nyitottak. Engem magukkal vittek az üzletbe, ahol a hátsó irodában rajzolgattam, vagy a vásárlók hosszú sorát néztem, míg anyám pácolt húst szeletelt, és árakat ütött be a pénztárgépbe. A hűtőt kiszállított tejjel, sajttal és vajjal töltötték fel, és több tálca friss kenyeret hozattak egy helyi pékségből. A szüleim erősek és céltudatosak voltak, és nekem úgy tűnt, bármit el tudnak érni, vagy ha mégsem, mindhalálig próbálkoznak.

A bolt sajnos már eleve bukásra ítélt vállalkozás volt, mivel hat gyermek nevelése, akik közül egy különös gondoskodásra szorult, az írással együtt túl sok munka volt anyám számára, és ezen az inspiráló feminista irodalom sem tudott változtatni. Anyám hamarosan kiégett, és egy hetet a kórházban töltött, mire felépült. Ez a minta aztán újra és újra megismétlődött az utolsó pár évben, amit a szüleim együtt töltöttek. Ráadásul a múltbeli traumái is kísérteni kezdtek álmában. Margaret Atwood szavai Lady Oracle [Lady Orákulum] című könyvéből igaznak bizonyultak: „El akartam felejteni a múltat, de az nem felejtett el engem; megvárta, míg elalszom, akkor sarokba szorított.” Anyám újraélte a szörnyűségeket, amelyeket kisgyermekként látott a második világháború végén, majd tizenévesként a forradalom alatt, és az sem segített rajta különösebben, hogy apám szélsőséges kitörései már nemcsak engedetlen gyerekei, de a felesége ellen is irányultak.

Mikor a szüleim elváltak, és szétválasztották a családot is, megkönnyebbültem. Apám kapta meg a fiúkat, és elköltözött velük nyugatra, ahol újabb vállalkozásba kezdett, miközben egy olajhomokbányában dolgozott; anyámé lettek a lányok, vagyis csak én és a húgom, mivel a nővéreim már elköltöztek. Egy kis lakásban éltünk Hamilton Mountainben, ahol, miközben anyám tovább kísérletezett az írással, én is elkezdtem írni az első regényemet. Egyetértek azzal, amit Louisa May Alcott ír A nyíló rózsa című regényében: „…egy nőnek éppúgy joga és kötelessége, mint egy férfinak, hogy valami hasznosat tegyen az életében. Mi ugyan nem elégszünk meg azzal a sablonos szereppel, amelyet ti osztanátok ránk!”

A számos kiégés után, még mindig feldolgozatlan traumáival küzdve anyám nem állt a képességei magaslatán, és képtelen volt munkát találni, bár sosem hagyta abba az olvasást, az írást és az ötletek elemzését. Két megmaradt gyermekét hamarosan a Szociális Szolgálat vette gondozásába – mivel Kanada jó, liberális ország, hatékony támogatással –, így anyám egyedül maradt, és valamivel később rákot diagnosztizáltak nála, ami végül elemésztette. Mielőtt meghalt, rengeteg prózai művet vetett papírra, és sokat el is küldött különböző kiadókhoz. Egyetlen írása sem jelent meg, és a témáit csak sok évvel később láttam viszont számos más szerző könyvében: anyám ötletei messze megelőzték a korát. Abban az évtizedben és a következőkben én versekbe öntöttem ki a lelkem, és úgy olvastam az új írásokat és a régi klasszikusokat, mintha egyszerre jelentettek volna menedéket és élelmet; minden egyes könyv egy-egy újabb ág volt, amely táplálta a bennem égő tűz lángját. „Semmilyen teher nem nehezebb, mint egy be nem teljesített lehetőség” – írta Gabrielle Roy. A tehetségemet súlyos tehernek éreztem.

Mi, lányok, a húgomat kivéve mind fokozatosan Nyugat-Kanadába költöztünk, hogy apánkkal éljünk a lehetőségek földjén. Ő folyton valamilyen kalandot kergetett, új üzletbe fogott, felváltva táncolt, énekelt, és dühöngött, bár nyugatra költözése után kicsit meglágyult. Újra megházasodott, és született még egy gyermeke – az új „apuci kislánya” –, majd a friss családjával Vancouverbe költözött, ami után már csak egyszer vagy kétszer, rövid időre találkoztunk.

            Nyugat-Kanada volt az, ahol először jelentek meg novelláim és cikkeim, majd verseim is, végül pedig könyveim. Végre eljutottunk – anyám és én – a megjelenésig. Helyette tettem, de érte is, és mindig boldoggá tett, hogy én lehettem a középső gyerek egy zavaros családban, ahol táplálhattam a lángom, a Múzsámat. Összegyűjtöm az ötletek tüzelőjét, és így lángra kapnak. És magamban őrzöm a tüzet: olvasok, ötleteket vizsgálok meg, írok. Ez a célom. És elégedett vagyok azzal, aki vagyok, és azzal, ahonnan jöttem: ez jelent számomra mindent. Ez az én kalandom, és én is mindhalálig próbálkozni fogok.