Az első nap

Nem ment vacsorázni, pedig aznap nem is evett még. Délután érkezett, egy műanyag szatyorba csomagolták össze a holmiját, csak úgy sebtében. Hamar ment, alig volt mit beletenni.

Felhőszerűen gomolygott az a nap. Tünékenyen változott minden perc és minden mozdulat körülötte, mintha nem is vele történt volna. A kezét idegen kezek emelgették, és bújtatták be a pulóverébe, és idegen kezek húzták rá a nadrágot. Valahonnan a cipője is előkerült, rég volt rajta, leginkább mezítláb járt. Nehezen szuszakolták a lábára, összeszáradt a nyirkos házban. Volt kiabálás, rikoltozás, székek dobálása meg lökdösődés, de ő nem sokat értett abból, mi folyik körülötte, miről beszélnek, nem figyelt rájuk, csak a falat nézte, a penészes foltot az ajtó mellett. Valaki fésűt akasztott a hajába. Finoman húzogatta a sűrű csigák, boglyas hullámok között. Nem érzett fájdalmat, inkább jóleső, enyhén csiklandós bizsergést, amikor a fésűfog olykor-olykor a fejbőréhez ért.

Szakadó esőben tették meg az utat az autóig. Két oldalról egy-egy nő fogta a kezét. A tenyerük puha volt és meleg. Róla beszéltek meg a családjáról, de csak mondatfoszlányok érkeztek hozzá. A harmadik idegen, egy férfi, aki szintén velük jött, egy köteg papírral a kezében futott előttük. Igyekezett, nem akarta, hogy eláztassa a papírokat az ólmos eső, amíg átvergődnek a földúton. Amikor odaért az út szélén veszteglő járműhöz, határozott lendülettel nyitotta ki az autó ajtaját, bevetette magát a sofőrülésre, és azonnal beindította a motort.

A kerítések mentén kutyák hörögtek a lánc végén. Fényes rózsaszín ínyük megvillant, ahogy ugatva belemartak a levegőbe. A két nő összerezzent, amikor egy-egy vérmesebb csahos olykor a kerítésnek ugrott.

Miután becihelődtek a hátsó ülésre, sokáig pörgött az autókerék a sárban. Nehezen indult a kocsi, de végül is kikecmeregtek a dagonyából. A férfi rágyújtott. A füst hamar szétfoszlott az utastér levegőjében, csípte a szemét és a torkát. Az egyik nő köhögni kezdett. A férfi résnyire lehúzta az ablakot, és kihajította a kaparós dohányt, aztán gázt adott.

Hamar párás lett az ablak, nem sokat látott. Suhantak a fák, az apró házak kontúrjait elmosta az ablakon végigcsorgó esővíz. Az ablaktörlő ütemesen járt jobbra-balra. Beletelt egy kis idő, mire maguk mögött hagyták a hepehupás, rossz utakat, és kiértek az autópályára.

A jobbján ülő nő oldalához dőlt. Szótlanul meredt maga elé. Ha kérdezték, csak igennel vagy nemmel felelt. Nem érzékelte az idő múlását, csak akkor rebbent meg, amikor hirtelen megállt az autó.

Ami azután történt, megint csak amolyan szakadozott összevisszaságnak tűnt – lépcsők, korlátok, szagok, folyosók, hangok, felvétel, átvétel, cipők koppanása, ajtók nyikorgása.

Most összehúzott szemmel áll egy terem ajtajában, hosszasan méregeti a többieket. Nem szól hozzá senki, mindenki a tányérja fölé hajol, kanalazza a levest. Szörcsögnek, csámcsognak.

Kis idő elteltével megfordul, és elindul a folyosó vége felé. Emlékezett, hogy az utolsó ajtó mögött van a szoba, ahol együtt lakik négy társával. Ezt mutatta meg az a szürke kötényes, kalácsképű asszony, akinek végül átadták. A két nő megölelte, az egyik egy Balaton szeletet vett elő a táskájából, és beledugta a nadrágja zsebébe. A férfi megsimította a fejét, aztán ő is eltűnt.

Lassan nyomja le a kilincset, óvatosan lép be az ajtón. A szobában gyenge fényű izzó ég. Az ablak alatti ágyon hever a műanyag szatyra. Mellé kucorodik, az aljából kikotor egy félszemű plüssmackót. A nadrágja zsebéből előveszi a Balaton szeletet. Lassan, szinte komótosan bontogatja, a papírt leszórja a földre, aztán aprókat harapdál belőle. Lassú, álmosító mozdulatokkal eszi. Miután az utolsó falatot is lenyeli, magához öleli a mackót a zacskóval együtt, úgy fekszik végig az ágyon.

Magzatpózba húzza magát, csontos térdei csaknem az orráig érnek. A hüvelykujját a szájába dugja, pedig már nyolcéves elmúlt. Becsukja a szemét. Hamar elalszik.

Álmában magzatként lebeg az anyja méhében. Sűrű, meleg és édes a víz, mohón kortyol belőle néhányat. A parányi ujjak tétován mozognak, és a karok meg-megrebbennek, mintha szállni készülnének valami ismeretlen univerzum felé. Lüktet az ujjbegynyi szív, élet áramlik a köldökzsinór ereiben. A szemrés vékony csíkján át alig érzékelhető a méhűr homálya. Ebben a néhány órában úgy él, mint a lét titokzatos zárványa. A részeges ordítások, az apja száján kásásan kibuggyanó szavak, a lábosok, tányérok zörgése, az anyja sikoltozásának hangja nem ér el hozzá, szétesik egy másik dimenzióban, és apró darabokra hull, akár csak az ütlegelések hasító fájdalmának érzete, amelyek most csak finom lökéshullámokat gerjesztenek az álom magzatvízében. Ráül a hullámokra, úgy ringatózik, a vékony burok körbeveszi, akár egy ölelő kar. A köldökzsinór olykor finoman megérinti a lebegő testét, és ha kissé távolabbra sodródik, visszahúzza a méhlepény bodorodó bolyhai közelébe.

Mélyen alszik, ahogy csak a gyerekek tudnak, szinte ájultan. Egyenletesen szuszog, nyálbuborék fénylik a szája szögletében, a haja félig beteríti az arcát. A mackó és a műanyag szatyor megbújik a könyöke hajlatában.

Később a szürke kötényes, kalácsképű asszony benyit a szobába. Riadt tekintete megnyugszik, amikor megpillantja az új gyereket. Az ágyhoz lép, óvatosan elveszi a szatyrot, és kiszedegeti belőle a beledobált ruhákat. Összehajtogatja valamennyit, és az ágy melletti polcra teszi. Aztán leül az ágy végére pár percre, hosszasan szemléli az alvó fiút, majd rutinos mozdulattal lehúzza lábáról a cipőjét, kihúzza alóla a takarót, és ráteríti. Vékony, agyonmosott, kikopott nyári pléd, amolyan intézeti.