Medencemonológok

[Illuminációk X]... Szerelmetes emberfeleim, nincsen remény

De egy életem, egy halálom, szerelmetes emberfelim, nincsen remény, nincsen remény, hallátok hát a mesét. Menthetetlen menekülőnk, szakadár szószökevényünk hiába menekül hetedhét országon túl, árkon-bokron át hiába fut, a nyelv elől nincs menekvés, sem neki, sem neked, sem senkinek. Mert a kő, bár kintről zuhan, epidermisze bennünk van. Súlyos, szilárd, egynemű. Talán urániumféle, mert sugárzik, talán mágnesféle, mert minden feléje esik. Az meg mifelénk. Ez a kő: csak van. Próbálhatod megmozgatni, erőszakoskodni vele, hiába. Figyelheted, kérlelheted, nem felel. Egyáltalán megérezni a létét, az is ritkán sikerül. De azért van. Jobb nem kerülni az útjába. Persze ez a kő (nem) közönyös. Előszőr csak lelassít menekülés közben. Ő van legbelül, legmélyebben. Sötét, magánvaló kőszívedben. Ha megszűnik: megszűnsz. Beleolvadsz. Kővé dermeszt. Tőle fügsz. Minden más hiúság. Minden más: jóság. Pedig hát a kövön kívül is van ám élet, alatta, lásd, ha felemeled, ott lapul ám a sok vérző szívű papucsállatka meg azoknak összelapított pereputtya, akik ehhez a lapos életmódhoz már valahogyan akklimatizálódtak. A szabadulóművész, ezért tehát, írja Vasari 1568-ban a Vita di Leonardó című opuszában, dolgozószobájában, ahová senki más nem léphetett be, kicsi és nagyméretű már élettelen gyíkot, tücsköt, bogarat, hüllőt, békát, pillangót meg szöcskét is, tarajos sült, denevért, sőt, még egy rhinocéroszt is és más furcsa állatot tartott, amik közül néhányat fel is boncolt, amikből aztán egy nagy, rút, rettenetes és félelmetes teremtményt alkotott, amely szájából mérgező leheletet bocsátott ki, és orrlyukaiból füstöt lövelve lángba borította a szoba levegőjét; a szoba aztán egy csipkézett sziklabarlang szájává változot, aminek mélyéből a megalkotott szörnyeteg nyitott torkából nyelvet okádott, de oly különös módon, hogy összességében a kreálmány szörnyű és borzalmas félre-teremtménynek látszott is meg hallatszott is az arrajáró bámészkodó szolgák meg barátok szemében. Aztán a szörny, ahogy kiköpte ezt a lángos nyelvet, azon nomban meg is könnyebbült és azon nyomban meg is halt. Aztán a lángból és levegőből meg a levegő porából láva lett, abből pedig megkövesedett láva, azaz kő. A kőben pedig a megkövült üregek, benne a menekülők hajdani teste nyoma, a végső mozdulat megőrizve, a kő, amelyekből kiporladt a szív meg a test.  És bár a lényeg szobra egyelőre ismeretlen, a művész mégis olyan sokáig fáradozott a már megszületett de már elpusztult szörnyalkotás elkészítésén, hogy a döglött állatok bűze a szobában már elviselhetetlenné vált, de a művész ezt nem vette észre, olyan nagy szeretettel viseltetett saját művészete iránt. De agorafób, ergofób szerelmes sans szív, sans fília, olyan nagy a munkamániás művész szenvedélye (ó, theia mania), hogy az életét adja azért, ami számunkra csak egy szócikk a hétköznapi szavak unalmas katalógusában. Számunkra, ó szkeptikus olvasó, ez a művészietlen áldozat túlságosan is művészi és majdnem olyan drámain véres, mint az úszás furfangos története. Tele történelmi vizihullával. Olyanokkal, akik éltek-haltak az uszodáért. Olyanokkal, akik életüket adták az uszodáért. Olyanokkal, akik belehaltak az uszodába. Mert, hát, drága élni-halni vágyó  úszóm, ijedtében meghalónak tökkel harangoznak. Azaz amint élsz, ugy halsz meg, a nyelvet, ugyanis nem ússza meg (a) senki. És a jó uszó hal vizbe leghamarább. Azaz ahhoz, hogy ma is jól ússzunk, vagy netalántán jól szeressünk, ahhoz még nagyon sok víznek kell majd lefolyni az öreg Dunán. Ahhoz, azonban hogy az anyaszült Leonardo, írja már jóval később Freud, aztán megszülhesse a se nem rossz, se nem jó embert, előbb a szót magát kellett újravajúdni, aztán azt, mint valami koszos kis koraszülöttet, kosztól, piszoktól, ragadványtól megtisztítania. A módszert nevezzük most az egyszerűség kedvéért mondjuk autopsziának. Így lehet, már az időben most visszafelé haladva, nyanyából anya, mamából meg tiszta, szűzi méh. Ezért mondjuk, gondolta Leonárdó, legyen a végén a szemérmetlen perszóna helyett, meg a nagyszájú kofa pofazacskója helyett inkább csak egy szemérmes arc a kompozíció.  Azaz, teszi hozzá, legyen ez a hiányzó arc csakis a jelenlevő mama ovális arca inkább. Mitöbb, legyen minden lehetséges arc a mama arca. A mama orra, a mama szája, a mama orrszája. A szeretett mama, a szegény mama és nem a gazdag mama, tehát kollektív, persona non grata anyánk meggyötört, koravén orcája.  Azaz a már felnőtt gyermek se nem imádta, se nem utálta, hanem inkább csak szublimálta a nem létező mamát. Mert jobb ha okos hamar meghal, mintha sokáig él a bolond. Sőt, még jobb meghalni, hogysem rútul élni. És a bölcs mama, mert a rabszolganők korán halnak, könyv nélkül is tudta, hogy még idő előtt meg kell halnia. És éppen ezért a lojális írnok olyannyira együttérzett sápadtarcú, gyász-szívű mesterével, hogy annak állhatatos tanúja, bizalmasa, társa lett, olyannyira, hogy a végén már együtt javítgatták, szépítgették, csinosítgatták az egyébként, szó mi szó, extázisból, őrületből, révületből, véletlenből és mindenféle állati hulladékből meg ürülékből komponált monstrumot. Viva Vasari. Éljen az utóirat hűséges túlélője. És éljen a névtelen szófejtő, a nevenincs álfilológus, az anonymus írnok, a szótlan antropológus, a szerelmes kőfejtő, az (írás)tudatlan benedictus, aki  proto-indoeurópai szerelemmel szeret. Mert ki egyszer igazából  szeret, kétszer meg nem halhat.

*

[Illuminációk XI] ...Viva hús

... Viva hús! Mire ezek a medencés monológok nyomtatásban megjelennek, írja a névtelen író, aki egész életét a lét félig kész házában töltötte, addigra hűséges ácsom, a filozófálással régen felhagyó egykori filozófus befejezi a házépítési munkálatokat is. De mindeközben ő maga, a gyötrődő író, sápadtan, kísértetiesen soványan, félig szétesve, már mint maga is kísértet, aki magára már kísértetiesen sem hasonlít, a medence szélén lábujjhegyen fel-alá járkálva idegesen, az élet ellen felvértezve, azaz már félig halálra váltan, egyszer csak a medence tükörképében életét már fel nem ismerve, azaz egész múltját elfelejtve így fel-alá rohangálás közben megszabadul írói szorongásaitól. Ó, az a vékony és láthatatlan határ a szép és a bizarr között, a boldogító és a brutális között. Az üdvözülő és az elkárhozó között. De lássuk be, ugyanezt a már elkárhozott testtől való tökéletes megszabadulást, ezt a halálfátyolként felemelkedő súlyt, ezt a következmények nélküli minimalista művészi létet, magyarázza később a művészettörténész, vizsgálja kortárs installációművészünk egy későbbi művében, amely 1987-ben félig el is készült. Ebben az installációs sorozatban a londoni művésznő egy viktoriánus házsor egyik félkész házában a félkész lét különös állapotát vizsgálta. Ezt a félbemaradt létről szóló intallációját Ovális Gangnak nevezi el. Aztán a hűtőben és a kamrában hirtelenjében talált már kissé fonnyadt zöldségekkel a művésznő egész testével kilenc hónapra ebbe az ovális gangba költözik, még az ajtót is magukra zárva mondván, hogy senki ne zavarja meg őket a közös munkában. A foghíjas házának alagsorába kilenc hosszú hónapra bezárt művésznő aztán kilenc hosszú hónapon keresztül fényképezte csupasz testét, amint az repülő káposzták, cukkinik és más zöldségek lélekgyógyító társaságában így valamiféle furcsa, kocsonyás lében levitált meg fel-le lebegett. A művésznő installációja azt a folyamatot installálja ugyanis, folytatja a tudálékos történetbúvár, melyben ember és növény egy kozmikus kollektív létezésben, feltéve, hogy elég időt hagyunk erre a közösségi létre, valamiféle időtlen harmóniában, harmóniátlan térben egymásba olvad. Aztán az átalakulás során egy sűrű, éteri fluidumban mutálódva ez az egyesült entitás egy titokzatos, megsokszorozódott harmadik én oszcillált önarcképévé formálódott, melynek rejtélyes harmadlagos mivolta még a művésznő számára még a saját halála után is rejtély maradt. A Kr. e. 450-ből származó ókori festmény görög lányok fel-alá úszkáló figuráira emlékeztető szálló, bomló zöldségek a már felismerhetetlen művésznő végtagjaiba gabalyodva e víz alatti világban koegzisztálva, mutálódva, ide-oda, közösen, kvázi karöltve levitálva, magát a pillanatot rögzítik, a minutumot közvetlenül a fordulat, azaz a változás előtt. Mondhatnánk, hogy a szokatatlan, tehát valóságos teret foglaló, teret igénylő új entitás, tehát maga az autentikus műalkotás organikusan a londoni sorház egyik félkész házának, annak is hézagos földalatti kamrájának, aztán már magának a lét befejezetlen házának, azaz még kidolgozatlan világunk részleges része lett. Világ világa és virágnak világa félig-meddig szervesen együtt lézengett, dolgát végezte, evett, ivott, éldegélt meg nyújtózkodott, kollektíve elbóbiskolt, betegeskedett, épülgetett, ébredezett, leledzett meg éledezett, arra a rövidre szabott örök pillanatra, míg a műalkotás, ami már majdnem volt, de már nincs, azaz lett volna, mielőtt még így bevégezetlen mindkettőnnek bevégeztetett volna. Együtt szorongva hónapokig e büdös lében a laboratóriumi üvegcsében, de mégis, mintha a mindenségben lelkes és lelketlen, mondhatnánk, bukolikusan együtt szenvedett. Vagy azt is mondhatnánk, hogy én és másik együtt haldokoltak, míg boldogan éltek, mielőtt világra jöhettek volna. És vice versa, együtt éltek, míg boldogan haldokoltak, mielőtt megláthatták volna a napvilágot. Az élni-halni vágyó londoni képzőművésznőnek tehát, aki már nem él, mert már meghalt, folytatja a félig felkészült, félig megrémült művészettörténész, magát a félkész úszót sikerül elkapnia, ahogy éppen gondolattalan, a végre még nem egészen készen, nemtelen, igentelen, szorongás és szerelem nélkül úszik valami szerves semmiben: igentelen, nemtelen, tehát válaszolni képtelen, tehát meztelen, mert az ő úszója magával a másik úszó testtel van elfoglalva. De kedves párhuzamosan úszó testek keresője-kutatója, természetesen létezik összefüggés a hínárszerű én körül lebegő rothadó önéletrajzi zöldségek és a hertogenboschi festő triptichonjában szereplő antropomorf vadállatok között abban, ugyanis, hogy vannak, és ha vannak, akkor biztos, hogy voltak. Mitöbb, az ovális gang mindenségében úszkáló emberszerű zöldségek és a megszelídített bestiák is az oltárképen a gyönyör és undor hátsókertjében, mind bizarr, alakváltó lények, akik, legalábbis a filozófálással már régen felhagyott filozófusunk szerint, tágra nyílt szemekkel, tátott szájjal, kifeszült szárnyaikkal, arcukat a múlt felé fordítva  felénk közelednek, és ahol mi események láncolatát látjuk, ott ők egyetlen katasztrófát sejtenek, mely szüntelen romot romra halmoz. Időznének még, hogy feltámasszák a holtakat és összeillesszék, ami széttörött. De vihar kél a Paradicsom felől, belekap a lények szárnyaiba, de olyan erővel, hogy nem tudják többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul űzi égi szörnyeinket, eredendően optimista angyalainkat halandó jövőnk felé, amely aztán a mélybe rántja le őket háttal lefelé, miközben égig nő előttük a romhalmaz. Mert az élet nem kegyelmez még az angyaloknak sem. Ezt a vihart pedig hóba, sárba, szarba taposott és most már röpképtelen, öröklétképtelen angyalainkkal, folytatja a filozófus, nevezzük haladásnak; azaz a kortárs triplettben követhetjük történetünk szabálytalan nyomát traumatikus édenünktől apokaliptikus jelenünkig és vice versa. Az installációművésznő a szomszédunkban, újonnan megkomponált testtel, maga is a műalkotás része, amikor a kilenc hónapig egy üvegcső ökoszisztémájába préselt, foszló-bomló zöldségek mozgását figyeli miközben saját testét, úgymond feledi, azt állítja, hogy akárcsak Jeromos mester, ő sem a test haldoklásának, hanem inkább üdvözülésünk folyamatát akarja dokumentálni. Örök másodpercünk töredékét, mielőtt a test átfordulna a másikba. Lendületünk, azaz a fordulat szent titkát. Amikor az alkotói folyamat már nem más, mint feltárás, tehát anatómia. A kíváncsi kritikusok szerint viszont a vírus, amelyet kutatónk egész életében mániákusan kutatott, végül felfalta a művészt. Azaz üdvözülésünk dokumentálásába a dokumentumfilm készítője sajnos belehalt. Emiatt vált sebezhetővé test is, teória is. Ez a művészeti alkotás gyengéje. A patogén bacilus, amelyet a költő-fizikus a halott testében kutatott, az életébe került. Éljen a kadaver, éljenek az óriás eprek, a húgyvirágok, az aknaversek! Viva, viva, viva!

*

[Illuminációk XII] ...Egy hónappal később, egy szívből jövő, szívtelen napon

...Nagyra törő Tördelőm, ne törje magát, mert itt minden versből kettő van, kettő van, és amiből kettő van, azt sem betörni, sem megsemmisíteni nem lehet. Mindeközben ezen a szívből jövő, szívtelen napon, ezen a kardinális sirató napon, amikor magányosan úszó szinkronúszónőnk nem Erósznak, hanem inkább Thanatosznak tisztítja meg a másik testét, szánalmas, szívbeteg költőnk, sápadtan, kísértetiesen soványan, önmagára még kísértetiesen sem hasonlítva, meghasonulva, még nem egészen hiányzóként, de már már mint nem jelenlevő, kiábrándultan, vágytól elkárhozva [ti. ‘egy égi test után vágyakozva’] megfosztva mindentől, amitől egy már kettétört szívű lélek meg lehet fosztva, más szóval melankóliában szenvedve-szorongva éppen társszerzőjét várta mindhiába, vigasztalhatatlanul azóta is és egyfolytában azt a másikat siratta, aki ma is a közös munka helyett inkább az uszodát választotta. Mindeközben úszótársa az uszodában még egészen türelmesen de már félig türelmetlenkedve szintén úszótársát várja, de mindhiába, mert az viszont, minden hiába, beteget jelentve a héten pedig már egymás után másodjára ma reggel sem jelent meg a csempézett medenceszélen. Mindeközben ugyanezen a derékbatört napon, ezen az egymást elkerülős napon a medence éppen, mindenféle kétszínű magyarázkodást mellőzve csöndben szépen, azaz már egy a mondaton kívüli szótlan térben, másodszorra is megbocsájtott a szélen szorongó beste testnek aki, ennek következtében mindeközben, ugyanebben a létfontosságú perctöredékben, valami létfontosságú testsúlyt magából elengedve, hasonulását is feledve, immár (test)súlytalan, lényegében lényegtelen, mint a lehelet, oly szabadon és mint a pille olyan könnyen lemerült éppen fejjel lefelé a medencében. Mindeközben Arisztotelész Lyceumának egyik bérelt termében éppen bestiáriumát komponálta, melyben emberfelének habkönnyű testét egy a vízben gázoló félszemű járókelőnek, lapos testű flâneurnek, ügyetlen, apatikus, a világhoz nem értő, nehézkes lénynek titulálja. Ezt a koncepciót úszó embertársáról mire a könyvet befejezte aztán vissza is vonta. De törékeny felebarátom, tesze-tosza Tördelőm, jöjjön csak bátran két lépést közelebb e messziségben, írja éppen ekkor a posztumusz szerző a budai lakásában később megtalált jegyzetfüzetében, aminek minden páros oldalát az akkor még agilis író nem nekünk, hanem csak diszkréten, okosan, az íróasztalfiókjának komponált. Minden páratlant meg az iratmegsemmisítőnek. Nézzük meg, nézzük csak meg, ha kell két ízben is csodáljuk meg ezeket a hiányosságokat a megduplázódott vers testén, a félmegjelöléseket, a felrobbant kísérletekből származó szilánkokat, egy kettős torzó aszkétáit, írja az élni-halni vágyó immár nyomatékkal. És mindeközben ma én is ott álltam már egymagamban a margószélen és láttam, ahogy Ádámom, mindenkori hidrophil szerzőtársam, aki persze soha nem ott van, ahol éppen lennie kéne, egy vizivárosi medencében a nyárnak éppen a közepében, boldogan, ügyesen ügyetlenkedve a víz felszínén lebegve egy vízihullát személyesít meg éppen. Ádámunk visszatükröződött testén, aki mostanában egyáltalán nem válaszolt még a leveleimre sem, mindeközben, ahogy így most fiktív vízbefulladt felebarátunkként a víz felszinén lebegett, észrevehető volt a groteszk átváltozás, haja medúzahínár, sápadt hátát már megperzselte a nyár idusi nap, bestiális bőre kettéfakadt. De kedves kétbalkezes társszerkesztő, értelmetlen küldetések kíváncsi megbízottja, így néz-e ki élő testünk alatt immár a fuldokló szabadúszónk fantomja? Vagy ez csak egy vágy, eredendő adottság, amivel Ádámmal együtt mindannyian rendelkezünk, hogy ikerfantomjainkat parodizáljuk, egyszerre szeretve és gyűlölve azt a életképtelen, ügyetlen másikat. Mindeközben ugyanezzel az iker sovárgással karikírozza a londoni Hackney Helénája belső haldokló művésznőnket is éppen a viktoriánus sorház félkész stúdió termében éppen ma délben. Mindeközben ugyanezzel a kettős  vággyal Hyeronimus az undor es gyönyörök kertjében napkeltétől naplementéig ábrándozva, epedve és szomjúhozva Jeromosát várja az előre megbeszélt találkára de az éppen a pokol hetedik bugyrát járja, és mivel Jeromos ott el is tévedt Hyeronimus Jeromost most már hiába várja. Mert, írja mindeközben a kettétört szívű társkereső is egy társkereső rovattöredékben, ketten vagyok eggyem nélkül, élőm vagyok lényem nélkül, testvér vagyok testvér nélkül, holtom vagyok élőm nélkül, páratlan is párom nélkül, részem vagyok egésztelen, egymagamban másom nélkül, koraszülött ikrem nélkül, sorstalan is sorsod nélkül e vége-hossza nincs keresésben.

***

A szerző készülő, Ez nem uszoda munkacímű verseskötetéből. A vers vagy szöveg itt medenceként jelenik meg, amelyben a nyelv és a gondolat – mint test vagy testek – kulturális és fenomenológiai tereken siklanak. Ez az úszómedence a világban való létezés, gondolkodás vagy úszás képlékeny színtere, a gondolkodó psziché játéktere. A versek ekfrasztikus jelleggel többek között Hyeronimus Bosch „A gyönyörök kertje” című triptichonjára, Helen Chadwick „The Oval Court” című, több részből álló installációjára, Walter Benjamin „A történelem fogalmáról” című. esszéjére és Nemes Nagy Ágnes költészetről, poétikáról szóló esszéire, próza-töredékeire is alludálnak vagy azokból idéznek.