Az ékszerek

Kapcsolatok
Correspondences

A nagyvilág, e templom élő oszlopokkal
rejtélynek ad helyet, titokzatos szavaknak,
az erdő fái közt a népek áthaladnak,
s ki ért a szón, talán bizalmat is nyer okkal.
 
Visszhangja zeng a hosszan csendülő tanokban,
amint a mély, sötét terekben összefutva
a tágas éjszakában égi fényre jut ma;
a színek, illatok, s a hangok csokra ott van:
 
az illatár, akár a tiszta gyermektesté,
a nóta száll, s a zöld derű a fűre, fára,
de simliző gazok ma lesznek győztesekké.
 
Mivelhogy véges ám a nagyvilág határa,
betölti, mint a benzol, ámbra és a pézsma,
s az elme és az érzelem mi mást idéz ma?!


Gyónás
Confession

Egy alkalommal, ó, csak egyszer, kedves asszony,
karomhoz ért finom karod,
(hogy itt, e méla férfiszívbe bút fakasszon –
fakulni nem tudót adott).

Későre járt. Akár a drága, fényes érem,
fenn tündökölt a sárga hold;
Páris szunyált, de mint folyó az égi téren
az éjnek ünnepélye folyt.

A néma otthonok mögötti zárt bejárat
alatt a macska átosont,
avagy fülét hegyezve ott a kedves állat
minket kísért, a kis bolond.

Amíg az álmos, intim éjszakára enyh ült,
és égi fényt szitált a hold,
silány panaszra kelve, dráma hangja csendült,
hol rég a víg dal húrja szólt

belőled, ó, te tiszta hangszer, éjbe zengve,
akár az égi harsona,
de most zokogva sírt, betörve életembe,
talán nem is volt otthona

csupán a sorsa piszka, szörnyű utcagyermek,
kit anyja szégyenkezve rejt,
s tanyája zárka, és a nyirkos pincevermek,
ne lássa senki, mert selejt.

Szegény, csúf angyal, énekelte ott a hangod:
„Ha meg nem állja itt a gát,
hiába rejti vékamódra cafka rangod,
az önzés adja fel magát!

Kemény dió, nehéz a szép leány robotja,
belőle az csinál rabot;
unott, hamis mosoly, ha rút közönybe rontja,
silány e céda állapot!

Így hát a balgaság, a szív igaz szerelme
fölösleges, hamis körök;
feledhető, mi volt az életednek terve,
hiszen csupán a sír örök!”

E holdas éjszakám mikor lesz elfeledve,
a csend, a hang, bár lankadó,
s e furcsa vallomásra hogy lehetne kedve,
ha már a szív a gyóntató?


Az áldás
Bénédiction

Mit egyszer eltökélt a fényes ég Hatalma,
poéta érkezett e földi rögre itt,
de lám csak, erre jött az anyja nagy zavarba,
pörölve rázta már az égre ökleit.

„Inkább kígyót etetnék százszor is tejemmel,
de felnevelni kár egy ily haszontalant,
elátkozott talán a sors a férfinemmel,
s a röpke kéj, midőn e büntetés fogant.

Hiába, én akadtam itt a nők körében,
kit így, utálatára asszonyává tett,
kivetni mégse jár e kölyköt úgy, miképpen
egy hitvány cédulát a kéz a tűzre vet.

De vissza úgy verem goromba büntetésed –
a gyűlöletnek ily revánsa ritka vád:
e rossz palánta sorsa, légyen bár enyészet,
ne hajtsa már ki itt a szégyen bimbaját!”

Lenyelve habjait sötét ítéletének,
az égi tervezet sem érdekelte már,
se zord, gyehennabéli kínok, máglyafények,
amely galád anyákra, s bűneikre vár.

Kit anyja mostohán kezelt, egy angyal ápol,
az áldott napsugár szeretve felnevel,
és hogyha enni kap, vagy inni butykosából,
ambróziát talál, piros nektárra lel.

A széllel cimborált, a felhők is beszélik,
hitétől ittasan zarándokútra kelt,
a Szellem így követte őt a messze célig,
s nevetve sírt, ha az madárként énekelt.

Aggódva nézte már, ki őt szeretni képes,
avagy nyugalma látszatával visszaélt,
s gyötörte bár kicsalni bús jaját, s a rémes
menet szerint akart elérni alja célt.

Megenni, -inni szánt kenyérbe és borába
hamut kevertek ó, míg más beléköpött,
magát csepülte az, ki lépett lábnyomába,
amit meg is fogott, azt más odébb lökött.

Ha asszonyára tört a düh, nyomult a térre,
kiáltva szólt: „e balga, hogyha úgy szeret,
olyanszerű idol legyek, ki hajt a vérre,
s az ősi hit szerint borít arany veret!

Hisz arra vágyom én, a tömjén, mirha, nárdus
a láda kincse már, s a húsok és borok
tulajdonomba szálljanak, s ha lényem már dús,
az égi hódolat szívem körül forog.

S ha fogyna tán türelmem itt a csínytevésre,
törékeny, ám inas kezem felé viszem,
és mint a hárpiák, a körmömet bevésve
a szíve véres pitvarába mélyítem.

Ha mint a verdeső madár, piheg, de él még,
kezem meleg szívét egészbe tépje ki,
eloltva kedves és szelíd ebemnek éhét,
a földre megvetéssel úgy dobom neki.”

A költőnk mennybe néz, s egy trónra lát az égen,
a két kezét is áhítatra tartja fel.
A tűz lobogva ég szelíd tekintetében,
a balga nép dühét imígy takarva el:

„Légy áldott Istenünk, a szenvedést Te adtad,
a gyarlóságainkra égi gyógyszerül;
e jó esszenciát javunkra így avattad,
az üdvre, kéjre edz, ki nékünk majd örül.

Uram, ki fenn vagy ott, a légióid élén,
e bús poétaszívnek tarts meg egy helyet,
a Fények és Erények, Trónok üdve révén
e szent öröm talán megillet engemet!

De hát a fájdalom lehet csupán nemesség,
amit pokol, de föld se birtokolhat el,
hogy állmaimnak glóriája megszövessék,
a vén idő s a nagy világ gyémántja kell.

De nem lehetne annyi kincse Palmyrának,
se ritka drágafém, se tenger gyöngyei
ezernyi díszeként a tiszta glóriának,
hogy szent kezed se tudná rája ölteni.

Az ősi mágiák csodája lesz tüzében,
kohója fókuszán merített égi fény,
amit nem észlel itt ma senki semmiképpen
halandók álmatag szemének íriszén.”


A holdbánat
Tristesses de la lune

Az esti holdvilág oly bávatag hever le,
mint lenge hölgy, ha hívja párna halma tán,
de gond emészti, édes álma hagyja cserbe’,
kezével ott matat ma melle hajlatán.

A fellegek fehér havának égi hátán
elandalog, körül tekintve bujdokol
a tágas messzeség ezer csodája láttán –
azúr mezőn fehér virágözön bomol.

De néha, néha bánatába fúlt titokban
a földgolyóra néma könnye cseppje pottyan.
S a bús poéta átvirrasztva éjszakát

e sápatag vizet sebes kezébe kapja,
ott írisz-fényre vált, akár opál darabja,
szívébe rejti azt, hová a nap se lát.


Mindenestül
Tout entière

Az ördög erre járt ma reggel,
szobámba lépve meglepett;
így szólt, elő a részletekkel,
kísértve faggatóra vett:
Mi adja át a nőn a szépet,
amely tüzében ott lobog,
a rózsaszínt vagy éjsötétet
választanák a boldogok?!
– A vágy a legszebb – válaszoltam –
ha összvarázsa bennem él,
a részletekben nem csalódtam,
egyik se szebb a többinél!
A bája eltölt kellemekkel,
s ha vissza-visszajár a kéj,
el is vakít, akár a reggel,
derűt fokoz reá az éj.
Ha itt e dús, finom szövetbe
harmóniát teremt a test,
te taglalást hiába vetsz be,
e tény okát ne is keresd!
A nagy titok, hogy minden érzék
a női testben összefog:
lehelletében ének-érték,
hangjában édes illatok!
 

A Léthe
Le Léthé
 
Szívemre jöjj, kegyetlen, éji lélek,
te, tigrisarcú, drága szörnyeteg,
mert markolászni vágyom görgeteg-
veszélyesen vad, illatos sörényed.
 
Ki bús fejemre dús szoknyát, ha vet
az édes illatoddal átitatva,
akár a hervadás virága hatna,
segít siratni holt szerelmemet.
 
Aludni kéne, édes álmot vonzok,
oly álom érjen, mint a szép halál;
rád csóközön, mely testeden talál,
mi fényesen csiszolt, akár a bronzok.
 
A könnyeket már nem veszem zokon,
tömény csodát nem ad csupán az ágyad,
de elfeledted mára mind a vágyat,
a Léthe-ár sodorta csókokon.
 
Örömnek érzem én, ha sorsom árva,
és tűrök érte kínokat lazán;
a vétlen áldozat saját magán
vesz új erőt e gyötrelemre várva.
 
Beszívom én az édes mérgedet,
a lelkemet neheztelés ne nyomja,
segít a dús kebel – hat ópiumja –,
ha már a szív fogdája mégse lett.


Az ékszerek
Les bijoux


A kedves meztelen, de sejtve vágyamat,
a fényes ékszerek sorát a testén hagyta,
kemény a csillogás, sziporka áradat,
amint az éj a kéjt a mór rabokra szabta.
 
Az ékszerek csörögnek ám, ha táncra kel,
vidít a drágakő s a ritkafém varázsa,
a kedvhez földi mámorok vad lángja kell,
csilingelésnek itt a szikrafény a társa.

Ha meztelen hever, kínálva így magát,
csakis nekem, s nevetve nyitva már a szája,
a vágyaimra, tengerárra vár a gát,
komoly hullámverést remél a part aszálya.

Szemén a tűz, akár a házi tigrisén,
szelíd; de mégse rest a pózokat keresve
a szűzi és a vad, bujálkodó igény,
ezért felejthetetlen ízt ad itt az este.

A karja, lába, combja és ágyéka mind
olajjal átcsiszolt, s az íve hattyúszárnya,
amit szemem ma számba vett e sor szerint,
s a keble dupla fürtje vár, ha azt kitárja.

Előkerültek ott a büszke démonok,
a szívem ősi szent nyugalmát felcsigázva,
üveghegyének ormain lakó konok
hiteknek ócska pártfogóját hozva lázba.

Miféle rajzolat?! Szakálltalan fiú-
alak takarja Antiópé szűzi testét,
mint régi kőszobor, de büszke és hiú,
a barna arcszínén derengve ott a festék.

A lámpa pislogott, a fény homályba fúlt
és nem világított, csupán a kályha lángja
a lobbanása sóhaján, s ha elcsitult,
 csak ömlő vér maradt utána, s némi ámbra.

Borítókép: Kazimierz Stabrowski festménye, Varsói Nemzeti Múzeum.