Talán Umberto Ecotól, többek között A rózsa neve című híres regény szerzőjétől származik a mondás: a prózamesternek úgy kell ismernie és úgy kell megrajzolnia a helyszínt, mint egy topográfusnak. A „nem messze a sarokháztól” kijelentés helytelen, az vagy tíz, vagy tizenkét méterre van tőlünk.

Domonkos László válogatott elbeszéléseit olvasva a jeles olasz szerző intelme ötlik fel bennünk. A tizenhét rövid, tömör írás helyrajzai, idő- és térmeghatározásai pontosak, megbízhatóak, majdhogynem útikalauzként is használhatóak.

Mindjárt az elején (A Salló-lányok, A ludovikás) a Szatymazi utcába csöppenünk, ahol proletár bérkaszárnyák és kertes házak sorakoznak – általában szoba-konyhás lakásokban élnek a családok, szomszédolnak, elvégre a hetvenes, nyolcvanas években vagyunk. Az idősebb nemzedék az Orion tévé műsorait nézi, máskor a Szabad Európa Rádiót hallgatja, a fiatalok – akárcsak a világ minden táján – bandáznak, haverkodnak, udvarolnak, szerény házibulikat rendeznek, a miniszoknyás lányok szép combjaikat mutogatják, a fiúk falják őket a szemükkel, kísérgetik őket a Wesselényi vagy a Vörösmarty utcában, tehát a helyszín Budapest, azon belül is a 6., 7. kerület.

A negyedik elbeszélésben, az Ivó a Rózsaszín Cicákhoz címűben billen föl a kötet addigi egyensúlya, itt jelentkezik először a politikum, a könyv egészének háttere.

A puha diktatúra buta és nevetséges álszemérme miatt a Cicik szót a Cicákra kellett lecserélni. S ismét a Domonkos-féle precizitás: ’86 novemberében vagyunk, mikor a Wesselényi utca 58. szám alatt virágkorát éli a KGB fedőszervezeteként működő Nemzetközi Újságíró Szövetség (NÚSZ) lapja, az Interpress Magazin.

A történet érdekes kinövése a Cicik bukásának ábrázolása: Pásztor Bertalan, az Amerikából visszatért disszidens (mellékesen besúgó!) bankfiókot nyit Bécsben, a Mariahilferstrasse egyik mellékutcájában, s a felgyűlt pénzzel megveszi a cica-komplexum pincéjét. Bukik a szélhámos, és bukik a Rózsaszín Cicák is.

Ennyi adalék alapján már nyilvánvaló az elbeszélések egyik tipikus vonása, tartalmi jegye: Domonkos hévvel, lendületesen mesél, részletez, görgeti az eseményeket, de hirtelen általánosít, és behelyezi az egész eseménysort egy keretbe, vagy inkább afféle tégelybe, ami általában a politika.

Ha az olvasó már megismerte az írások szerkezetét és a szerző mesterségbeli fogásait, természetesen felébred érdeklődése a kötet címadó elbeszélés iránt: Isten hírével.

A két részre osztott elbeszélésben két, markánsan elválasztott történetet kapunk.

Biharkeresztes környékén, egy tanyán él Szekernyés János gazda, dúl a világháború, közeledik „a 2. Ukrán Front 27. gárdalövész hadteste” (Ismét a Domonkos-i precizitás!), és mivel a gazda elbújtat egy fiatal, kékszemű, szőke német katonát, a muszkák agyonlövik.

Karcsika nevű kisfia nem egészen egyéves.

A második történetben ez a Karcsika már Nyugaton, Rotterdamban élő nagyvagány, barátjával az amszterdami örömtanyákat látogatja, és zaftos budapesti zsargonban meséli részegen, hogy a tépett agyú magyar kommunisták "gazdái, a rohadt ruszkik… agyonlőtték apámat, mert egy német srácot bújtatott, mindjárt ott a háznál, nem voltam még egyéves, szóval…"

Ugrottunk az időben: a szerző az olvasóra bízza a cselekmény kezdet- és végpontja közti események kitalálását.

Izgalmas írói eljárás: mindig segíti az olvasót (és a kritikust) a további konklúziók levonásában. Domonkos hősei nem tucatlények: elmozdul alattuk a föld, meglazul körülöttük az embermassza, kiszakadtak, és kilógnak a társadalomból. Isten hírével jönnek-mennek. A ruszkik Magyarországra özönlenek gyilkolni, a kommunisták elől sokan Nyugatra disszidálnak, a sokcsatornás Amszterdamban meglátogatják „a legendás kurvanegyedet, a piros lámpakeretben pompázó kirakatokkal, bennük a fennen terpeszkedő árukig, ébenfekete párducoktól platinaszőke bujaságokig és tovább, őrjítően, az erotikus végtelenségig”.

Akkor válik igazán izgalmassá az elbeszélésgyűjtemény, amikor Domonkos László személyében egyszerre jelentkezik a hírlapíró, az irodalomtörténész, az esszéista és a prózamester. Ez a sokoldalúság, sokrétűség valósul meg a Pásztortűz című írásában, amelyet jeles kortársunknak, Döbrentei Kornélnak ajánl. Van egy visszatérő alakja a gyűjteménynek: Döme. Döme Gábor, a nyugállományú szerkesztő. Rejtélyes figura. Hangokat hall. „A hang monologizált.” S ez a különleges képesség nem ismer határokat, hallani véli Arany János híres verssorát: „Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon, messzire lobogva tenger pusztaságon”, csakhogy: „Völgyben, erdei tisztáson, egy kaliba közelében világolt az a pásztortűz”.

A kisoroszok vidékén, a lengyel határ közelében van ez a tisztás, öreg juhász őrzi kisbojtárral a juhokat 1589-ben. Markáns, „sudár termetű, busa fejű, harminc-egynéhány-éves forma ember”, úti vándor toppan eléjük, aki nem más, nem is lehet más, csakis Balassi Bálint, az ő juhait őrzik a pásztorok, de ő éppen bujdosásra készül, Lengyelországban szeretné elfelejteni búját, baját, bánatát.

Akkor már Döme nem Arany-versfoszlányokat hall, hanem Balassi bánatos hangját, könyörgését: „Isten, én ezt kérem: / Utamban vezérem / Légy, s ments meg mindenektől. / Vezérelj messzi földre, / Idegen nemzetre, / hol lakjam békességben.”

Losonczi Anna a hős bánatának a kútforrása, de Annák voltak, vannak, lesznek: máris életre kel Wesselényi Ferenc báró uram felesége, Szárkándi Anna.

Kétségkívül az irodalomtörténész Domonkos László mutatja arcát, járatos ő ezen a mezőn is, hisz egyszemélyes, 523 oldalas munkát írt: Gúzsban tánc – A magyar irodalom története 1956-2021 (Kairosz Kiadó, 2022).

Azért szép, izgalmas és olvasmányos ez a reminiszcencia, mert hiányzik belőle a szakbarbárok szárazsága. Domonkos nem az értelmére, logikájára, hanem a szívére hallgat, így hozza elénk a kalandos életű, élvezeteket habzsoló reneszánsz főurat, a kor legnagyobb költőjét.

De van még egy írás, amelynek műfaja meghatározhatatlan, nevezhető publicisztikának (Domonkos sokáig újságíró volt), irodalomtörténeti glosszának, esszének, literátusi zsurnalisztikának: A Mészáros utca titka.

Ez esetben József Attila nyomába iramodik, és a magyar, de talán a világirodalom legszebb szerelmes versének, az Ódának a keletkezéstörténetét meséli el.

Igen, úgy történt, ahogy az a köztudatban él, József Attila 1933-ban írói konferencián vett részt Lillafüreden, itt ismerte meg Szőlős Henrikné, Marton Márta asszonyt, a nagy vers alanyát.

Bene Zoltán írja az előszóban: „A Domonkos-novella soha nem öncélú, soha nem csak a sztori, mindig mögé kell nézni, kifejteni belőle a gondolati tartalmat…”

Ez esetben különösképp igaz a figyelmeztetés, az események mögé kell nézni. Domonkos a Mészáros utca lakójának, Marton Mártának titkát fejti föl: testi adottságaiban rendkívül szép nő, világot járt művészettörténész, de a zseni felismeréséhez nincsenek meg az adottságai, szép, jó versnek tartja az Ódát (a szerző elküldi neki levélben!), de hát a vers az csak vers, a világ menete nem ettől függ...

Ám visszavág a történet csattanója, suhint a korbács az élettárs, Szántó Judit arcán, lelkén, ő első olvasatra kijelenti: „Ez… ez… gyönyörű!”, de szemébe csapódik a laterna magica, a bűvös lámpa fénye:

„Nem neked szól.”

Mennyivel több ez, mint a csupasz történet!

Gazdag és színes Domonkos László palettája. Írt a török uralom idején lejátszódó történetet, amelyben magyar lányok papucsok sarkával verik fejbe a basát (Bitó Teca tisztessége), orosz invázió mozzanatát, börtönlakók kihallgatását rögzíti (Kapitány Tuskes), fiatalok, gimnazisták tereferéjét, a bor izgalmát éli át gimnazisták társaságában (Nyári bor).

Domonkos látja, tudja, érzékeli, hogy a morális kötések lazulásával romlott emberhalmaz jön létre, ezért figyelmeztet. Kérdések tornyát építi föl:

Ki, illetve mi irányítja a sorsunkat? Ura az egyén a sorsának, vagy külső erők, külső faktorok determinálják azt? Rendelkezünk az életünkkel, vagy eldobhatjuk azt?

Végleges válasz nincs, Domonkos sem tud receptet, de betölti az író legfontosabb hivatását: töprengésre sarkall.

És nyugtalanít! Néha éppen ez a nyugtalanítás lehet a legfontosabb írói szándék, cél.

Van egy alapgondolat, amelyik visszatérő motívum a kötetben, s talán az életműben is. És ez felelősségtudat.

„Avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának?” – mondja Ábel az Úrnak, amikor az számon kéri véres cselekedetét.

Igen, számon kérhetőek a tetteink, nem bújhatunk el a felelősség elől.

Nevezhető ez a kérdésfelvetés az egész Domonkos-életmű alapeszméjének?

Igen. Nevezhető annak.

Nyugtalanító írások ezek az elbeszélések, de indokoltak, mert az irodalom vészterhes éveit éljük, lanyhul, fakul a humán műveltség és csorbul, szegényedik a művészet.

A kötet elé Bene Zoltán írt finom szövetű előszót, szerinte a „Domonkos-novella a Domonkos-esszéből sarjad”. Valóban a gyakorlott esszéíró fordult a rövid próza felé, és bátran állíthatjuk: sikerrel.

 

Domonkos László: Isten hírével – Válogatott elbeszélések. Püski, Budapest, 2024.