Akik a politika boszorkánykonyhájának főzőkanalát forgatták
Révész Sándor (1956–) Pulitzer-emlékdíjas újságíró, történész. A Beszélő, majd a Népszabadság szerkesztője, jelenleg a HVG munkatársa, a Mozgó Világ kolumnistája. Írt könyvet Antall Józsefről, Aczél Györgyről, Gimes Miklósról, Dobi Istvánról. Legújabb kötetének, a Történelemcsinálóknak hősei a reformkortól a Kádár-korig tartó időszak politikusai: gróf Zichy Ödöntől (1809–1848), a szabadságharc kivégzett árulójától, Mihelics Vidig (1899–1968), a minden rendszert kiszolgáló katolikus ideológusig, pont harminchárman. Mind olyan történelmi alakok, akik a maguk korában komolyan befolyásolták, formálták a politikai viszonyokat. Olyanok, akiknek nekrológjaiban mind szerepelt a közhelyes fordulat: „Emléke örökké élni fog”. Ám mára sokan legfeljebb utcanévtáblákként ismerősek, mint gróf Lónyay Menyhért (1822–1884), Szilágyi Dezső (1840–1901) vagy Karikás Frigyes (1891–1938). Másoknak kicsit több jutott az emlékezetből: gróf Zichy Ödön, gróf Khuen-Héderváry Károly (1849–1918), Friedrich István (1883–1951) neve ismerősen csenghet az iskolai történelemoktatásból, bár ott is legfeljebb a nagy események epizodistáit megillető lábjegyzetnyi hely jutott nekik. Vannak, akiket az irodalomban való szereplésük őrzött meg a feledéstől. Gróf Lónyay Menyhértre, mint Madách ifjúkori barátjára, emlékszünk, akinek húgához, Lónyay Etelkához, a Tragédia költője korai szerelmes verseit írta. Csizmadia Sándor (1871–1929) nevét is az mentette meg az örökkévalóságnak, hogy Adyt ki akarta tiltani a Népszavától. A Rákosi- és Kádár-éra nemzetközi hírű külügyi vezetőjére, Sík Endrére (1891–1978) szintúgy legfeljebb testvére, a katolikus költő Sík Sándor révén vetül némi fény. Ahogy gróf Esterházy Móric (1881–1960) alakját szintén az író unoka, Esterházy Péter Harmonia caelestis című apakönyve emelte ki a feledés homályából. A kötet legismertebb politikusa gróf Bánffy Miklós (1873–1950), de neki is inkább a magyar és erdélyi kultúrában betöltött szerepét, irodalmi tevékenységét becsüljük, politikai életútjáról kevés szó esik. Hasonlóan Supka Gézához (1883–1956), akit a Könyvhét megalapítójaként őrzött meg az emlékezet, vagy Csemegi Károlyhoz (1826–1899), akinek büntetőtörvénykönyve, a „Csemegi kódex” minden jogot végzett ember számára tananyag. Míg Kállay Béni (1839–1903) belgrádi főkonzulként, majd Bosznia kormányzójaként vált balkánszakértővé, számos történelmi munka szerzőjévé: A szerbek története (1780–1815), Magyarország a Kelet és Nyugat határán, A szerb felkelés története I–II., amelyek naplójával együtt máig a történészek használta forrásoknak számítanak. Őket egy-egy szakterület tekinti elődnek.
De mit is taníthatnak mai korunknak ezek az egykor híres vagy éppen hírhedt történelemcsinálók, a politika boszorkánykonyhájának főszakácsai és kuktái, akik végigélték a 19. és a 20. század sorsfordító viharait? Mint Révész Sándor fogalmaz az előszóban:
„A történelem akkor válik elevenné, izgalmassá, mozgalmassá, emberivé és átélhetővé, ha közel lépünk az egykori történésekhez és azok mozgatóihoz. Ha a távlatos rátekintés mellett közelképünk is van. Ha úgy nézzük a múltunk epizódjait, ahogy egy festményt kell. Különböző távolságokból. Közel lépve hozzá, eltávolódva tőle.”
Azaz a mára már mellékszereplővé lefokozott, egykor élt politikusaink életútjainak megismerése hozzásegíthet bennünket, hogy jobban megértsük a múltunkat, és árnyaltabb képet kapjunk a közelmúltunkról. Mert az egyenes vonalú pályákon kívül vannak itt olyanok, akik nem egy vargabetűt tettek a történelem fordulatait követve. De mégis mind megegyeznek abban, hogy valamilyen elv, eszme szolgálatában éltek, még ha nem is mindig tisztességesen, még ha ezért a célért néha lemondtak volna a becsületről, korábbi haladó elveikről. Van, aki felett az idő járt el. Bár Horváth Boldizsár (1822–1898) mindvégig hűséges maradt liberális jogalkotó elveihez, az egyre pragmatikusabbá váló párttársai számára egyre kényelmetlenebb lett elvhű személye. Salamon Ferenc (1825–1892) viszont tanügyi reformelképzeléseivel jóval megelőzte a korát, mikor a gyerekközpontú nevelést, az élményalapú tanulást hirdette:
„Minden sikertelen tanulás sokoldalúan tompítja az erkölcsi érzéket, míg a sikeres észfejtő tanulás szintoly sokoldalúan éleszti és táplálja.”
Igaz, az 1968 körüli reformkonjunktúrában felbukkant pedagógiai szaklapokban Salamon neve, de még ma is lehetne írásait olvasni, beemelni elődként a modern pedagógiába. Bánffy Dezső (1840–1911) a legsovinisztább magyarként harcolt a nemzetiségek jogai ellen. Bár a magyarsághoz való tartozást nem faji, vérségi alapon határozta meg, inkább a nemzetet összetartó kulturális és politikai erőként értelmezte: az a magyar, aki magyarnak vallja magát. Ezért is támogatta a nemzetiségek térnyerése ellenében a választójog kiszélesítését, amelynek ellenzéki politikusként egyik szószólója lett. Így vált a soviniszta „dobokai basából” a népjogok szocialisták által tisztelt bajnokává, akinek halálhíréről a Népszava több mint kétoldalas méltató nekrológban emlékezett meg. Pont Bánffyval ellentétes utat járt be Urmánczy Nándor (1868–1940), a parlamentáris demokrácia védelmezője, Tisza István autokráciájának leghangosabb ellenfele, akiből Trianon tragédiája, erdélyi szülőföldjének elvesztése csinált irredenta, soviniszta politikust, Hitler és Mussolini eszméinek dicsőítőjét.
A kötetben szereplő politikusi arcképcsarnokban tallózva nemcsak múltunkról kapunk tisztább képet, de jelenünkről is, amint erre a kötet fülszövegének kérdésfeltevése felhívja figyelmünket: „Vajon a jelen hősként ünnepelt vagy botrányhősként emlegetett közéleti személyiségei, politikusai, forradalmárai és ellenforradalmárai, akiknek tevékenységét ma izgalommal, indulattal, ellenérzéssel és szenvedéllyel követjük a különféle platformokon, túlélik-e saját korukat? Megőrizzük-e emlékezetünkben és megidézzük-e őket, vagy csupán a katalógusokban és online adatbázisokban lesz nyomuk?” Az erről való töprengéshez elég a rendszerváltásig visszapillantani. Annak is számos szereplője mára már történelmi alakká vált, akiknek személye, tevékenysége egyre inkább a feledés homályába vész.
Révész Sándor: Történelemcsinálók – Kurucok, díszgójok, szoclibek, hazaárulók, zsidóbérencek és más hazafiak. Politikai arcképcsarnok a reformkortól a Kádár-korszakig. Európa Kiadó, 2026.
