Könyvheti ajánlónk 1. – Hans-Henning Paetzke: Ábrándok
Hans-Henning Paetzke 1943-ban született Lipcsében, az amerikaiak támadása során a romok maguk alá temették, a trauma hatására ötéves koráig néma maradt. 1960-ban a keletnémet Walter Ulbricht államelnök elleni uszítását követően az NDK összes gimnáziumából kizárták. 1960 és ’63 között színésznek tanult, 1963-ban állampolgári kötelezettségek megsértése miatt azonnali hatállyal elbocsátották a prenzlaui Állami Faluszínháztól. 1963 és 1964 között börtönbüntetését töltötte szolgálatmegtagadás miatt. Az érettségit követően klasszikafilológiát, germanisztikát és pszichológiát hallgatott Halléban, Budapesten és Majna-Frankfurtban. 1968-ban Magyarországon telepedett le, 1973-ban átköltözött Majna-Frankfurtba. A nyolcvanas évek elején az NDK-ban és Magyarországon is nemkívánatos személlyé nyilvánították. 1994-ben tért vissza Budapestre, azóta itt él.
1968 óta szabadfoglalkozású műfordító, szerkesztő, újságíró és író, számos díj és elismerés, többek között a Német Szövetségi Érdemkereszt, a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje birtokosa.
A magyar irodalom egyik legjelesebb idegen nyelvű fordítója, közel száz kötet német nyelvre való átültetését köszönhetjük neki, Pilinszky, Szabó Magda és Petri György műveitől kezdve Esterházy Péter, Konrád György és Mészöly Miklós kötetein át Szőcs Géza, Nádas Péter vagy Böszörményi Zoltán alkotásaiig, és még hosszan sorolhatnánk.
Legutóbbi regényei: Andersfremd (MDV, 2017); Heimatwirr (MDV, 2019). Traumleicht (magyarul Ábrándok) című regényének megjelentetését 2026 tavaszra tervezik a német Pop Kiadónál.
Ábrándok (regény)
Hans-Henning Paetzke önéletrajzi ihletésű regényében a főhős ifjúkorától az ezredfordulóig követhetjük nyomon egy ízig-vérig európai értelmiségi életútját, akinek Kelet- és Nyugat-Németország, Magyarország és Lengyelország egyaránt sorsfordító és -alakító helyszínek kényszerű vagy saját elhatározásából megvalósított helyváltoztatásai során.
Miközben a rendkívül izgalmas történet ezerfelé ágazó szálai révén betekintést kapunk a titkosrendőrség felügyelte NDK zárt világába és a nyugati jólét álságos szabadságába, továbbá tanúi lehetünk a lengyel és magyar rendszerváltás magánlakásokon és földalatti mozgalmaiban kibontakozó sokszínűségének, valamint beavatódunk egy számtalan traumát elszenvedő német család több generációjának hányattatásaiba, egy felkavaró szerelmi történet is kibontakozik a szemünk előtt, amely a főhős és kedvese levelezése, naplóbejegyzései nyomán a klasszikus, romantikus levélregények emelkedettségét, a szépirodalom goethei, büchneri hagyományait elevenítik fel.
Az Ábrándok a személyesen megélt történelem és a soha ki nem hunyó szenvedély regénye.
Részlet a regényből
Derült égből villámcsapás
1989 októberében hatalmas politikai változások szele fújt a felosztott Európában, de történt még valami. Feleségemmel, Gizellával éppen barátainkhoz igyekeztünk egy nemrég hitelre vásárolt, túlontúl puccos, önérzetpótló járgánnyal. Régi baloldali diákokból álló, vidám társaság várt bennünket a hatalmas lakásban; egyetemisták, hatvannyolcasok, egykori RAF*-szimpatizánsok, lengyel Szolidaritás-aktivisták és álmodozó világmegváltók. Igazából nem tartozom közéjük, mert éppúgy nem vagyok jobbos, ahogy balos sem. Mindig is kereső voltam, aki szinte minden politikai táborban talál elfogadhatót, de elutasítandót is, így hát nem köteleződik el semmilyen ideológia mellett. Eklektikus vagyok, elkápráztat a legkülönbözőbb stíluselemek együttélésének harmóniája. Sem az egyoldalú, ideológiákba merevedett gondolkodás, sem az egyetlen stílust hirdető építészet, sem az állati és emberi fajtisztaság nem dobogtatja meg a szívemet. A titokzatos, megfejthetetlen ismeretlenhez vonzódom.
Mióta néhány hasonló nézetűvel megalapítottam a Kelet-Európa Egyesületet, a nyugatnémet nagyváros balosai övéik közé sorolnak, és megtűrnek körükben.
Noha zavar a kommunizmus, a földi paradicsom iránti lelkesedés, mégis úgy érzem, hogy leginkább ezekhez a zavaros fejűekhez vonzódom, akik nemrég kezdtek megszabadulni ideológiai bilincseiktől, elűzték a szemüket elhomályosító ködfelhőket, és végre beismerik, hogy elmélet és gyakorlat között áthidalhatatlan szakadék tátong. Ők azok, akik az emberarcú szocializmust akarják megvalósítani, akárcsak a legtöbb kelet-európai.
Sok álmodozó találkozik ezen az estén. Vágyaik kiindulópontja azonos. Mindannyian radikális társadalmi és magánéleti változásokról ábrándoznak: köztük egy híres-hírhedt dadogó, akit húsz, harminc vagy akár ötven alkalommal is letartóztatott a lengyel titkosrendőség, sok évet húzott le rács mögött, és életében csak egyetlen alkalommal nem dadogott, mégpedig a Szolidaritás-mozgalom tetőpontján, amikor mámoros örömmel tartott előadást a diákoknak. Leghőbb vágya a nyitott társadalom, a szocialista népboldogítás végleges felszámolásával. Itt van még a tizenöt év börtön után szabadult terrorista is, a Vörös Hadsereg Frakció fürge kis nőtagja, aki a tetthelyről menekülő RAF-terroristák sofőrjeként híresült el. E kései órán panaszkodik, hogy a hangos tánczene okozta zajongás miatt képtelen aludni a nagypolgári lakásban. A nyugalmazott és kissé zavart elméjű terroristanő kiborul. Félóránként megjelenik a táncteremben nesztelen, fürge léptekkel, nyugtalanul villogó szemmel, vadul gesztikulálva, és csendet kér az éjszakai mulatozóktól. Az egykori acélos idegzetű tettes legyengült idegrendszerének áldozata lett.
Az estélyen hetven ember lehetett, de alig emlékszem valakire. Ez biztosan Teresa jelenlétének köszönhető, aki a dadogó nyilvánvaló vezetésével Frankfurtba érkezett lengyelek hosszú sorába tartozott. A dadogó túláradó vidámságán, a kerekasztal mellett elért győzelem fényében, nem is lehet csodálkozni. A júniusi választások akkor is elsöprő sikernek tekinthetők, ha a kommunista párt szorításában zajlottak le. Emlékezetemet mégis a poznańi Teresa uralja, és városa, amelyhez lazán kapcsolódik családom története. Igazából nem is csak lazán. De a letűnt nemzedékek magukkal vitték az emléket a nagy tavon, vagyis az Atlanti-óceánon át, a korábban elűzöttek örök vadászmezőire, a lengyel és német sírokba. Sajátjuknak tartották ezt a súlyos emléket, és úgy gondolták, nem oszthatják meg senkivel.
Nem tudom, mikor és hogyan, de hirtelen földbe gyökerezett lábbal és egymásba feledkező pillantással álltunk egymással szemben. Derült égből villámcsapás, ahogy a közmondás tartja. Valami elkerülhetetlen végzet lógott a levegőben. Sejtettem, hogy életem fordulóponthoz érkezett, eddigi családom végérvényesen szétesik.
Abszolút szerelmet akarok, önmagáért valót, szeretnék elmerülni az örökkévalóságot ígérő pillanatban. Gizella, aki életem egy szakaszát jelentette, beteljesületlen ígéret maradt. Nyughatatlan természetem és közös fiunk, Bence halála éket vert közénk. Gyanítom, hogy az életem a feje tetejére állhat, mostani családom végleg felbomolhat.
A szakadék egyre mélyül, míg végül minden szétesik, megsemmisül, mint mikor a rothadó hús leválik a halottak csontjairól.
Az estély után életem egy csapásra megváltozik. És utána semmi sem marad ugyanúgy. Ahelyett, hogy dolgoznék, hónapokon át naponta levelet írok annak a lengyel nőnek, olykor kettőt is.
Jegyzet
* Rote-Armee-Fraktion, azaz Vörös Hadsereg Frakció: szélsőbaloldali terrorszervezet, amely 1968 és 1998 között tevékenykedett Nyugat-Németországban.
Dalos György
Össznémet sors, magyar fordítói elkötelezettség
Hans-Henning Paetzke méltatása Ábrándok című regénye megjelenése alkalmából
Elhangzott a regény bemutatóján az Írók Boltjában, 2025. november 12-én
Kedves jelenlévők, hadd árulok el egy titkot: ezen a mai estén nem egy, hanem legalább három Hans Henning Paetzkét köszöntök Ábrándok című regényének megjelenése alkalmából: a műfordítót, a jó barátot és az írót. A sorrend nem véletlen: a nyomasztóan kedélyes 1970-es évek végén Petri György inkább kuckónak nevezhető Eötvös utcai lakásában találkoztam egy furcsa fiatalemberrel, aki megtévesztően jól beszélte nyelvünket, és az volt a hobbija, hogy minél több magyar művet ültessen át németre, s egyúttal helyezze is el ezeket minél előkelőbb német, osztrák és svájci kiadóknál. Ez Petri mellett Mészöly Miklós, Konrád György (szinte teljes életművével), Szőcs Géza, Márton László, Pilinszky János, Esterházy Péter, Nádas Péter, Szabó Magda, Balla Zsófia, Földényi László és több más szerző esetében sikerült is neki. Furcsának első sorban fordítói minőségében találtam, hiszen olyan eredetiből dolgozott, amelyet Friedrich Dürrenmatt a baszk mellett a legnehezebbnek tartott, mondván: a magyar annyira nehéz, hogy még a baszkok sem értik.
Másik különössége Paetzkének az volt, hogy Frankfurtból érkezett, mégpedig nem a hasonnevű Odera menti keletnémet, hanem a Majna partján fekvő nyugatnémet Frankfurtból, de valahogy mégis keletnémet, kelet-európai módon kommunikált, s hamarosan ki is derült róla, hogy Lipcsében születve gyermek- és ifjúkorát az NDK-ban töltötte, ahonnan az államhatalommal vívott egyenlőtlen csatározások után némi börtöntapasztalattal gazdagodva előbb házassággal került át Magyarországra, majd onnan az NSZK-ba. Ez az össznémet sorsba ágyazódó életpálya egészült ki a már a magyar földön elkezdődó fordítói elkötelezettséggel, amely megbecsülésem, hogy ne mondjam, csodálkozásom másik tárgya volt: hogyan lehetséges, hogy ezzel az életanyaggal és szövegértéssel valaki más szerzők – nem is akármilyenek! – bőrébe bújva, mintegy elfojtja saját közlendőjét. Ez az ember, határoztam el magamban, nyilvánvalóan maga is ír.
Ami a barátságot illeti, az abból az elemi tényből indult ki, hogy Paetzke frankfurti lakása a vékonypénzű nomád kádári turistaként Frankfurtban járó magyar szerzőként nyitva állt előttem – Henningék vendégszeretete nemcsak a szállodai költségek megtakarítását, hanem ha csak egy-két este erejéig, az otthonosság érzését is jelentette. Alig hiszem, hogy akadna a német világban akkortájt ismert magyar író, aki ne fordult volna meg ott és akit valamilyen formában a házigazda ne prezentált volna a német közönségnek. S minthogy nem ismerte vagy figyelmen kívül hagyta az akkori hivatalos kultúrpolitika „három T” – tiltott-tűrt-támogatott” triászát, egyenrangúakként fogadta az odahaza negatíve besorolt szerzőket, és Pesten is rendre megkereste az ellenzéki köröket. Nem utolsósorban ennek köszönhette 1984-ben beutazási tilalmát, amelyet végül is a rendszerváltás oldott fel. (Szűkebb hazájában, az NDK-ban már áttelepülése óta persona non grata volt.)
Mindezen értékelhető, de inkább közéleti vagy személyes szempontú érdemek mögött sokáig, szerényen háttérbe húzódott a szépíró Paetzke. Első prózai művét, a „Bántalmazás – elárult gyerekkorom” című könyvet 1990-ben Maria Piontek álnéven adta ki a frankfurti Eichborn kiadónál – az anonimitás és a női énregénybe illesztett elbeszélés komoly recenziós sikert aratott, és évek múlva a népszerű irodalmat forgalmazó Heyne kiadó is újranyomatta. A szerző fikció iránti vonzalmáról későbbi, önéletrajzi írások is tanúskodtak: kalandos pályáját egyszer én-változatban, majd Leo Kleinschmidt nevű, jórészt önmagáról mintázott regényalakjával mesélteti el – ilyenkor a magyar epizódokban bemutatott közismert személyeket is álnévvel látja el, s mintegy irodalmi alakká varázsolja. A német közönségnek ez nem tűnik fel, a magyarul is olvasható Idegen test és Szemfényvesztők című regények olvasója viszont a német vonatkozásokat élvezheti merő fikcióként.
Az Ábrándokról, amely most Muth Ágota Gizella fordításában jelenik meg magyarul, anélkül, hogy elébe vágnánk a „miről szól?” kérdésének, annyit árulhatunk el, hogy szerelmes regény, földrajzi szempontból az egykori „reálisan létező szocializmus” országaiba: az NDK-ba, a Lengyel és a Magyar Népköztársaságba, valamint Nyugat-Németországba telepítve, levelekkel, naplórészletekkel fűszerezi a már-már 19. századian romantikus beszédmódot. Vagyis Hans-Henning Paetzke világában maradunk, ahol a konkrét háttér mintegy kulisszaként szolgál a jellemek és szenvedélyek ábrázolásához. Ez a képesség az, amelyet a kortörténész okkal irigyelhet a szépírótól, hiszen míg az előbbi csak híven rögzíti, az utóbbi leleményesen kitalálja az igazságot.
