Magyarországról Magyarországra - Tillmann J. A. beszélgetése Weber Kristóf zeneszerzővel, zenei íróval

"Most bele lehetne menni, hogy mi is a komolyzene, mit érthetünk a válságán. Rövidre vágva mondanám, hogy a klasszikus zenével szemben a populáris zene kétségtelenül jobban hódít. Ennek több oka lehet, például a populáris zene meri használni a sematikus harmóniákat, meri összekeverni a műfajokat és stílusokat, míg a klasszikus zenében ezek főbenjáró vétségek.  Nem azt mondom, hogy a klasszikus zenének utánoznia kellene a populáris zenei mintákat, de ha nem történik azonnali paradigmaváltás – ami nagy csoda lenne –, a klasszikus zene múzeumba vonulhat." - Weber Kristóf - kortárs zeneszerző - 50 éves. Ez alkalomból közöljük Borbély Szilárd versét és Tillmann J. A. interjúját a művésszel. A beszélgetés után rövid részletet is meghallgathatnak Weber egyik darabjából.


Magyarországról Magyarországra

 

Tillmann J. A. beszélgetése Weber Kristóf zeneszerzővel, zenei íróval

 

 

 

- Elég erőteljesen indult a pályád, aztán a nyolcvanas évek végén váratlanul eltűntél. Mi történt veled, és mit csinálsz most ötvenévesen?
– Amikor a fővárosban éltem, valóban meg voltak a lehetőségeim arra, hogy egy külsőleg is felfutónak tűnő életutat építsek ki, erre vágyott minden művész. Nem emlékszem, hogy éltek-e bennem hasonló vágyak, de valószínűleg nem.  Huszonöt éves koromban világmegváltó ambíciók már nem voltak napirenden, inkább konkrét hatásoknak engedtem át az érdeklődésem. Ilyenek voltak például az undergrounddal tartott kapcsolataim, amit a szakma és a munkáltatóim nagyon nehezen emésztettek meg. Folytonos bizalmatlanság vett körül, s úgy tapasztalom, ez máig hat. Megfordult persze bennem, hogy „dobbantok”, de  egy hirtelen fordulattal Pécsre emigráltam: Magyarországról Magyarországra. Pécs a gyerekkorom, a kamaszkorom. Az a város, amelyik közismerten „hátat fordít” az egész országnak, és a déli lejtők szélvédett zugaiban nő vagy rothad a mandula és a füge. A szélvédett zug szellemi értelemben is értendő: kevesebb az esemény, az impulzusokat megfontolni is több az idő, ráadásul a vidék fülledt, idegesítő nyugalma belső elmélyülésre késztet. A hülyeség például legalább kétszer annyira látszik. Ennek ellenére nem kevés erőfeszítést igényeltek eleinte a valódi felkérések felismerése. Amire ma szívesebben hivatkozom a nagyszámú színpadi zenei munkámon túl, az az, amikor kórusok és kisközösségek, periférikusabb intézmények kerestek meg, hogy szükség lenne rám. A feladatköreim a mai napig sem változtak: komponálok, ami alig több mint magánügy, leginkább a műjegyzékem értesül róla, aztán zenei jelenségekről írok, amivel kapcsolatosan jegyzek ugyan két könyvet. Közösségi improvizációkat csinálok Sáry László módszere alapján, néha hangszeres előadóként koncertezek: szólóban vagy a Tractus zenekarral. Zenét szerkesztek, koncerteket, zenei előadásokat szervezek és propagálom a mai vagy a régi zenét, mindez kevésbé autentikus és hozzám köthető definíciója a zenének.
– Nem tanítasz?
– Nem. Egyetlen  tanítványom volt, Szigeti Máté, aki tavaly szerzett zeneszerzői diplomát Vidovszky Lászlónál.
– Régebben rendszeresen jelentek meg zenekritikáid. Miket írsz manapság?
– Kritikát már nem írok. Amikor régebben írtam, akkor annak volt egy figyelmi kontextusa. Ez ma nincsen. Cikkeket, ismertetőket, interjúkat készítek, ezek megkerülhetetlen elkötelezettségek részemről, amit örömmel csinálok és nem bánom, ha utánakereshető formában megmaradnak az időben. És aztán vannak magánfeljegyzéseim a zenéről, ez valamiféle belső karbantartás, egyfajta módja a zenével való foglalkozásnak.
– Az Alkalmazott zene című könyvedet most fordítják németre…
– Hát azt nem garantálom, hogy éppen most görnyed egy fordító a monitor előtt, de valóban napirenden van a német kiadás. A zenének erről a részéről német nyelvterületen sincs sok írásos anyag. Sőt vannak olyan zenei ágak, amelyekről egyáltalán nincs elfogadható publikáció, elég csak a spontán zenét említeni.
– Milyen a kitekintésed a nagyvilágra?
– Számomra megkérdőjelezhetőnek tűnik, hogy egy ismert hangversenyteremben elhangzó zene érvényesebb lenne olyan ismeretlen helyekétől, amelyekről esélyük hiányában kevesebbet tudunk. Pécsnek nagy előnye, hogy a világban uralkodó zenei divatok és áramlatok itt egyaránt elkerülnek, így aztán kvázi szabadnak érezhetem magam. Végső soron kiszámíthatatlan, hogy a műveim merre nyitnak, de tagadhatatlan, hogy az utóbbi időben több bemutatóm volt azokban az országokban, amelyek felé Pécs „arccal fordul”: Szlovéniában, Horvátországban, Romániában és Bulgáriában, mint itthon. Kisebb, helyi és ezért reálisabb dimenziókban gondolkodó zeneszerzőként eleve nem számítok nagyon tág recepcióra. Az a tapasztalatom, hogy megérint a más, az idegen vonzása, különösen akkor, ha az a látszat, hogy abban valamiféle helyem volna: például a fenti dél-európai országokban bemutatott műveimet Szlovákiában, Németországban is bemutatták. A nagy rezonancia után én legalábbis mindig „visszahullok” magamba. Ha az ember huzamosan a külső élmények felé fordul, eltávolodhat attól a magától, ami egyébként lehetne és amit egyébként sokkal fáradságosabb felismerni.
 – Te magad tudnál-e említeni a zenédhez sajátosan kapcsolható technikákat?
– Néha nem árt a triviális dolgokat hangsúlyozni. A zene a fülön keresztül lép be az emberi testbe, elmébe, sorrendileg tehát a zenehallgatás az elsődleges. Még szerencse, hogy a ma legkézenfekvőbb tájékozódási eszköz, az internet útján is elérhetők a műveim, bár a számítógépes hangszóróból érkező változat önmagában torzulás. Ami pedig a technikákat illeti, ez már ugye csak metaszintű megközelítése a hangzó anyagnak s mint ilyen semmitmondó. Ismerem ugyanis a polifon és homofon szerkesztésmódokat mint történelmi technikákat, és használom is mindkettőt. A kromatikus szerkesztési módszerekhez pedig oly kevéssé kerültem közel, hogy Liszt példáját követve magam alakítottam ki egy általam használható műveletet. Tisztában vagyok a dodekafónia lényegével, de sohasem használtam,  olyan jó műveket úgysem tudok írni, mint amiket Schoenberg, Berg vagy Webern írt. Érintett vagyok a Cage-nél és Lutosławskinál fellelt véletlen műveletek tekintetében, de nem az ő módszereiket vettem át, hanem a saját zenei identitásomhoz viszonyítva, a magam hangzásideáira dolgoztam ki véletlenszerű operációkat. Végül kitaláltam egy egyéni szerkesztésmódot is; paradox módon éppen ezt az általam jegyzett technikát ritkán alkalmazom, nem hiszek ugyanis abban, hogy különböző problémákat egyetlen üdvözítő módszerrel lehet megoldani.
– Ezek szerint problémákban gondolkodsz, ellentétben éppen azzal, amit az előbb mondtál a zene hangi lényegéről?
– Mondjuk így: akusztikus problémákban. Tömegével lehet ma hallani úgy nevezett jó hangzásokat, amelyeket szoftverekkel barkácsoltak és bármiféle intellektuális konstrukciótól mentesek. Én nemcsak a problémák megoldását, hanem azok felvetését is a feladatomnak tartom. Zeneszerző vagyok, aki számára a hangzás egy komplexebb és az akusztikán túlmutató, nem annyira gondolati, de mindenképpen mentális kontextusba ágyazódik. Testem a hallható hangoknak nem csak rezonátora, a hangok ezután még idegpályákon futnak tova. De a továbbiakról ma még keveset tudunk. A hangzás tehát nem minden. Ezért aztán nem igazán tisztelem a nagy hangszerelőket: Ravel ugyan jobban hangszerelt, mint Debussy, de csak annyival, amennyivel Debussy jobb komponista volt Ravelnél.
– Lényegesnek tartod-e, hogy a közönséged, a zenéidet befogadók ismerjék az alkotói módszereidet?
– Egyáltalán nem. Szerintem egy festőnél sem az a lényeg, hogy milyen ecsettel, színkeverékkel vagy gesztusokkal dolgozik, ezek inkább a szakmabeliek perspektívája. Nagyon remélem, hogy a befogadó az összbenyomásra összpontosít és holisztikusan közelít a zeneműhöz. Természetesen a befogadó is felismerheti az általam felvetett probléma és megoldás esszenciáját, de az akusztikai öröm (vagy undor) attól még érvényes, ha közben nem ismeri fel a kompozíció mögött a módszert.
– Minden bizonnyal akkor téged nem érint a komolyzene válsága…
­– Most bele lehetne menni, hogy mi is a komolyzene, mit érthetünk a válságán. Rövidre vágva mondanám, hogy a klasszikus zenével szemben a populáris zene kétségtelenül jobban hódít. Ennek több oka lehet, például a populáris zene meri használni a sematikus harmóniákat, meri összekeverni a műfajokat és stílusokat, míg a klasszikus zenében ezek főbenjáró vétségek.  Nem azt mondom, hogy a klasszikus zenének utánoznia kellene a populáris zenei mintákat, de ha nem történik azonnali paradigmaváltás – ami nagy csoda lenne –, a klasszikus zene múzeumba vonulhat. A múzeumok fiatalkorom legjobb búvóhelyei voltak, manapság pedig szinte el kell menekülni onnan, annyian látogatják. A múzeumok tehát egyelőre jól működnek, ám hosszú időtávlatban nehéz bármit is állítani.

 

 

 

 

 

Weber Kristóf zeneszerző

  Pécs, 1959. augusztus 11. V.: Intézményen kívüli, részben autodidakta tanulmányok. Nős, felesége Weber Katalin szerkesztő, műfordító. Gy.: Anna Margaréta és János Theodor. M.: 1977-84-ig fluxus műveket, 1984-88-ig zenekritikákat, 1988-1990-ig minimál műveket, 1991-től alkalmazott zenéket, véletlen és szinkronitikus műveket készít.

  Eddig három lemeze és egy könyve jelent meg.

  CD-i: 1995 - Rövid Napok zenéi (Dió Stúdió), 1997 - Decrescendo (Dió Stúdió), 1998 -Dobogó / Drumming (Dió Stúdió).

  Könyvek: Vidovszky László–Weber Kristóf: Beszélgetések a zenéről (Jelenkor Kiadó, 1997), Weber Kristóf: Alkalmazott zene (Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar, 2005)

  Előkészületben: Zenélő állatkert (kottakiadás)

  Főbb be mutatók: Szép levegő (Pécs, Kisszínház, 1994), Kaiserschnitt (Lipcse, Operaház, 1994), Egymást érintő (Miskolci Nemzeti Színház, 1997), Dobogó (New York MMA és Kaposvári Csiky Gergely Színház, 1999), Vasárnapi énekek (Bp., Műcsarnok, 2000). T.: A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete tagja. H.: A játék. C.: Pécs, Erzsébet u. 2/1. Tel.: 215-032

  Forrás:http://www.baranyanet.hu/kikicsoda/2001/w/weber.htm

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése