„A zsennyei ismét szerepverseket ír. Önmagát játssza benne. Igen jól (teszi). Őszinte kitárulkozása, naplószerű versei, érzéseinek és gondolatainak labirintusai hívogatóan meggyőzőek. Meggyőzően hívogatóak. Élvezettel engedtem neki, s bolyongtam vele…” írja Jász Attila a Versek a kisházból című kötet hátoldalán. Weiner Sennyey Tibor a Szegedhez és Zsennyéhez kötődő fiatal költő második verseskönyve Szeged szélén töltött fél évét rögzíti a felületes szemlélőnek, valójában azonban az ötven kisházas vers és a néhány pajzán epigramma állandó utazás a mozdulatlanságban, a középpont keresése egy versregényen, és egyáltalán az irodalmon kívül, egészen az egyszerű és végső dolgok megérintéséig, hogy mi élet, s mi halál, s mi a szerelem, és hogy merre az Isten. Misztikus líra ez, ami most már talán csak ilyen diárium-, vagy szerep-játékban adható elő, ahol a költő írja az embert, s az ember éli a költőt. Ahol a tét a kegyelem és a megszabadulás. A kötetet Kmetovics Milán fraktálokká csavart fotói díszítik.