Kérgem alá hangyaházak nőnek

"A boldogság útszéli szemét,

szedhet eleget, ki lenyújtja kezét,

az érlelő kínt kell megérdemelni."

                                      (Weöres Sándor)

Folytatjuk A piros öröm, ha vállig ér című vers-kép projektünket. 
A versek és a festmények az autogén tréning szimbólumterápiás ülések inspirációjából születtek.

Az előző részt és az üléseket vezető pszichoterapeuta, Tasnádi Mária felvezetőjét itt érhetik el. 

A második részben a nehezedés témakört bontjuk ki, azokra az asszociációkra épülő műveket olvashatják itt, amelyeket a karok és lábak elnehezedése egyrészt mint testi érzet, másrészt, a nehézség, mint önismereti téma hívott elő. 

A verseket illusztráló festmény Márkó Abigél munkája 

Varga Melinda 
Karok 

Hosszú karom az égbe markol, 
kéket keres, borzongó jégfelhőket, 
gyökereim a forró földbe forrnak,
ahol a fény nedvesen dereng,
köd és téli éj ül lábfejemre. 
Az vagyok, 
kiből kirügyezett az elmúlás zöldje, 
aki látta a halált, és megölelte, 
nem félt, szeme sem rebbent,
könnyei kőkristállyá változtak,
és amikor legördültek arcán,
mély árkot fúrtak, amelyben
patakzott a vér. 

Lőnhárt Melinda 
karjaid

ágak nőnek a karodból
amikor lehunyod szemed
a hátad szinte kiszélesedik
s a törzsedből nézd csak 
nagy szárnyak nőnek
fa is lehetsz madárszárnyakkal
madár is lehetsz gyökerekkel
ha akarsz elszállsz
ha akarsz itt maradsz
tekinteted megpihen megnyugszol
zöld folyók iszapos partjain megtalállak

Varga Melinda
Tájkép 

Évgyűrűk keringnek kérgem alatt, 
kapaszkodom az égbe,
apró madarak raknak fészket tenyerembe,
ágamból szénaszagú nyár nő. 
Szívembe mókusok fúrnak alagutat,
egy sirály elhozza a türkiztengerek verőfényét,
és gyökereim az óceánig nyúlnak,
elfelejtik a földet, és a vízzel
kötnak szövetséget.
Ágamat sűrű köd üli meg,
szemhéjam alatt vörös hajnallapik,
szivárvány kúszik hónom alá,
ha átlépek rajta, gyermek leszek újra, 
fűbe rejtező, madárhangú,
és senki nem figyel, senki nem figyel,
ha elakad a hangom, 
koronámba vörös bűntudatfürtöket
sző a reggel, 
távolodom minden öleléstől,
kérgem alá hangyaházak nőnek. 

 
Lőnhárt Melinda 
mindkét kezem nehéz

egyik kezem elnehezedik
ütött és vert pedig csak ölelni
kellett volna egyik kezem
elnehezedik mutogatott és
eltaszított pedig csak ölelni
kellett volna egyik kezem 
elnehezedik elengedett és 
mást fogott kézen pedig csak 
ölelni kellett volna 

egyik kezem nehéz seprűt 
fogott és feltakarított egyik kezem 
nehéz krumplit pucolt és ebédet
főzött egyik kezem nehéz
reszketett benne a pohár és
kiesett belőle a gyógyszer is

mindkét kezem nehéz megfogta a 
kést és kenyeret szelt nektek 
mindkét kezem nehéz
felvette a földre dobott
szennyest és kimosta
mindkét kezem nehéz
piciny ikreid kezét fogta
mindkét kezem nehéz

mindkét kezem elnehezedett
minél többet veszítettem
annál többet tapasztaltam
mindkét kezem nehéz
tele van nehéz tudással
tele van nehéz imádsággal
tele van nehéz ajándékkal

Varga Melinda 
Megbocsátás 

Isten lakik az áramköreimben,
hagyom, hogy keringjen bennem 
a csendes megbocsátás.
Hajamra tűlevelű erdők gyantája olvad, 
talpam völgyében éjjelek mohája, 
csönddombról nézem a földet,
madárszemekkel. 

Lőnhárt Melinda 
hűvös selyemtakaró az est

rámborítja lenge nyugalmát
rámborítja sötétje súlyát 
testem minden pórusa
itatóspapírrá változik – magába
issza ezt a feje tetejére állított
álomvilágot és a pacnikban új
nyomokra lel és a nyomokból 
új tájakra talál – egész testem 
elnehezedik  egy ismerős valamikorból 
hallgatja szívdobogásod
– egész testem nehéz– egész testem és 
minden porcikám felismeri amit az 
anyaméhben érzett még mikor
meg se moccant – miért is 
félnénk hát attól ha 
egyszer majd újra érezni fogjuk
amikor ránkborul a föld?