a szilvafa fattyúágai között emelkedik süllyed a nap

Vesta papnője, a Vesta-szűz vigyázza, hogy égjen feszt a tűz.

A nyár  Jelenideje Elviselhetetlen 

Képtelenek fejüket kiemelni az egyenletből, tekintetüket egymásra emelni, kart nyújtani oldalra vagy felfelé. Hiába haladnak el olyan közel egymáshoz, semmi nem történik. 
Körbeöleli őket láthatatlan közöny. A lámpa zöldre vált.

A vasúti bemondó éjszakánként egyre hangosabb.  Csak két irányba lehet jegyet venni – a harctér felé, vagy az országhatárhoz

pedig én azért születtem, hogy egy fát
szeressek, mondom Szókratésznek,
és most ebben a fában lakom,

Mellesleg már két éve gyakorlom a mindfulnesst, az éber tudatosság szintén a buddhista technikán alapszik,  ráéreznék a zenre, azt hiszem.

egy francia írónő az eltűnt idő  nyomába ered, hogy ásson egyre mélyebbre, egészen a szégyen gyökeréig, 

Vajon meddig kell csendben lenni, hogy a többiek úgy döntsenek, végleg néma vagy?

Megitatlak. Simogatlak. Hajad mosom, és lég leszel. Lassú érintés. Lebegsz a sötétség peremén. Egyedül. Nem olvad tested belém.

mindenütt sokáig a szürke, fenyegető füst őrködött. 

Ha én lennék a Teremtő Isten, fehér ruhát adnék a lányra.

Azt akarom, szeresd a feletted
tétovázó felhőt, képzelődj
múlt nyarakról, légy bizakodó,

egy vers két margarétalány otthonává vált. ismét megkölykezett a porcicájuk.

A partokra meg úgyis visszatértünk,  hisz megölni a hullámok nem fognak senkit,  mert van, aki nem is indul útnak, mások meg  túl sokat fizettek, csak nem kockáztatnak. 

az alternatív megoldások művésze vagy, ha nem erre, akkor arra, ha nem így, akkor úgy, de megmented az tiéidet, ebből nem engedsz, nincs olyan helyzet, amit fel ne vállalnál,  szint, mely alá le ne süllyednél értünk, miközben végig tökéletesen önmagad maradsz.

Evezőivel úgy emelt át a híd alatt, mint halott menyasszonyt  vagy kövér halat szokás. Jeget hizlalt, én sóval fizettem érte. Szabad halász, méheim hajnalban kezdenek zsongani.

  Nagy, zöld madár ül a fészkén, elmúlt héten repült vissza, tollait a szél borzolja, szemében villó fénylevél, körülötte látomások, aki jót lát, így világol, új világot teremt a világból.

Imádság fonala tartja ég és föld között a várost, a felhőkből istenarcú  magány nyújtja ki karját, ölébe vesz,  ringat a kegyelem.

Szavakkal teremtünk, vagy szavaink teremtenek minket? Kimondjuk, amit nem merünk?