Mi a közép-európaiság?

Szabó Dezső gondolata a kelet-európai, balkáni nemzetek szolidáris összefogásáról, Kós Károly transzszilvanizmusa, Németh László Duna-Európai „tejtestvériség”-fogalma, Tamási Áron víziója a Duna menti népek egymásra találásáról, Szabó Zoltán Közép-Európa-koncepciója, vagyis a kelet és közép-európai demokratikus konföderáció eszmevilága voltaképpen mind-mind a több irányból fenyegető nagyhatalmi, birodalmi gyarmatosítással szembehelyezkedő politikai-kulturális stratégia sok árnyalatú szellemi kivetülése. – Bertha Zoltán esszéje.

Mindazonáltal igaz, hogy az intim testtájak „nevesítése” már akkor sem dicsekedhet kellő gazdagsággal a nyelvünkben. Legalábbis ami az elfogadható, „szalonképes” kifejezéseket, köznyelvi megnyilvánulásokat illeti. – Péntek Imre esszéje a magyar erotikus költészet merész újításairól.

Karinthy Frigyes elsősorban kortársairól közölt bírálatokat, értékelő kisportrékat, mégsem állíthatjuk, hogy mellőzte volna az előző évszázad olvasmányait, beleszőve akár saját alkotásaiba is. Fráter Zoltán esszéje annak ered nyomába, hogyan közelített Karinthy a maga ironikus, kacagtató látásmódjával, olykor a hanyag diák nézőpontjából Arany Jánoshoz és más klasszikusokhoz.

„Plath hálás anyag mind az irodalmárok, mind a lélekbúvárok számára, hiszen költészete vonzó dialóguslehetőséget kínál, betegsége pedig gazdagon dokumentált.” – Cristian Réka a közelmúltban megjelent A képzelet kockázata – Sylvia Plath életműve, élettörténete és betegsége című tanulmánygyűjtemény írásain keresztül vezet be a Plath-életmű lélektanának irodalmi vonatkozásaiba.

„A háromsoros látomás a halálsejtelem víziója: a maga egyszerűségében és tömörségében is hibátlan remeklés. Az ember magánya itt nem egzisztenciálisan, hanem kozmikusan értelmezhető; a létszorongás döbbenete helyett azonban enyhület és megbékélés árad a vers soraiból.” – Sebők Melinda esszéje.

„A gondolat és a gondolkodás – mint a legspecifikusabb emberi tudatfunkció – Böszörményi költészetének sarokköve, örökké visszatérő megváltásmotívum az erodálódó emberi minőség, a közöny, az ostobaság közepette. A Kényszerleszállás…-ban valósággal piedesztálra emelődik, ez kölcsönzi az Ember legfőbb méltóságát, s Blaise Pascal örökérvényű allegóriáját is eszünkbe juttatja.”

A vers elemi erejű kivetítése, kiírása és kiirtása a költő lelkét mardosó elmondhatatlan fájdalomnak, másfelől viszont kapaszkodás, munkába temetkezés, terápia, mintha tudatos vagy tudatalatti parafrázisa lenne az Ady Endre Az én virág-halmom című költeményének… – Debreceni Balázs esszéjében Ady Endre és Juhász Ferenc ritkán elemzett szimbólumkészletét veti össze.

„Ugyan mit és kit utánoz itt Lisznyai? Az ilyen gátlástalan – helyenként komikus – szonoritás, önfeledt hangzavar a Petőfi-költészetnek legfeljebb olyan félreolvasásán alapulhat, mely már-már originális teljesítménynek tartható.” – Eisemann György az epigonköltészet néhány „szép” és olykor mulatságos példáját veszi szemügyre esszéjében.

Szilágyi Domokos már 1970 júniusában elkészült a tervezett antológia véleményezésével. Kovács Erzsébet bukaresti szerkesztő augusztusban arról értesíti Dávid Gyulát, hogy a referátum Szász Béla főszerkesztő íróasztalfiókjában várja a sorsdöntő verdiktet. – Cseke Péter esszéje egy izgalmas irodalomtörténeti nyomozásra invitálja az olvasót.

Nem is sejtjük, mennyire rokon bölcseletet tükröznek az európaival az umbundu közmondások, vagy hogy milyen szárnyalóan szép az afrikai szerelmes líra. Biernaczky Szilárd esszéjében a 200 éve született jeles folklorista, Magyar László Afrika-kutatásainak legizgalmasabb eredményeit veszi szemügyre.

Annak tükrében, hogy milyen személyiségbeli adottságai vannak, milyen magatartásforma követésére képes, az író és költő rendszerint tudatosan vállalja az alkotói szerepeket.Vajon hányféle alkatot képviselnek az írók, költők, művészek, meghatározható-e egyáltalán a művészi attitűdök sokasága? - Vitéz Ferenc esszéje a művészetek és irodalomtudomány eddig alig kutatott, rendkívül izgalmas területére kalauzol.

„Egy új paradigmát láttak benne, az eszköztelen, szerep nélküli beszédet. Amit hiányoltak belőle, az a társadalmi elkötelezettség volt, ami a későbbiekben legkidomborodóbb erényévé vált.” – Kántor Zsolt tanulmánya.

„…az értelem és érzelem, az emlék/múlt és a jelen disszonanciája, az éjszakánként megjelenő puha talpú hiúzok és a szintén puha talpú fázós jövő lesz a kerete ennek a világnak, ahol a »vak dióként diókban zárni lenni«-szerű magány tölti ki a mindennapokat.” – Részlet Demeter Zsuzsa kötetéből.

„A Város sosem feledte, mindig becsülte, szerette költőjét, akivel a helyi hatalom, az irodalmi nyilvánosság (a hivatalos irodalompolitika megítélésének megfelelően) a Pécsről távozását követő másfél évtizedben ugyan mostohán bánt…” – Szirtes Gábor előadása az MMA szeptemberi Weöres-konferenciáján hangzott el.

Bár a konkrét költészet gyökerei a reneszánsz képversekig nyúlnak vissza, Campos számára fontosabb a premodern-modern és avantgárd hagyomány. Legfőbb mintáit Mallarmé Kockadobásában (Un coup de dés), Apollinaire Kalligrammáiban (Calligrammes), Joyce Finnegan ébredésében.

„Mi, magyarok azt mondjuk, hogy Szenci Molnár minőségi költői-fordítói munkát végzett, sőt van olyan vélemény is, amely szerint magas igényű műfordítói gyakorlatot vezetett be, és zsoltárszövegeivel a modern műfordítás útjára lépett.” – Pölcz Ádám tanulmánya a genfi zsoltárok magyar fordításának titkaiba vezet be.

„A Károlyi-biblia nyomán terjedt el pl. az olyan fösvény, mint a hét szűk esztendő, úgy áll, mint a Sion hegye. A stílus sajátosságai: bibliai képek, zsoltáros bűnbánati hangnem, zord erejű, komor, ószövetségi tónus.” – A nagyváradi magyar nyelv hetén elhangzott előadás szerkesztett változatát közöljük.