A kézirat-véleményező Szilágyi Domokos

1.

Szabó Gyula mondotta volt nekem 1986-ban az Utunk szerkesztőségében, A költő életeinek[1] frissen megjelent kötetét lapozgatva: Szilágyi Domokos olyan nagyságrendű költőnk, akinek minden sorát össze kell gyűjteni. A ritkán megszólaló idősebb pályatárs lakonikus kijelentése megalapozottnak bizonyult; Kántor Lajosnak köszönhetően 2008-ban megjelent a bővített és újjászerkesztett kiadvány, A költő (régi és új) életei,[2] amit már azok is fokozott érdeklődéssel vettek kezükbe, akik az első kiadásra még nem voltak különösebben ráhangolódva. Hogy vannak még lappangó Szilágyi-kéziratok, azt magam is tanúsíthatom. A Szatmárnémetiben tartott 2015-ös Páskándi-konferenciára[3] készülve el-eljártam a Szabédi Emlékházba, ahol a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári fiókszerkesztőségének archívumát tárolják. Az 1970 és 1989 közötti kiadói levelezéseket és szerkesztői véleményezéseket tartalmazó dobozokban bukkantam rá Szilágyi Domokos egyik kézirat-értékelésére,[4] amelyik annál is inkább felkeltette érdeklődésemet, mivel eddig nem is tudtam arról, hogy a kiadót 1970-ben foglalkoztatta a vitorla-énekesek nemzedékét követő fiatal költők esedékes bemutatása, ráadásul Vitorla-ének 1971 címen.

2.

Dávid Gyula 1970. április 25-én a Kolozsváron gyűlő kéziratokról tájékoztatja a Kriterion bukaresti szerkesztőségét, egyebek mellett az újabb fiatal költők verseit tartalmazó gyűjteményről. Jelzi, hogy egyelőre tájékozódás végett vették át.[5] De arra ma már nem emlékszik, hogy a kéziratot ki tette az asztalára. A romániai könyvkiadás 1970-es átszervezése nyomán nagy volt akkoriban a kéziratvándorlás, ezek irányát pedig a kiadói profilok sürgős kialakítása határozta meg. A megszűnt Irodalmi Könyvkiadó legfőbb örökösévé a Kriterion vált, az Ifjúsági Kiadó hagyatéka a Daciához került. A ʼ70-es esztendőben, amikor pár hónapig a Vitorla-éneket „tengerre bocsátó” Lászlóffy Aladár volt a Dacia aligazgatója, a hozzájuk érkezett tudományos munkák megjelentetését a Kriterionnál látta biztonságosabbnak. Kerekes György az Ifjúságitól az Irodalmi Kiadón át került a Daciához, rálátása nyílt tehát ezekre a mozgásokra, de a tervezett 1971-es antológia kezdeményezőjéről vagy kezdeményezőiről ő sem tudott tájékoztatni.

Markó Bélának a Látó 2015. évi februári számában megjelent – Adonyi Nagy Máriára emlékező/emlékeztető – esszéjében szó esik arról, hogy „valószínűleg” az 1944-ben született Pethő László kezdeményezte az antológiát.[6] Ezzel kapcsolatosan újabb részleteket is megtudtam Markótól október derekán. „1970 tavaszán talán, amikor én még tizenkettedikes diák voltam – írta e-mail-címemre –, levélben megkeresett Pethő László, aki jelezte, hogy készül egy antológia, és verset kért tőlem. Gondolom, erről az antológiáról lehetett szó, hiszen már 1970-ben össze kellett gyűjteni nyilván, hogy 1971-ben megjelenhessen. Szintén 1970-ben, nyáron, Kolozsváron ismerkedtem meg személyesen is Pethővel, aki azelőtt maga is azt tervezte, hogy magyar szakra jön, de aztán végül is nem felvételizett. […] Fogalmam sincs, az egész anyagot ő szedte-e össze, vagy csak tőlem kért ő…”[7] Bizonyos, hogy már az egyetemi felvételi idején Markó is terjesztette a készülőben lévő antológia hírét. Egyértelműen ez derül ki az Éradonyban – 1970. július 23-án kelt – Adonyi Nagy Mária-levélből: „Azzal az antológiával kapcsolatban nagyon elsiettem a dolgot, jobban mondva fel se fogtam, annyira máson volt akkor a hangsúly. [Tudniilik: a felvételin – Cs. P.] Most pedig arról van szó, hogy ha te tudsz valami kapcsolatot teremteni, akkor tedd meg, nagyon szeretnék én is benne lenni. Tehát írjál minél előbb, mi a helyzet, lehet-e még belépni, és ha igen, hány verssel, és olyan lehet-e köztük, ami már folyóiratban megjelent.”[8]

A továbbiakban a kutatás két irányban zajlott. Hozzá kellett jutnom a Markónak írt Pethő-levelekhez, és fel kellett vennem a kapcsolatot magával Pethővel, hogy mikrofilológiai biztonsággal szólaltathassam meg a tényeket. Ha jó időbe telt is, sikerrel jártam. Miután Markó Béla megtalálta Pethő László levelezőlapjait, már csak írójukat kellett felkutatnom. Ebben segítségemre volt Székely Ferenc, aki 2016-ban interjút készített az 1987 óta Magyarországon élő költővel, prózaíróval.[9]   

Az 1970. április 25-én Kolozsváron kelt levelezőlapon május elsejét je1zi a kézdivásárhelyi postabélyegző. Ebből tudja meg a középiskolásként már publikáló Markó Béla, hogy egy olyan antológiához kérik a közreműködését – tíz verset, minél sürgősebben! –, amelyik Pethő szándékai szerint a Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön élő fiatal alkotók (Tüzes Bálint, Irinyi Kiss Ferenc, László György, Kovács Kati, Décse István, Szabó Kati, Nagy József, Bogdán László, Némethi Rudolf) seregszemléje kívánna lenni. Azt is jelzi Pethő, hogy Kányádi vállalta a beküldött anyag megrostálását és az előszó megírását. Négy nap múlva azonban kiderül, hogy „Kányádi megbetegedett himlőben”, ő pedig elköltözik Kolozsvárról. Levelezését cenzúrázzák, Markó is legyen óvatos. Később tudatja (1970. júl. 1.), hogy az egyetemi felvételire nem jelentkezik, szeptember elsejétől a Brassói Lapoknál áll munkába. Egyik megjegyzéséből arra lehet következtetni, hogy az antológia anyaga összeállt, rövidesen mutatóban megjelenik belőle tíz vers a Megyei Tükörben (Tömöry Péter kérésére).  

A 2016. november 3-án Szatmárnémetiben megtartott előadásom alapszövegét Pethő László bő két esztendő múltán, 2019. január 28-án olvashatta. Másnapra megerősítette: az ő ötlete volt az antológiaszerkesztés gondolata. „Akkoriban Kolozsváron tartózkodtam, és tényleg Markó Bélával egy időben kellett volna elvégeznem az egyetemet – írja –, de pont emiatt figyelt fel rám a szeku, és be akartak szervezni. Azt ígérték, hogy minden gond nélkül bejutok az egyetemre, ha velük együttműködöm. Ekkor fordultam [Lászlóffy] Alihoz, aki a [Kolozsvári Írói Egyesület] párttitkára volt, és azt ajánlotta, hogy tűnjek el a Kolozsvárról.  A szekun azt is bűnömül rótták fel, hogy én szerveztem a Kolozsvári Gaál Gábor Kör és a Vásárhelyi Irodalmi Kör közti találkozókat, én hoztam tető alá a közös felolvasó esteket.” 

Az elektronikus levélből a továbbiakban kiderül: Lászlóffy valóban átvette tőle az antológia anyagát, s továbbította a Daciának, és máris Pethő önálló verseskötetének az összeállítását sürgette a Forrás-sorozat számára. Hogy a költő rövid ideig a Brassói Lapoknál dolgozhatott, az ismét Lászlóffy ajánlásának köszönhető. Ezúttal sem volt szerencséje. A bukaresti központi magyar napilaptól a hatvanas évek végén áthelyezett Albert Sándor főszerkesztő szekustiszti rangban éberkedett, akárcsak Hajdu Győző Marosvásárhelyen. Így Pethőnek Brassóban sem lehetett megállása. (A továbbiakat illetően lásd a neten: arcaink.eoldal.hu)

3.

Annyi bizonyos, hogy Szilágyi Domokos 1970 nyarán nem találkozott Adonyi verseivel. Az akkor elhalt antológia-terv azonban néhány évvel később, 1974-ben mégis megvalósult Varázslataink[10] címen, és ennek – a Gaál Gábor Irodalmi Kör elnökeként – immár Markó Béla volt a kezdeményezője, Adonyi Nagy Mária pedig a nyitóvers, a Fázunk szerzője. Nemcsak betűrend szerint kívánkozott Adonyi az élre, hanem versének korhangulatot és nemzedéki életérzést kifejező ereje okán is.[11]

Ennyiből is kitűnhet, hogy korántsem öncélúak ezek a mikrofilológiai tisztázások. Már az a tény, hogy a hatvanas évek végén jelentkező fiatal költőket az induló Kriterion Vitorla-ének 1971 címen szerette volna bemutatni az első Forrás-nemzedék markáns személyiségjegyeinek az értékszűrése alapján, irodalomtörténeti folyamatosságra vall, tudatosságra és felelősségre utal. Hogy a Markó kezdeményezte Varázslatainkat az ugyancsak Forrás-költő Jancsik Pál hozta tető alá a Daciánál – szintén. Arra még nem derült fény, hogy miért akadt el a ʼ70-es gyűjtemény. De a Varázslataink akadályoztatását már ismerjük. Ami nem független a második romániai „kulturális forradalom” beindulásától sem. Gondoljunk csak arra, hogy a címadó vers szerzőjének, Markó Bélának a költeményét a kolozsvári cenzúra kivétette. Ha átnézzük a kötet szerzőinek névsorát, nyomban szembetűnővé válik, hogy a kiadónak némi tartalmi-ideológiai kompromisszumokat kellett kötnie. Amire nem vállalkoztak a Gaál Gábor Kör hangadói. Így olyanok is bekerültek a kötetbe, akiknek a jelenlétét nem irodalmi szempontok indokolták. Eszerint egy ilyen – korántsem nyomtalanul – kimúlt antológia olyan kérdések vizsgálatához is elvezethet, amelyek segítségével tisztábban láthatjuk: milyen irodalomtörténeti folyamatok zajlottak le 1962 és 1974 között, tágabb értelemben pedig a Forrás-nemzedékek történetében.

4.

Bukaresti találkozásukat követően Dávid Gyula 1970 nyarán kérte volt fel Szilágyi Domokost a költőjelöltek újabb rajának értékelésére. „Az anyagot ők maguk állították össze és hozták be – tájékoztatta a költőt június 9-én –, s az az elképzelésünk, hogy amennyiben olyan szintet képvisel, a Vitorla-ének egy újabb változata állhatna elő belőle. Nem tudom, hogy a lapokban jelentkezett fiatalok jelenlegi létszámához képest nem hiányzik-e belőle valaki, akinek feltétlenül benne kellene lennie. Irinyi Kiss Ferenc és Kozma Mária ígért még pótlólag verseket, de, azt hiszem, az anyag az ő utólagos beiktatásukkal is elindítható a megjelenés rögös útjain. Kérlek, nézd meg, talán mindenekelőtt a Vitorla-énekhez mérten – színvonalban. Persze, ha ez a nemzedék egészében nem ér fel az öt év előtti szintjéig, nehéz egészében elutasítani, de a megmérés mindenképpen szükséges.”[12]

Ez a gondolat válik hangsúlyossá a 100. Forrás-kötet megjelenése után, amikor az Utunk szerkesztősége – 1982. március 19-én – kerekasztal-beszélgetést rendezett Balla Zsófia, Csiki László, Domokos Géza, Egyed Péter, Gálfalvi György, Kántor Lajos, Lászlóffy Aladár, Markó Béla, Mózes Attila és Szőcs Géza részvételével. A jelenlévők – többnyire három Forrás-nemzedék szerzői – visszatekintettek egyrészt a sorozat húsz évére, szerkesztési elveire, másrészt kitértek irodalmunk értékfolytonosságának kérdésére, a fiatal alkotók pályakezdésének gondjaira. Kifejtette véleményét két egykori Forrás-szerkesztő: Csiki László és Egyed Péter is. 

Csiki közel tíz esztendőn át volt a sorozat gondozója (1971-től 1980-ig); előbb Bukarestben, majd Kolozsváron. „Tény – fejtette ki –, hogy jó szerzők nélkül nem lehet jó sorozatot szerkeszteni – mégis szerkeszteni kell: az irodalom folytonosságának tudatában és felelősségével. Eszerint a kiadó annál inkább megfelel feladatának, minél hívebben tükrözi Forrás-kiadványaival (is) a fiatal irodalom állapotát és irányulásait egy-egy időszakban. Ez nem annyira esztétikai, mint inkább irodalompolitikai szempont; esztétikai minőség tekintetében csupán az egyes kötetek ítélhetők meg. […] Ide tartozik az is, hogy a mostani fiatal írók – az »első«, a  »második« Forrás-nemzedékkel ellentétben – nem csoportosan lépnek fel, mert kevésbé élnek egy helyen, hogy egymást is csiszolhatnák. A később károssá váló »boly-szellem« nem sodorja magával az egyeseket, nem segít az egyéni művek kialakításában, sem elismertetésében, mint az volt előbb.”[13]

Irodalmunk élet- és értékfolytonosságának érvényesítését hangsúlyozta Egyed Péter is.[14] A vitából egyértelműen kiderült, hogy az irodalmi folyóiratok és antológiák szerkesztőinek elmúlhatatlan érdemük és ugyanakkor megkerülhetetlen felelősségük van a pályakezdő alkotók megmérettetésében, a nemzedékről nemzedékre újjászülető irodalom múltba gyökerező folytonosságának a kialakításában. 

5.

Szilágyi Domokos már 1970 júniusában elkészült a tervezett antológia véleményezésével.[15] Kovács Erzsébet bukaresti szerkesztő augusztusban arról értesíti Dávid Gyulát, hogy a referátum Szász Béla főszerkesztő íróasztalfiókjában várja a sorsdöntő verdiktet. Egy bizalmas mondat azonban rosszat sejtet: a kötet „egyelőre dugába dőlt”.[16]  A levélből nem derül ki, hogy miért. Szilágyi kritikája szigorú ugyan, de végső soron nem elutasító: „Mint minden antológia, ez is finom-vegyes. S mint történni szokott: vannak Krisztusok, akik mentik a latrokat is. A könyv – úgy is, mint helyzetjelentés: ez van –, azt hiszem, kiadható.”[17] Az 1970 őszén Bukarestbe küldött kolozsvári jegyzékben még szerepel a Vitorlaének 1971. Az 1971. március 29-i összesítésben már nem. Később sem került be a kiadói tervekbe.

Dávid Gyula jól választott, amikor Szilágyi Domokost kérte fel a gyűjtemény véleményezésére. Hiszen ő írta a legmélyenszántóbb elemzést a Vitorla-énekről is. Az Igaz Szóban megjelent Fórum-cikkéből az olvasható ki, hogy A láz enciklopédiájának (1967) költője felemásnak, egyenetlennek és megkésettnek tartotta az antológiát. Nem tagadta, hogy versolvasóként nagyon kegyetlen tud lenni, nem riad vissza a szőrszálhasogatástól sem. Minél alaposabban „gyámbássza” a jó verset – fejtette ki –, az egyre jobban feltárja szépségeit, új gondolatokat, társításokat sugall. „A rossz vers pedig minden újraolvasásra csak rosszabb.” Ezek után így mérlegel: „Vannak itt tizennyolc évesek és harminckét évesek, akarnokok és tehetségek, együgyűek és bölcsek – végső soron: dilettánsok és költők egyaránt.”[18] Hogy a huszonnyolcak közül kiben látta meg a vitathatatlan költői tehetséget? Mintegy hat szerzőnek előlegezett tiszteletet, de neveket nem említett. Hogy bizonyára elsősorban Király Lászlóra, Farkas Árpádra gondolhatott, az annak alapján állítható, hogy később mindkettő első kötetéről „megbecsülő hangon”, empatikusan értekezett. A költői pályán – börtönévei okán – megkésve indult Palocsay Zsigmonddal pedig ez időben a társalkotói együttműködést is vállalta. (Gondoljunk csak az 1971-es Fagyöngy című emblematikus kötet „négykezeseire”.)

Olvassuk hozzá ehhez az 1970-es gyűjtemény szemrevételezését: „Legtöbbjük hangja túljutott a kamaszos mutáláson. – Stílusuk – olykor modoruk – fölismerhető, elkülöníthető. Ami közös: a szabad verssel való élés, gyakori visszaélés. A hagyományos formákat általában balogul kezelik; a legtöbb ilyen darab színvonal alatti. Ami még közös: a témakör szegénysége. Az élmények gazdagodásával alkalmasint ez a baj is orvosolódik. Érdekes, hogy a szerelmes versek jelentik a legnagyobb buktatót; zömükben nem jutnak túl érzelmes vagy érzelgős közhelyeken. – Kiemelkedőbb egyéniségek: Szondy György, László György, Kovács Katalin. Biztonság, báj, ötletesség, játékosság: urai a szónak. – Még egy általános megjegyzés: leverő, hogy – az egy Szondy kivételével – nem tisztelik eszközüket, a nyelvet. A kéziratok elrettentően gondozatlanok; hadilábon [állnak] a helyesírás elemi szabályaival. Ha ez szőrszálhasogatásnak tűnik, vállalom a vádat.”[19]

Az említetteken kívül Bogdán László, Dávid Tibor, Décse István, Gittai István, Hadházi Zsuzsa, Hrisztu Bálint, Kakassy F. János, Kovács Katalin, Markó Béla, Mérai Csilla, Németi Rudolf, Oláh T. János [akkor még T. nélkül], Pethő László, Sütő István, Szabó Katalin (később B. Szabó Katalin), Török Mária, Tüzes Bálint versei találhatók a gyűjteményben. A tizenkilenc szerző közül mindössze nyolcan szerepelnek a Varázslatainkban – nyolcan a huszonhétből: Décse István, Gittai István, Markó Béla, Németi Rudolf, Oláh T. János, Pethő László, Sütő István, B. Szabó Katalin. Egyedül Szilágyi Domokos véleményezéséből deríthető ki manapság, hogy a hatvanas évek végén kik számítottak költői ígéretnek. Az ő szemléleti-formai útkereséseikről kapunk egyrészt átfogó képet, másrészt egyéni jellemzéseket.

Szondy Györgyről azt olvashatjuk például, hogy ő „a leginkább ígéretes egyéniség, hosszabb lélegzetű darabokkal is elég szerencsésen birkózik meg (ilyen a Nagy László-i ihletésű Kodály-vers) …” Meggondolkoztató, hogy ehhez képest Szondy nem jutott el egyetlen későbbi antológiáig sem (Varázslataink, 1974; Ötödik évszak, 1979; Bábel tornya, 1983; Alapműveletek, 1985.), sőt később teljesen kiiktatta magát az irodalomból. A hozzá egykor közelállók úgy tudják, hogy önpusztító életmódjával.

László György azzal kelti fel Szilágyi Domokos érdeklődését, hogy „hagyományos formával is próbálkozik”. A Kenyér című versét azért tartja elfogadhatónak, mert „van benne báj; biztosan fogalmaz”. Az ígéretesnek tartott szerző a későbbiekben azonban kimarad mindenik antológiából, nem jut el a Forrás-közlésig. Jövő-bűvölő című válogatása magánkiadásban jelent meg 2005-ben Magyarországon. A kötet kolozsvári bemutatójának krónikása feljegyezte, hogy László György áttelepüléséig a Szekuritáté folyamatos zaklatásainak volt kitéve szülőföldjén. Jelenleg költőként, prózaíróként, műfordítóként, szociográfusként egyaránt számon tartják.   

Kovács Katalin „tud remekelni is”, máskor „érzelgős közhelyekbe téved”. Ma színészpedagógusként és színháztudományi szakíróként ismert. Két verseskötete látott napvilágot Killár Katalin, illetve Killár Kovács Katalin művésznéven (anyai nagyanyja vezetéknevét használva).

Bogdán László – aki sokoldalú alkotóként írta be nevét a magyar irodalomba – itt még „szemérmetlenül Adys”, egyik verse sem éri el az elfogadhatóság szintjét. Az erőteljes József Attila-hatás már a vitorlaénekeseknél feltűnő volt, itt sem okoz Szilágyinak meglepetést. A Varázslatainkig eljutó Décse István tíz verse is „kissé József Attilás”, de kettő-három elfogadtatik. Markó Béla érettségi előtti – „József Attila után szabadon” – írt versei viszont leverik a lécet. A hat közül csak egynek, A véteknek kegyelmezett Szilágyi, annak is a „képzavaros” első szakasz mellőzése árán; de szükségesnek tartotta megjegyezni: „Különben jó az iskolája; jó helyről lop, van formaérzéke is.” Nem kétséges: jó formaérzékének köszönhette az induló poéta, hogy már középiskolás korában felfigyeltek nem mindennapi tehetségére. Erre vall az is, hogy a Szilágyinál fennakadt hat vers közül négy – A vétek is, Vakító vásznak, Egyszerű vers, Esőhozó – napvilágot látott a költő 1974-es Forrás-könyvében.

A Forrás-nemzedékek értékhorizontja közötti különbségek okán is érdemes szemügyre venni az Egyszerű vers recepcióját. Szilágyi Domokos elutasítja, Csiki László támogatja, Szőcs Géza pedig – aki egész oldalas kritikát írt Markó első kötetéről – nemzedéki programversnek tartja. Tanulságos lenne most összevetni Szilágyi Domokos 1970-es véleményezését Csikinek a kötetet 1974-ben kiadásra ajánló esztétikai érvelésével. Csakhogy a Kriterion bukaresti dokumentumai nem maradtak fenn, vagy pedig lappanganak. Ettől függetlenül számomra teljesen egyértelmű, hogy nem Szilágyi volt túlságosan „kegyetlen”, Csiki pedig elfogult Markóval szemben, hanem Markó költészetének alaptónusa vált időközben egyöntetűvé, s így A szavak városában kötetben befogadásra találtak azok a versei is, amelyek kezdettől „a klasszikus veretű meditatív líra hangján” törtek utat maguknak.

6.

Szilágyi általános észrevétele, hogy a gyűjtemény nagyon egyenetlen; amolyan „se hús, se hal”-jellegű. A jó ötletek is többnyire érzelgősségbe fúlnak, elrettentő slágerszövegekké silányodnak. Meggondolkoztatónak tartja, hogy a többség a jónál „kissé alacsonyabban” versel, és „kissé magasabban a rossznál”. Németi Rudolf „zavaros”, Tüzes Bálint „kiforratlan”, Gittai István viszont reménykeltő. Azóta Gittai elismert költőként bizonyított, Németi szűkszavúságában is beszédes lírai világával keltett figyelmet, de Magyarországra áttelepedve költőként elhallgatott. Tüzes Bálint 2001-ben jutott el első kötetéig, az Életfaárnyékig;[20] amelynek versei 2015-ben a hagyatékát közreadó posztumusz kiadványban köszönnek vissza.[21] Dávid Tibor, Décse István, Hadházi Zsuzsa, Hrisztu Bálint, Kakassy F. János, Mérai Csilla, Oláh T. János, B. Szabó Katalin és Török Mária jelentkezése időlegesnek bizonyult.

Nagy vesztesége ennek a nemzedéknek az 1987-ben elhunyt Sütő István, akinek első verseiről Szilágyi Domokos ezt jegyezte fel: „Vannak szerencsés találatai.” Valóban voltak. És nemcsak az egyes versek szintjén. Arcfogyatkozás című Forrás-kötetében (1981) a kritika a montázstechnikát, a kihagyásos technika alkalmazását, a lírai és epikai elemek ötvözetét dicsérte. A Nagy családi albumban (1983) az időrendiség felbontása jelenti az újdonságot; posztumusz kötetében (Utazások álruháért, 2004) az asszociatív szerkesztői technika, a vallomásos jelleg, a legendateremtő erő vált uralkodóvá.

„A hosszútávfutó kísért benne” – ekképp jellemezte Szilágyi Domokos az antológiát kezdeményező Pethő Lászlót. Aki aztán rendre szerepelt a Varázslatainkban, a Kimaradt szóban, az Ötödik évszakban. Visszatérés című Forrás-kötete azonban csak 1983-ban láthatott napvilágot, miután annak kéziratát cenzurális okokból kilenc évig várakoztatták. Ami egyenes következménye volt annak, hogy rendszerellenes megnyilatkozásai miatt 1974-ben meg­hur­col­ták, 1975-ben pedig bebörtönözték. Az Eirodalomban olvasható tavaszi (2016-os) interjújában elmondja, hogy nemcsak az alkotói munkáját tették lehetetlenné, de családja egzisz­ten­ciális léte is kockán forgott. Ezért 1987-ben áttelepszik Magyarországra, ahol 1990 óta tíz verseskötete jelent meg – Pethő László Árpád néven.[22]

7.

A Varázslatainkat szerkesztő Jancsik Pál eleve az arcélüket villantó költőegyéniségekre koncentrált. Főként azokra, akik kivételes tehetségükkel „művelték a csodát”. Akárcsak a Vitorla-ének esetében, közülük is csak az elhivatottak teremtettek életművet. Jó néhányan önhibájuk folytán vagy körülményeik okán idejekorán feladták, mások a diktatúra tehetségrombolását szenvedték meg.

„Az átmenet antológiája ez, a második Forrás-nemzedékből a harmadikba való átmeneté, felemás ugyan, de sokkal fontosabb, mint ahogy ma számon tartják.” Markó Béla friss keletű megállapítását idéztem. Ami a fiatal költészet 1970-es létállapotára még inkább érvényes. Ezzel az irodalomtörténeti távlatú felismeréssel, ami ugyancsak tőle származik: „Hol volt, hol nem volt egy generáció, amely először 1968-ban – túl korán és nem is valóságosan –, másodszor  viszont, 1989-ben túl későn kapott esélyt arra, hogy maga körül megváltsa a világot, és költői végül még önmagukat sem tudták átmenteni az öröklétbe.”[23]

* A 2016. november 3-án Szatmárnémetiben megtartott előadásom 2019. február 25-én kiegészített változata.

[1] Kántor Lajos: A költő életei (Szilágyi Domokos emlékkönyv). Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1986.

² Uő.: A költő (régi és új) életei. Szilágyi Domokos (1938–1976). A kötet anyagát összegyűjtötte és szerkesztette Kántor Lajos. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2008

[3] Páskándi-konferencia. 2015. május 14–15.

[4] Szilágyi Domokos: Fiatal költők antológiája – 1970. Bukarest, 1970. június 20. Méliusz műveiről (pl. Város a ködben, Ifjúsági,1969; Horace Cockery darabokra tört elégiája, Kriterion, 1983 stb.) szóló lektori véleményezései olvashatók a Visszavont remény (Szilágyi Domokos levelei Méliusz Józsefhez) c. kötetben (A kötetet összeállította, a jegyzeteket és a tanulmányt Ágoston Vilmos írta. Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1990. 163–174.)

[5] Dávid Gyula levele a Kriterion bukaresti szerkesztőségének. Kolozsvár, 1970. április 25. Kriterion Archívum, 34. doboz. Szabédi Emlékház, Kolozsvár.

[6] Markó Béla: Szemből fúj mindig a világ (alig-emlékek Adonyi Nagy Máriáról). Látó, 2016. február

[7] Markó Béla elektronikus levele Cseke Péternek. 2016. okt. 16.

[8] Lásd: Markó Béla: Szemből fúj… I. h.

[9] Székely Ferenc: Beszélgetés Pethő László Árpáddal. Eirodalom, 2016. márc. 8.

[10] A kötet Adonyi Nagy Mária, Bágyoni Szabó István, Csibi Károly, Décse István, Fábián Imre, Gagyi József, Gittai István, Gulácsi József, Kiss András, Kónya Sándor, Lőrincz József, Markó Béla, Murgu Pál, Nagygarda József, Nászta Katalin, Németi Rudolf, Nyulas Sándor, Oláh T. János, Palotás Dezső, Pethő László, Silay Ferenc, Simonfy József, Sütő István, B. Szabó Katalin, Szalai Ferenc, Szikes Jolán és Szőcs Géza verseit tartalmazza.

[11] Lásd: Markó Béla: Szemből fúj… I. h

[12] Dávid Gyula levele Szilágyi Domokosnak. Kolozsvár 1970. június 9. Kriterion Archívum, 34. doboz.

[13] Lásd: Pomogáts Béla: Magyar irodalom Erdélyben (1968–1989). Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2010. 545–547.

[14] Uő: i. m. 543.

[15]  Szilágyi Domokos: Fiatal költők antológiája – 1970. Bukarest, 1970. június 20. Kriterion Archívum, 34. doboz.

[16]  Kovács Erzsébet levele Dávid Gyulának. Bukarest, 1970. augusztus 10. Kriterion Archívum, 34. doboz.

[17] Szilágyi: i. m.

[18]  Lásd a Tavalyról még bent lévő kéziratok című lajstromot. Kriterion Archívum, 34. doboz.

[19] Szilágyi: i. m. i. h.

[20] Tüzes Bálint: Életfaárnyék. Europrint Kiadó, Nagyvárad, 2001.

[21] Portré életfaárnyékból. Szerkesztő és szöveggondozó Wagner Csilla. Europrint Kiadó, Nagyvárad, 2015.

[22] Székely Ferenc: Beszélgetés Pethő László Árpáddal. I. h.

[23] Markó Béla: Szemből fúj… I. h.