Bár nem vezetek irodalmi évforduló-naptárt, a napokban eszembe jutott, hogy éppen negyven éve halt meg Witold Gombrowicz. És mivel a huszadik század jelentős részének egyik meghatározó író-egyénisége volt, illendő pár szót szólnom arról, hogy miért tartják számon nemcsak a lengyel, hanem általában az európai (de a dél-amerikai) sőt, a világirodalomban is.

​​​​​​​Ha az irodalom élő és holt kicsinyeire és nagyjaira gondolunk, sosem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ők is voltak valaha emberek, méghozzá nem is akármilyen, hanem főleg gyarló emberek. A múlt század közepén erőteljes fejlődésnek indult hazánkban is a karakterológia tudománya, különösen értékes dokumentuma ennek Pál Antal könyve, melyet valójában Hamvas Béla és Kemény Katalin írtak álnéven.  Én most nem erre a könyvre hivatkozom, még csak nem is e nemes diszciplína valóban megfontolandó zsinórmértékét használom, de mégis karakterológiai elemeket felsorolva fogom bemutatni az öt fő típust, amibe az írók és költők általában besorolhatók.

„De jó lenne, ha írni nem is, de látni mi is úgy tudnánk, mint Ady, Krúdy, Kosztolányi, Karinthy, Szép Ernő, Hunyady és nagyapám.” – írja Alexander Brody abban a cikkében, amit arról az emberről írt, „akit isten jókedvében teremtett”. Bródy Sándorról kell most újra beszélni, nem csak miatta, hanem magunk miatt, írók és olvasók, magyar emberek miatt is. Vissza a múltba? Nem vissza, hanem előre.

​​​​​​​1820–1900 között a francia társadalomba berombol a szifilisz. Az értelmiséget, a felső tízezer sorait is leveri a betegség (miért tenné, ők is hasonlóképpen szaporodnak, jutnak különféle bűnös élvezetekhez etc., mint az alsóbb osztályok, sőt), megfertőzi Zolát, a Goncourt fivéreket. És megfertőzi azt a Maupassant, akiről a lexikon azt írja, hogy elmebaj végzett vele. Arról persze diszkréten hallgat, hogy tercier szifiliszes stádiumban. A vérbajjal az orvostudomány képtelen mit kezdeni, és ha az alap-baj nem gyógyítható, akkor persze a pszichiátertől lehet csodát várni, de nem tud csodát tenni. Ma sem.

Kedves Kíváncsi Olvasó! Mielőtt szabadságra mennél, rendeld meg, vásárold meg a Parti Nagy Lajossal összebeszélt interjúkönyvet, a Költő disznózsírbólt (a hülye cím ne rettentsen vissza), vidd magaddal. És ha esik az eső, márpedig esik majd, elolvasod, visszatértedkor gazdagabb leszel ezer kistörténettel, apró, visszafejtendő gombolyaggal a magyar lét, a kisebbségi lét, a művészlét, a háborús lét, az Adria-lét hol szomorú, hol sziporkázó valóságaiból.

Jó volt tudni, hogy Berda ugyanazon a feketére vénült kinti rönkpadon szalonnázott-borozott, ugyanarról a sziklapárkányról látta ugyanazt a gyönyörűséget odalent (ami elmondhatatlan) ugyanazon az emeletes ágyon aludt. Néha ilyesféle csodák is megesnek az emberrel. A hegy, a hegy percenként változó légköri viszonyai olyan rekeszeket megnyitnak a száját tátó emberben, amit sem előtte, sem azután nem. És persze, ami bonyolítja-bolondítja a dolgokat, Berda a fiúkat szerette.

Élete háromszor izgalmasabb irodalmi műveinél, háromszázszor több nőt dug meg, mint amit megír. (Lehet, mégsem annyira jó író? Csak a kurzusvitézek közt ennyire kiemelkedő?) Negyven fölött versenyszerűen hordja ágyába a híres színésznőket. Nősülése előtt közli menyasszonyával, hűséget ne várjon. Megegyeznek. Jó házasságban él. Az asszony rendszerint azt is tudja, mikor kivel-kikkel osztozik a mester libidóján. A szeretők rakéta sebességgel cserélődnek, a feleség – Martha Gellhorn – marad. Egyik-másik nőt meg is beszélik. Kár, hogy nem jött össze egy szerető-beszélgetőkönyv,a siker garantált.

A pokol malmai címmel jelentetett meg dokumentumkötetet Huszár Tibor, számos fontos mű szerzője, amelyek mind a magyar közelmúlt történelmével vagy annak szereplőivel foglalkoznak. A könyv alcíme: Szűcs Ernő ÁVH-s ezredes ügye és elágazásai. (Corvina kiadó, 2009)

​​​​​​​Nem oly rég komoly rádióműsorban vendégeskedtem, ahol a műsorvezető a dolgok közepébe vágva, minden mást megelőzve szegezte nekem azt a kérdést, amelyet az emberek nagy többsége szokott kérdezni, amikor kiderül, hogy költő vagyok, vagyis azt, hogy „és ebből meg lehet élni?” Elmosolyodtam.

Az erdélyi magyarok számára a legfényesebb belső világítótorony a sok száz éves alapokon létrehozott kolozsvári Bolyai egyetem volt, amelynek fényét a későbbi pártfőtitkár agresszív, primitív és bornírt fellépése oltotta ki, ő vezényelvén le a felszámolást. Ehhez a gyalázatos végjátékhoz hangaláfestésként a Szabédi László testét feldaraboló vonatkerekek csikorgása szolgált, Csendes Zoltán halálhörgése a kötélen és Molnár Miklós közgazdász-professzor testének a puffanása, amint a magasból az aszfaltra zuhan.

Ötvenhat éve, 1957 június 27-én halt meg Malcolm Lowry, akinek ugyan látszólag semmi köze nincs novellisztikához, az irodalomelméleti kalandtúrákhoz, kisregényeket írt (Át a Panamán, három fantasztik' kisregény), és egy nagyot Vulkán alatt címmel az alkoholról és az életről, mégis a két Lowry-kötet mellett bukkantam rá a régen nem látott, novella tárgyában elkövetett szak-antológiára, A novellaelemzés új módszereire. Minthogy fiatal novellistaként abban a hitben ringattam magam, hogy minden megtanulható, forgattam éppen eleget, szeretettel ajánlom minden pályázónknak, minden fiatal novellistának. A varázskulcsot, amely megnyit mindent, nem adja át. De mindenképpen mankó.

Márai Sándor az Egy polgár vallomásaiban arról ír, hogy a polgári házakban Karinthy paródiagyűjteménye pótolta a kortárs irodalom olvasását. Tehát a polgár számára a kortárs irodalom a XX. század elején éppen úgy, mint ma, a tegnapi "arctalan nemzedék". A polgár kifejezetten igényli, hogy megmondják neki, ki a jó író, kit kötelező olvasnia. Nyilván időtakarékosságból. A magyar polgár a XX. század elején is folyamatos időhiányban szenved, éppen úgy, mint a XXI-ben.

Örkény azt hitte magáról, hogy kommunista, és a könyvéről, hogy kommunista könyv. A tábor életét írta meg, a foglyokét és az őrökét. Szeretettel, humorral, emberien és nem kritikátlanul. Ez lett a veszte. Az orosz őrök is emberek voltak benne és nem übermenschek. Alighogy a könyve megjelent, Illés Béla elkoboztatta. Talán csak azért, mert jobb volt, mint amit ő valaha írt és írni tudott. De a hivatalos indoklás – szovjetellenesség volt." – írja nekrológjában Méray Tibor.

Montenegro fekete hegyeiben és óvó ölében az elmúlt időben leült a költészet aranypora, mit ez a vihar most bémosott az erekbe, hegyi patakokba, az öbölbe, ki a tengerbe, hogy a világ minden partjaira, kikötőibe elvigye a hírt: Montenegro a költészet hona. Mert ebből az aranyporból, virágporból itt újra és újra – remélem – lesz, nem fogják hiányát szenvedni azok kiknek kifinomult érzéke van a szépre.

Tudom lesznek, kik nem értik, de akinek van füle hallja, Cattaro teátruma felett a csillagok felé suhanó üzenetet, amelyet ez a színdarab küldött el. Még friss az élmény! Üzenem Szörényi professzornak, és drága Mesteremnek: a Múzsák halhatatlanok, a Kar énekel, Galilei elpusztulhat emberi mártíromságában, de a kék Adria felett dicső ének száll: a költészet halhatatlan! Üzenem a Hercegnek, üzenem a zentai remetének, üzenem a Tavinak, üzenem az igaz embereknek, a tudomány megcsalhat, az illúziók elragadhatnak, de a költészet halhatatlan!

A zseniket és önjelölt prófétákat bele nem keverve mindösszesen annyit: az Isten a szekéren, benne a Kicsi madár, a Tündérvilág, a Téli virágzás és a Mécsek, kötelező olvasmány. Így is lehet. Aki nem olvassa, kimarad valamiből, amit novellisztikának, irodalomnak nevezünk. Irodalmárnak, magyartanárnak kötelező. Ínyenc olvasónak erősen javallott.

Vasárnapi levél a könyvheti térről, az irodalomról, a Fontes Orientales sorozatról, Kemény Katalin új könyvéről, a Hamvas Béláról szóló új antológiáról, néhány kortárs kötetről, John Lukács új könyvéről, és egy kicsiny csikszeredai kiadó hatalmas és titkos könyveiről.

Nos, Kabdebó Tamás regényhősei rejtőző Giorgione-festmények nyomába erednek, annak tudatában, hogy sok a hamisítvány vagy a korabeli utánérzés más kezektől.
Ötven évig tartott amíg megírásra kerülhetett a Tracking Giorgione. Kabdebó Tamás mindig mással volt elfoglalva, minthogy ebbe is belekezdhetett volna. Előbb Tábori Pállal azon ügyködtek, hogy a Gara László-féle francia antológia mintájára, angol nyelven vaskos kötet születhessen hétszáz év magyar költészetéből. Rengeteg munka volt ebben, végül az amerikai Makkai Ádám bábáskodott a könyv világrajötténél. Aztán a Duna-trilógiába vágott bele Kabdebó, aki gyermekkorát a nagy folyó közelében élte le. Tíz év alatt a honvágyát írta bele ebbe a három regénybe.

Tizenéves kamasz, akiben motoznak, és egyre nagyobb területet foglalnak el végérvényesen a hormonok, gyönyörű szőke, őzszemű magyartanárnő, aki szombatonként kerékpárra pattan, és viszi Nógrád vármegye közeli és távoli tájaira érdeklődő tanítványait – Horpácsra Mikszáthoz, Csesztvére Madáchoz, Gyarmatra Komjáthy Jenőhöz, aztán vonatra szállunk kedvezményesen, föl a Széchenyibe az Első Magyar könyvhöz.