Úton lenni jó, mert az ember újabb és újabb tapasztalatokkal gazdagodik, mert ismeretlen vidékeket lát, mert más népek szokásait figyelheti meg. Úton lenni ugyanakkor rossz is, mert néha úgy érzed: sosem érsz haza, mert néha olyan, mintha sehová sem tartoznál, mert előbb-utóbb különös szokásaid lesznek, melyekben csak az a megszokott, hogy „különösek”. Egy nagyon komoly szakértő szerint van olyan bolygó a galaxisban, ahol előbb fedezték fel a dezodort, mint a kereket. Ennek igen nagy az esélye.

A költészet az, amit élünk, az irodalom pedig az, amit vagy olvasunk, vagy sem. Elértem-e valamit? Sikerült-e az, amit terveztem kezdetben ezekkel a vasárnapi levelekkel? Néha érdemes megállni, körbenézni, messzi utazásra menni, távoli tájakra, s onnan visszagondolni, hogy mit tettünk, miért tettük, s elértünk-e véle valamit? S a legfontosabb: vajon folytassuk-e?

Általában nem töröm a fejem azon, mitől jó az író. Ha eltalál, jó, ha nem, rossz. A dolog ennyire egyszerű. Aki kétszer rossz, harmadik próbálkozás nincs. Gáz. De mekkora. Előítélet, de mennyire az. Borzasztó. De hát az embert előítéletei, elfogultságai tartják egyensúlyban. Ha kortárs, a gáz még nagyobb, mert ugye akár össze is futhatok vele valamelyik kanyarban. Ha kortárs is, nő is, rossz is, nem merném taglalni itten, helyből életveszély.  Csakhogy Vay Sarolta se nem kortárs, se nem nő, se férfi.

Tíz éve halt meg Ted Hughes, Koszorús Költő, akit – ettől a címtől függetlenül – már életében a huszadik század legnagyobb angol költői között tartottak számon. Nemrégeiben a Westminster Abbeyben rendezett istentiszteleten emlékeztek rá, a Nobel-díjas Seamus Heaney méltatta munkásságát. Egy fiatalabb költőtársa, Simon Armitage pedig az egyik angol napilapban emlékezett Hughesra, a szenvedélyes környezetvédőre. Ted Hughes fizikailag és szellemileg is rendkívüli ember volt, költészetéről máris több könyvet írtak, de kevesen tudják, hány szál fűzte hozzánk, magyarokhoz.

Minden volt, ami lehetett. Gazdag főúr, száműzött, tájékozott költő, iszákos kocsma- és pincejáró, epedő férfi és trükkös nőcsábász, végvári tiszt, végül filléres lókereskedő. Rimay János a hű tanítvány, apród és egyebek, sírversében – egyebek mellett - a következőket adja a haldokló Balassi szájába: „Mit mondhatok? Éltem, / Hol bátran, hol féltem.”
Általában így teszünk, mi, halandók.

A Hamu és hó a kanadai fotógráfus, Gregory Colbert csodálatos szépia álma, melyben a világ jópár gyönyörűséges helyein különlegesen szép állatokat – elefántokat, bálnákat, párducokat… - és jellegzetes karakterű embereket kristálytisztán, néha talán már túl sterilen is, túl szép fotókon mozdít meg. Lehet-e valami túl szép? Vagy éppen mi nem vagyunk eléggé készen a szépség ilyen magasrendűségének befogadására? A történet szerint mindez egyetlen regényből született, méghozzá évnyi levél-regényből, melyet Colbert írt, miközben beutazta fotósként a világ különböző helyeit, s melyben bocsánatot kér egy esztendőnyi hallgatásáért a levelek címzettjétől: feleségétől.

 Édesapja Kányádi Miklós gazdálkodó, édesanyja László Julianna, akit korán, 11 évesen (1940) vesztett el. Az elemi iskola 5 osztályát szülőfalujában végezte. A középiskolát a székelyudvarhelyi református kollégiumban (1941–1944), a Római Katolikus Főgimnáziumban (1944–1945) és a fémipari középiskolában (1946–1950) végezte. Ezt követően beiratkozott a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színházművészeti Főiskolára, de a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán szerzett magyar-irodalom szakos tanári diplomát 1954-ben, de soha nem dolgozott tanárként, életét az irodalomnak szentelte.

Néhány hónappal elébb egy huszonnyolc évvel ezelőtti vasárnaphoz képest, amely éppen május tizedikére esett az ifjú, éppen csak tizenkilenc esztendős baronessnek, a szőke loboncú, kristálykék szemű leányzónak édesapja – bizonyos István – nagyobb összeget kölcsönzött a családi kasszából, éppen ugyanazon mozdulatokkal, mint ugyanezen leányzó szerelme – szintén István – néhány órával elébb. Mindkét István a pénzt magzatelhajtására adta.

A hetvenes-nyolcvanas évek recenziós technikája az, hogy véletlenül se értse a kedves olvasó, miről beszél, mit mond a kritikus. Itt pedig, csodák csodája, nem ismerem a könyvet, amit írt, érintőlegesen a feldolgozott témát (Sand és Musset szerelme), mégis felfogom, Ignotus mit mond, miért mondja.

A "sírversek" külön tanulmányt érdemelnek, hiszen a XXI. század gyermekeinek már magyarázó jegyzetet kell mellékelni szinte mindegyikhez, az sem biztos, hogy tudják, a kipécézett író, költő, közéleti szereplő kiféle-miféle volt. Össze kellene gyűjteni mindahányat.

Badrakovszky – a cigánybáró – megszöktette Luludi konteszt a fővárosban éppen zajló hajcihőből, s a Velence-expresszel a Balaton felé vette az irányt. Ó, mily csodás a mi fővárosunk, s mennyi szépség van benne, mennyi dicső honfi és mennyi ritka gyémánt delnő, de vajon tudnak-e élni ezek a derék emberek? S ha élnek, ha már valóban élnek, minek élnek ugyan? Önmaguknak? Egymásnak? Az életnek? Mi az amiért az ember élhet itt? Mit ér az ember, ha magyar?

Janikovszky népszerűségére jellemző, hogy az őt olvasó gyerekek átvették nyelvi fordulatait, mondatfűzését, jelzőit. Ma is jól esik kinyitni egy-egy könyvét, visszahallani belőle azóta felnőtt gyerekeink csivitelését. Írót ritkán lehet szeretni. Az író nem arra van kitalálva, hogy civil megjelenései közben szeressék. De Janikovszky szerethető író volt.

​​​​​​​Harmadik napja vagyok Tállyán, s oly nehezen búcsúzok ettől a szép vidéktől, de most már szinte biztos vagyok benne, hogy bejártam valamelyest, s láttam a Hegyalja e kedves szegletét több nézőpontból is. Midőn megérkeztem a vendégszerető kúriába, örömmel láttam, hogy a pesti társaság kikhez csapódék albán, olasz, ujgur, s Bécsben élő magyar fordítókkal, írókkal gazdagodott. Éreztem, hogy hamar cinkosaimra fogok találni. A PEN-Club vendégeként, tagjaként érkeztem, de a rendezvényről szerkesztőnk már részletesen beszámolt, s én inkább Tállyáról írnék, ha már úgyis ott jártam. Elsőként mint afféle vidéki úrnak, az Oroszlános Borvendéglőbe volt meghívásom. Hogy mit evett Badrakovszky Mihály az Oroszlányosban? Hogyan találta meg a legendás költőnőt, Lónyai Erzsébet, vagy ahogy W. S. nevezte el Pscyhé emlékezetét és rokonait? Milyen is az a Tállya? Erről szól vidéki levélkénk.

A mozgó élet mindig aszimmetrikus, de éppen ez hiányzik ma teljesen a magyar királyok Szent Koronájának elhelyezkedésében.

1970 április 16-án halt meg Veres Péter író (1897. január 6-án született). Szerelemgyerek volt. Név szerinti apja Nagy Posta Péter, gazdaember volt. Édesanyja a birtokán cselédeskedett. A szerelmük annyira igaz volt, hogy mikor fiuk megszületett, apja nevét a Pétert adták neki – egyetértésben. A Veres nevet édesanyja vezetékneve után kapta.  

Tudom, hogy most nem karácsony előtt állunk. Jön a húsvét és az egész világon hiányzik a boldog, ünnepi hangulat.
Válság mindenütt. Nem vagyok híres közgazdász, nem tudok grafikonokat sem kigondolni, sem megrajzolni. Mégis volna egy javaslatom a válság egyéni kezelésére. Úgy hiszem Phyllis Diller, amerikai komikus mondta: “A mosoly olyan görbe vonal, ami mindent kiegyenesít.”

​​​​​​​A költőt gyakran kérdezik. Ezek az interjúk legtöbbször annyira felemelő érzéssel töltik el nem csak a hallgatóságot, nézőket, figyelőket, kortársakat, műértőket, analfabétákat, sőt magát a költőt is, hogy fontosabbaknak tűnnek magánál a műveknél, verseknél, az irodalomnál. Nem azt mondjuk, hogy fontosabb, csak, hogy fontosabbnak tűnik.

Ady Endre is ellátja hasznos tanácsokkal a nőkkel kapcsolatban Juhász Gyulát, oldandó „beteges szenzibilitását”, ellátja, de milyen tanács adható egy szűznek, aki úgy akar maradni? A szüzesség a szenvedélye.

A költészet napján ünneplünk valamit, amiről azt hisszük valójában, hogy már rég elmúlt, de a kegyelet, nem is annyira a holt költők iránt, hanem saját érettségink, kamaszkorunk, ifjúságunk iránt mégis azt mondatja, hogy hajtsunk fejet. A költészet napja mondják, s nekem mindig egy alsóvárosi barátném jut eszembe, aki gyűjtötte az abszurd világnapokat és ünnepeket, s mindig a beszélgetés csúcspontja volt, amikor benyögte, hogy és egyébként meg ma van a csecsszoptató anyák barátnőinek, vagy az albínó nyulaknak világnapja. Miért ünneplitek a költészetet, ha már rég elfeledkeztetek róla?

Csendes vidék, nyugodt környék, gondoltam, pedig dehogy. Idén huszonöt éve, hogy Sárándi beválogat néhányat Nagy Gáspár Nagy Imre sorozatából, köztük A Fiú naplójából (1981) és az Öröknyár: elmúltam 9 éves (1983) című verseket, ettől aztán lett haddelhadd. A lapot bezúzatja az éber hatalom, országos cirkusz, Sárándit elhajtják, szegény azóta se tért magához, Payer nyugdíjba zavarják, és az élet megy tovább.