Gál Vilmos legújabb, az IdőJel Kiadónál megjelent regénye, az Egy áldott jó ember egyszerre apa- és családregény, gyászmunka, valamint rendkívül pontos társadalmi látlelet. Mélyen személyes történet, amely egyetlen család sorsán keresztül beszél a huszadik századi magyar vidékről, a családon belüli erőszak transzgenerációs terhéről, a kollektív emlékezet működéséről és azokról a hazugságokról, amelyekkel a túlélők próbálják elviselhetővé tenni a múltat.

„Te soha ne üss először” – mondták a szüleim gyerekkoromban –, „de üss vissza, ha bántanak!”

Nem volt jó tanács. Saját bőrömön kellett megtapasztalnom, hogy rendszerint az nyer, aki először üt – és nagyot üt. A világ rohadtul igazságtalan, és tudjuk, hogy oda kellene tartanunk a másik orcánkat is, ám mégis jobban tesszük, ha a fejünket és a gyomrunkat védjük. És ha valaki csúnyán néz ránk, akkor ütünk. Különösen abban a kemény újpesti világban, ahol felnőttem. Persze van egy másik megoldás is: a futás, amely, mint tudjuk, szégyen, de hasznos.

Mindig izgalmas, ha az ókori görög mitológia két múzsája, Klió és Kalliopé egymásra talál. A történelem lép frigyre ezáltal a szépirodalommal.

Gál Vilmos történész, a Magyar Nemzeti Múzeum kutatója Antantmisszió címmel írt kiváló könyvet újkori történelmünk egyik legszomorúbb korszakáról, az első világháború végén bekövetkezett rablóvilágról.

Sinka István önéletrajzi ihletésű regénye túlélte a vészkorszak tiltólistáit, és sok évtizednyi hányattatás után – Medvigy Endre szerkesztői munkájának köszönhetően – immár az eredeti változat került a könyvesboltokba. Azért is fontos ez, mert az olvasó előtt csak így tárulhat fel tisztán az a közeg, az a miliő és érzésvilág, amelyet az író megélt. A könyv ugyanis valós élményeken alapszik, és drámaian pontos képet rajzol arról a nyomorúságról, amelyben Sinka – az édesapja tragikusan korai halála után – a gyermeki lét minden örömétől megfosztva nevelkedett.

Az utóbbi években számos történelmi regényről írtam (rajongóként persze csak az olvasottak töredékéről), többek között Gál Vilmos remek Báthoryjáról is. A történész és muzeológus szerző tudományos munkája mellett fogott szépírásba: a nagyívű, élénk, cselekményes Báthory köteteivel egyéni hangú, jellegzetes karakterű írót ismerhettem meg, aki munkásságával új színt hozott a kortárs magyar történelmi regény nemrég kezdődött és napjainkban is tartó reneszánszába.

Az önéletrajz szubjektív műfaj. Az író-visszaemlékező így látta, élte át, erről nem lehet vitázni. Ennek illusztrálásaként egy nagyon személyes, az író életébe betekintést engedő részlet a műből:

Hézagpótló munka Medvigy Endréé. Egyrészt egy elhallgatott nemzedék jeles alkotóira hívja fel az olvasóközönség figyelmét úgy, hogy tárgyilagosan feltárja a velük szemben felvetett problémákat is, másrész irodalmunk kordokumentumnak tekinthető műveit veszi górcső alá. Kendőzetlen, korrekt bemutatásra törekszik.