Mikor van az ember életében a vaskor?
Az önéletrajz szubjektív műfaj. Az író-visszaemlékező így látta, élte át, erről nem lehet vitázni. Ennek illusztrálásaként egy nagyon személyes, az író életébe betekintést engedő részlet a műből:
„Nyugdíjam pillanatnyilag 111 ezer forint, ötven négyzetméteres panellakásban lakunk Gazdagréten, a feleségem keményen dolgozik, én pedig hatvanhét éves magyar íróként cifra nyomorúságban élek. Mégsem vagyok boldogtalan, mert minden reggel nyugodtan nézhetek szembe tiszta tekintetű feleségemmel, múzsámmal, egyetlen nagy szerelmemmel, Barna Mártával, fiammal, Pósa Mátéval, és önmagammal a borotválkozó tükörben. Az életművemmel és az életutammal keresztényi derűt, nyugalmat, követendő erkölcsi példát hagyok magam után feleségemre, fiamra, nemzetemre, az utókorra. No persze, azért őszintén remélem, hogy előbb-utóbb ezen a földön is megkapom az engemet joggal megillető, mindmáig késlekedő elismerést és a méltó életkörülményeket azoktól, akiktől emelt fővel elfogadhatom. Ennek előjeleként 2013-ban átvettem a Pro Cultura Újbuda kitüntetést a Magyar Kultúra Napján és ugyanebben az évben a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét is március 15-e előestéjén. 2015-ben, a reformáció emlékünnepén én részesültem a Protestáns Újságíró Szövetség (PRUSZ) Rát Mátyás Életműdíjában, kitüntettek egészen konkrétan azért, amiért 1990-ig üldöztek: a református hitemért. S fölvételt nyertem a Keresztény Kulturális Akadémia rendes tagjainak sorába is, mely Pajor András atya vezetésével működik.”
Látlelet egy életről: eddig jutottam, ez vagyok. Mégsem „zárszámadás”, egy küzdelmes pálya lezárása; az emlékező újabb kihívásokra, megmérettetésekre vágyik, és persze íróként arra, hogy gondolatai másokban is érzelmeket és gondolatokat ébresszenek. Ahogyan közli: „Mondják, hogy az életművem már teljes. Ennek ellenére töretlen lendülettel két új regényen (Hűséges szökés és hűtlen visszatérés, Lila tricikliturgia), a feleségemmel közösen megírt A falzettós profidalnok című megaregényen, egy verseskötet (Átjárás) összeállításán, valamint a Pirosba hajol a félelem című drámán dolgozom. Sokat nékülöztünk, de tudjuk, hogy »boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övéké a mennyek országa«. (Újszövetség)”
Miért fontos nekünk ennek az önéletrajznak olvasása, befogadása? Egy másik ember élete?Mert e könyvvel egy korábbi generáció megélte, így személyessé tett történelembe léphetünk be. Az ötvenes, hatvanas és hetvenes évekről egyéni hangon, magyarul, emberien tudósít a szerző. És átélhetően, hiszen elmondhatom: az általa láttatott helyzetekben – mint a nemzetrontó erkölcstelenséggel való szembenállás, vagy az egyenes gerinc dilemmája – teljes egészében úgy cselekedtem volna, mint az elbeszélő. Aki nem tanítósan adja mindezt elő, valamiféle ex cathedra „én így csináltam, te is ezt kövesd” felsőbbséggel, hanem emberi és alkotói kétségekkel telve. Olvasáskor bennem is fel kell merüljön: mit tettem volna, hogyan cselekedtem volna akkor?
Mikor? Amikor kétséges a pályán megmaradás, sőt elindulás lehetősége is, vagy egyáltalán a puszta fizikai lét, a lenni vagy nem lenni nagy kérdése. Miközben tudom, hogy a nemzetellenes hatalom, annak egyetlen embere eltakaríthat, vagy hagyhat élni és alkotni, sőt – ugyanilyen könnyedén – fel is emelhet sorstársaim közül. Megadva mindent, amire vágyhat egy alkotó: figyelmet, országosat, pénzt, megjelenést, tiszteletet. Csak ezért meg kell vele alkudni. Az akkori élet minden szegmensét maga alá gyűrni kívánó hatalommal és embereivel való megalkuvás leírása szívdobogtatóan érdekessé teszi ezt az önéletrajzot. Amely nem egy ellenzéki, hatalmon lévő, esetleg időlegesen vagy véglegesen onnan kieső politikus dilemmáinak leírása, hanem egy olyan emberé, aki mindennapi cselekedeteiben követhető, aki bármelyikünk lehetett volna, és lehetne ma is. Hiszen az Ördög mindig tudja, mit kínáljon fel, ahogyan azt is, mivel fenyegessen, hogy maga alá gyűrje a jót. Mert alapvetően jó az ember, csak a Gonosz tesz sokakat magához hasonlóvá.
Nem olyan önéletrajz tehát ez, amilyent megszokhattunk. Az életét elmondó nem írja le: ekkor és ekkor ezt tette, ide ment, ezt gondolta, és ez lett ebből. Hanem egy emberi élet eseményeiről tudósít, olyanokról is, amelyek elsőnek nem tűnnek, mert nem tűnhetnek sorsfordítónak, később mégis kiderül: nagyon is azok. És az események olvasata közben jönnek az író kérdései, ahogyan a mieink is. A keresztúthoz érkezvén merre menjünk, merre mehetünk?
Pósa Zoltán könyvében ezernyi keresztút bukkan fel, amelyekről szólva kibontakozhat előttünk egy mozgalmasan változatos, már-már kalandos életút.
A mű címe: Önreflexiók. Alcíme pedig ez: Vaskori tekercsek a remény országából.
A vaskor a szerző szerint a későbbi embert a legerősebben megalapozó kor. A gyermek, az ifjú és a fiatal felnőtt kora. És miért a remény országa? Mert az ifjú ember mindig remél. Ezt a reményt kell magunkban megőriznünk, hogy, ha testileg nem is, de lelkileg ifjak maradjunk!
Pósa Zoltán még kisgyermekként „a világtörténelem egyik legsötétebb diktatúráját” felfedezi, megéli és átéli. Majd „nyolcéves suttyóként rövid ideig a megtorlás elől bujkálva, a világtörténelem legtisztább, 1956-os forradalmát”. Aztán „a vérvörös bosszú korát; s immár gimnazista fejjel, a sunyi terrort szülő felemás, 1963-as amnesztiát; majd 1967-ig, az egyetemi felvételi vizsgáig és az öt egyetemi esztendőm államvizsgás záróakkordjáig a sokak által agyonfényezett hatvanas évekbeli alattomos, fű alatti büntetések etapját, mely a regényem 1973-as jelen idején túlnőve, egészen 1990-ig tart” – írja a szerző még a bevezetőben, hogy tudjuk, mire számítsunk. Egy olyan alkotó – költő, író – önéletrajzára, amelyet életének szeretett és a közelmúltban elhunyt társa és múzsája jóváhagyott.
Ne gondoljunk azonban sok könnyes érzelemre, annál inkább elgondolkodásra késztető eseményekre. Hogy milyen lehetett a „pártmókusok, besúgók, munkásőrök” között élni, alkotni, és nem csupán vegetálva túlélni. Hanem mindig, mindig reménykedni, hogy egy rossz korszak sem tarthat örökké… Természetesen a művészetben sem volt szabadság. Ahogyan Pósa beszámol róla:
„1972 novemberében a híres debreceni irodalmi napok alkalmából szerettük volna színre vinni a Száraz barokk című Hernádi példázatnovella alapján írott egyfelvonásosunkat, ami arról szólt, hogy a barna fasizmust követte a vörös, a felszabadítók valójában új elnyomók voltak. Ez egy indulat-levezető rendezvény volt, afféle szocialista Hyde Park (akár az éppen 1972-ben elindított Tokaji Írótábor), ahol mindenki szabadon elmondhatta a véleményét, de azon kívül, hogy aki túlment a kincstári ellenzékiség határán, annak a Kádár-kurzus a fenekére vert, semmi nem változott. Velem is ez történt, kinyírt a hatalom: 1989-ig nem hagyott kibontakozni. A bemutatót megakadályozta a rendőrség. Tiltakozásképpen a színészekkel tüntetőleg leültünk az egyetemi díszudvar közepére és sokáig nem voltunk hajlandóak moccanni sem. A többséget hamar jobb belátásra térítették a helyszínre érkező pártvezetők. Én addig nem álltam fel, míg a darab rendezője el nem kezdett könyörögni, mondván: nekem már úgyis mindegy, ő viszont el szeretné végezni az egyetemet. Mindezt részletesen leírom az Aranykori tekercsek című, 1990 után megjelent, több mint ezeroldalnyi regényemben és a Szökés és vezeklés című, hamarosan megjelenő nagyregényemben. Utána Czinege Albert elvtárs megvádolt azzal, hogy 'kis 56-ot' akarok kirobbantani az egyetemen, újra 'reakciós partizánakciót' szerveztem, így hát kitettek az Alföld szerkesztőségéből és az egyetemről is. Mivel négy hónapig sehol sem dolgoztam, keresni kezdett a rendőrség, akkoriban még létezett a közveszélyes munkakerülés.”
Hadd ne áruljak el többet, miközben figyelmeztetek: amennyiben a fentieket olvasva egy belső hang valakiben nem szólalt meg, az a kötetet ne is keresse, és ha véletlenül megleli, ne olvassa el Pósa Zoltán könyvét, mivel nem neki íródott. Aki viszont – bízom benne, a többség – meghallja ezt a belső hangot, annak el kell olvasnia ezt a könyvet!
Nem az íróért, nem is önmagáért, hanem mindannyiunkért. Azért a jövőért, amelyet nem kell szájbarágósan ide leírnom, hiszen érzi-tudja az olvasó maga.
Pósa Zoltán: Önreflexiók (1948–1973). Vaskori tekercsek a remény országából. Önéletrajzi regény I. Időjel Kiadó, Budapest, 2024.
