csókolózni hív a hintónyelvű lány ilyet még nem láttál ennek a csajnak egy múltszázadi fiáker van a szájában csupa ezüst csupa arany olyasféle amivel Bécsben kocsikáztak fel és alá a piócabajszú urak

Nincs az a csend, amit a történelem ne kezdene ki; amit egy részeg költő ne akarna szét- kiabálni, hogy magáévá tegye, ha ideglenesen is.

hazudik minden tükör
korcs időt szül a pillanat
vermeli a szót
holnapra is legyen

Unni vágyom magamat.  Hogy álomra ébredjek és frissen elszenderüljek. Hogy életekig csak lombflittereket nézzek,  és azt, ahogy rólam visszatükröződnek.  Hideg selyemruhába lélegezzen a reggeli égbolt, hogy legyen csendem elkapni  felhőcsókokat kék csikóhalaktól.

Egyesek szerint a növények is orwelli lények. Míg alszunk, együtt szövik a jövőt egy embertelen világról.

Fekete-fehér dagerrotípia,
Fortepan a Korról a vers,
ruhám fodrai cezúrák,
a pillanat frakkját magamra öltöm,
ingemen színes tavasz a magány.

ennek a ligetnek nincs kiterjedése de tömör nyári délután bármit ami szelíd és türelmes befogad megért sündisznót nevel sünmalacokkal lábnyomokba gyűjti a ritka vizet árnyékkal veszi körül a kiürült teraszos házat és árnyakat tart meg szeretőidet a vadszőlőszagú házban

Öled lávaömlése égeti nyelvem,
s bennem valaki azt suttogja,
nem kéne elengednem téged soha már.

csak a szemét lőtték, mélyebbek lettek az árkok, ráncaiban golyók mélyültek.

a hullámokat senki nem 
simogatja, csak kettétöri. 

Megpróbáltam, megtettem. Nincs már megmentő szavam. Köröttem mint sok tetem, fehér szirmok oszlanak, és a bölcs király szemében is közel már az alkonyat. 

Tízmillió magyar szívet itthon,  hárommilliót az elszakított országrészeken,  kétmillió kivándorolt magyar szívét  őrizem a szívemben. 

Nézd vissza azt a kaszinót,
lassított lejátszásban nézd vissza 
a nyarat, a táncparkettet, 
barátod hókuszpók-tekintetét,
merthogy román a magyarral, 
mint sakkjátszmában a matt, 
mint olaj a tűzre. 

Milyen szépen hazudunk a világnak,
milyen mély meggyőződéssel magunknak is!
A valóság tetten ér bennünket, s felfegyverez,
ezernyi voltot sűrít ereinkbe a mutáló, képzelt sérelem.

eljön az idő, amikor a lyuk nem lesz egyéb, csak egy közönséges lyuk, ott állsz leszegett fejjel, és hallgatod a benned táguló semmit.

Ötvenkét évvel ezelőtt, 1969. augusztus 15–18. között zajlott a legendás Woodstocki Fesztivál – három nap béke és zene –, amelyen harminckét előadó és zenekar lépett fel mintegy 500 000 néző előtt.

A sirályokban túlteng az agresszió, kenyérmorzsákat lopnak az emberarcúaktól, és rendőrszerű a tekintetük. Egyesek szerint Krisztus is sirály volt. Előző életében, és berepülte a Jordán torkolatában a bíborszínű eget.

Az időt érzed, a gyűrűd forog, mégis üres mindennapi feltámadásod.

Kikerekíti a pirkadatot
szelídítő lassúsággal,
jól látszik most,
a fény komplementer színe
a hazugság,
felsötétlik, elsápad,
holdalma.

Elérem a napot, a holdat elérem,  – madarak halak árnya volt társam, –  elvisz magával, belélegzi arcomat a köd.