Ugyanolyan megkövülten, befeszített izmokkal ülök, mint álmomban, mikor zuhantunk. Már nem is gondolkodom, egyszerűen csak tudom, hogy ez már nem lehet véletlen. Ráadásul az is beugrik, miért volt ez az álom élénkebb a szokásosnál: az álmok általában csak úgy megtörténnek, nem tartanak sehonnan sehova, ez meg inkább olyan volt, mint egy emlék.

„Akinek valódi, megcsontosodott egyénisége van, az nem szófogadó. A főszereplő helyenként bicskanyitogató és irritálóan nyegle stílusa ellenére a könyv bizonyos tekintetben egyszerre preventív és középútkereső. Filmszerű és tabudöntögető.” – Bódi Péter könyvéről Rimóczi László írt.