„Kell hozzá a vízpart felől fújó, halszagú szellő, a közelében sütött lángosok fokhagymás-tejfölös szagorgiája, a gyorsan átforrósodó kis papírtálca, amit hirtelenjében ledob az ember a fémborítású állópultra, ahol némi tűnődés után eldönti, a jól átsült uszonyvégek ropogtatásával kezdje, vagy egyenesen bele a közepébe, a hófehér csodába.” – Laik Eszter tárcája.

„Tapogatja a párkányt, egyenként fogdossa a radiátor hideg bordáit, aztán a mosható, olajos falfestéket, szimatol, szaglászik, és elraktározza az iskolaszagot. Jó volt visszasurranni.” – Laik Eszter tárcája

A 85. Ünnepi Könyvhét utolsó hétvégi napján sem fogyatkozott meg az olvasók és a dedikálók hada - fényképezőgépeink is kattogtak, hogy megörökítsék a jó pillanatokat. Képriport vasárnapról.

„Mi csak a bejárati üvegajtóig láthattunk el, ahol szigorú őrök álltak, egyenruhában, odabent zord portás kért számon mindenkit, aki nem volt első ránézésre ismerős, az épület előtt pedig nagy, fekete és ezüst, csillogó autók parkoltak, olyan fajták, amilyeneket akkor még nemigen lehetett az utakon látni.” – Laik Eszter tárcája

"S noha nem tisztem nekem dicsérni Sándor bátyámat, mégis el kell mondanom, olyan életet mondhat magáénak, értsd: olyan verseket írt, amelyek nyelvünket, értsd: világunkat beragyogják. S ha ugyanezzel az érzéssel térnék vissza én is majd az anyanyelvbe, én lennék a legboldogabb a világon." (Sántha Attila)

Egyáltalán, mit értenek vers alatt a tőlünk távolabbi, „egzotikus” kultúrák? Alkotnak-e verset, és mifélét a dogonok, a huculok, a madagaszkáriak, a fák koronái közt élő korowák?

„Mihály bácsi, aki Mihajlo Stančićként jól tudta, hogy nyelvében él a nemzet, szenvedélyesen kutatta a magyar nyelvészeti kérdéseket, ahogyan a nemzetiségek asszimilációjának lehetőségét is. Azt hiszem, mára már megelégedéssel pihentetné a szemét ezen a hatalmas olvasztótégelyen, ahol távoli kisunokahúgának horvátosan ívelt orra, tótos szeme vágása őriz még valamit az ősi földön élők vonásaiból.” – Laik Eszter tárcája.

A művészi utakat néhány hónapig a szerzőkkel együtt járjuk végig.

„Ha vannak köztünk kicsit megölhetőbbek, mint mások, akkor sok izzadság folyt el hiába a történelemben.” – Laik Eszter tárcája.

A Csontreálban kedvet kaphattunk az Irodalmi Jelen februári lapszámának elolvasásához, Hegedűs Gyöngyi elárulta, miként lett Bora, Mányoki Endre megosztotta az átalakuló Verstörténés rovat terveit, és nem utolsósorban remek zsíros kenyeret faltunk.

„A mi, 1953-ban épült házunk esetében még attól sem tudok elvonatkoztatni, hogy egy áthallásokkal teli korban falai talán szánt szándékkal lettek áthallásosak.” – Laik Eszter tárcája.

„Ama kétezer évvel ezelőtt született kisded is a nevében hordozta sorsát. Boldog volt-e, miközben beteljesítette? Nem megválaszolható kérdés – túlságosan profán ehhez a boldogságfogalmunk.” – Laik Eszter tárcája.

„Van, akiét még értem. Úgy, ahogy. A sikerét. Mondjuk a Csernusét. Kevés egyedi gondolat az emberről, inkább minőségi közhelyek, de azok menő stanicliben, aztán a praxis, ugye, meg a tapasztalat, helyrerakott drogosok, és ez tényleg valami, meg az is igaz, hogy sok megzuttyant nőnek bejön az arcbakiabálós amerikai őrmester-stílus.”

Böszörményi Zoltán legutóbbi verseskötetéről, őszi külföldi szerepléseiről, költészete klasszikus forrásairól és kapcsolatairól beszélgetett az Irodalmi Jelen szerkesztőivel, Laik Eszterrel és Mányoki Endrével a TAT Galériában.

„Nem fogok krecliben megöregedni miattad, jó? Szabadulni százévesen. Most akkor ötvenhatodszor elmondom, hogy Lövőház-Margit sarok, Mammut egy és kettő között. Igen, próbáld belőni, jó?” – Laik Eszter tárcája.

Szilágyi Istvánt 75 éves születésnapja alkalmából köszöntötte a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Magyar Művészeti Akadémia, a Magyar Írószövetség és a Digitális Irodalmi Akadémia. Az elhangzó jókívánságok után Márkus Béla és Fekete Vince beszélgetett az íróval.

Az Angliába „kitántorgó” magyarok közül rengetegen kerülnek idősotthonokba, vagy egy-egy idős, önmagát ellátni nem tudó ember mellé, ami az összezártságnak embert próbáló drámája.

Cambridge, a világ egyik legrangosabb egyetemének városa magába olvaszt mindent, ami egyszerre brit és európai, itt az angol múlt fuvallata mellett magunkba szívhatunk egy kis Krakkót, Párizst, néhol Prágát – a sok évszázados műveltség és tudomány Vatikánja ez a város.

A Brit-sziget tengerpartja mindenekelőtt nagyon angol: külföldi turistával itt nemigen lehet találkozni. Az angolok viszont, ha partközeli város lakói, és szép az idő, rögtön célba veszik a tengert, még ha az időjárás nem is épp mediterrán.

„Maga bizonyára francia” – mondják lépten-nyomon Hercule Poirot-nak Agatha Christie regényeiben, aki udvarias biccentéssel helyesbít: „Belga, ha szabad kérnem”. A filmfeldolgozásokban remekül érvényesülnek a válaszpillantások – féloldalasan felszaladó szemöldök, egy alig hallható kis „oh”, furcsálkodva kérdő tekintet: számít ez valamit?