Irodalmi Jelen

Jelige: Tűzvirág – Az évszakok ezer arca, Menni kell..., Sorsok

2010. február. 11. - 16:32

Jelige: Tűzvirág

Ettél már körtét, szőlőt, mézédeset,
S mikor szél keze tépi punk fák haját
Hallod a torz elmúlás halk sikolyát,
Mely fázó madarakkal búcsút intet?

Az évszakok ezer arca

Jártál már gyémánttal kirakott úton,
Mikor talpadon nótát fütyült a szél,
Őrködő Hold a csillagoknak mesél,
S jókedvű szánok siklanak a havon?

Húztál korcsolyát üvegszemű tavon,
Hallotad, ahogy a zizzenő nád zenél,
Óvón feszül gally ruháján a páncél,
S tollpihék szállnak fentről hallgatagon?

Láttál gyerekeket hóembert gyúrni,
Együtt táncolni körötte vidáman
Nevetve a puha, süppedő palástnak?

Érezted már gyűrt lelkedre hajolni
A szeretetet könnyes gyertyalángban,
Mely ünnepi dísze a Karácsonynak?

Ébredtél reggeli rügyfakadásra,
Vidám madarak hangos koncertjére,
Mikor kalap nő hóvirág fejére,
S gólya köröket ír ébredő sásra?

Emlékszel a tavaszi föld illatára,
Sétára csalogató napsütésre,
Útpartokon kéklő ibolya kelyhére,
A vetések hosszú szusszanására?

Tudod, mikor a fecske fészket tapaszt,
Keltike-szőnyeg díszlik illatozva,
Körötte színes rovarok dongnak

Habzsolva édes nektárt, napot, tavaszt.
Szerelmek élednek szerenádozva,
Fák csupasz testén árnyéka nő lombnak.

Érezted már bogrács-gulyás illatát,
Melyet hangos gyerektábor ül körbe,
Izzadó arcuk nevetéstől görbe,
Pihenni hagynak táskát és iskolát?

Láttad kinyílni rózsa bársony szirmát,
A naplementét fodros víztükörben,
Katicát ringani margarét-ölben,
Éhesen tátogó madárfiókát,

Szőke búzatáblát térdrehajlani?
Illatát szippantottad friss kenyérnek,
Vagy nyáresteken lopódzó violának?

Szoktál-e cigányzenét hallgatni,
S hulló csillagszemét nézni az égnek,
Örülni az ezüsgyöngyű harmatnak?

Festettél-e szebbet, mint a természet,
Terveztél-e annyi egyedi ruhát,
Melynek más-más melír díszíti fodrát,
S évről-évre megeszi az enyészet.

Ettél már körtét, szőlőt, mézédeset,
S mikor szél keze tépi punk fák haját
Hallod a torz elmúlás halk sikolyát,
Mely fázó madarakkal búcsút intet?

Barnaszemű gesztenyék bámulnak rád,
Levélcsontok zizzennek bokrok alatt,
Lábukra már bocskort húznak a gombák.,

Fázni kezd bőrharisnyás lenge ruhád,
Hajnali ködfátyol a fákhoz tapadt,
Csupasz karjukat takaróért nyújtják...

Menni kell...

Könnyes csókot vesznek a családtól,
Szív hasadva fáj.
Bár alig látni a ködhomálytól,
Indulni muszáj.
Arcukba vad hideg csipked marón.
Gyöngyök gördülnek.
Hej, de nagyon messze a fagyos Don!
Fészke ellennek`.

Szusszanni a dombtetőn megállnak.
Fátyolos szemmel
Egy-egy képet még magukba zárnak
Gyűrt fegyelemmel,
S fakó lábnyomukat söpri a szél.
Szomorún dalol,
Zizegve zenél száraz falevél
A bokrok alól.

– Okkal vagy ok nélkül – küld a nemzet
Vak idegenbe.
Legyen végre Béke és szeretet
Értünk cserébe.
Szabad jövőt e maroknyi népnek
Adasson az Úr,
Ne rongy háborút, hol sebek tépnek,
S vérző vihar dúl.

Búcsút int az öreg tölgy száz karja
– Tán` utoljára –.
Lelküket ezernyi kín mért marja?
Éhség dacára
Nehezedő lábuk tovább vánszorog
“Hazát védeni”
A kanyarban ellenség ácsorog
Lesben, tengernyi.

Köröttük hörgés, vér és siralom
– Nincs már visszaút –.
Jöjj, halál tánca, jeges sírhalom,
Adj most randevút!
Golyó híján mondd mit remélhetünk,
Szolga kegyelmet?
Gyorsaságodért tán könyörögjünk,
Vessünk keresztet?

Sírunk elmossa a véres folyó.
Lelkünk hazaszáll.
Hírmondóval üzenni volna jó,
Rám hiába vár...
Maradjak röpke éltű szép emlék
Meleg szívükben.
Vöröslőn, hallgatag izzik a jég
A fagyos csendben....

Lecsukatlan szemek néznek némán.
Már semmi nem fáj.
Fekszenek most mozdulatlan, bénán,
Itt halni muszáj.
Arcukat kővé dermeszti a jég,
Tankok gördülnek...
Búcsút ölel rajtuk a fagyos lék.
Sírja ellennek`...