Apám régi medrekről mesél

Szüleim különbözőségük ellenére mindenben kiegészítették egymást. Gyakran előfordult, hogy éjszakába nyúlóan beszélgettek, miközben a szétszakadt hálókat javították. Később megtudtam, hogy apám a legtöbb dologban kikérte anyuska véleményét.

Nem emlékszem, hogy valaha is veszekedtek volna. A halászélet megkívánta a hosszas távollétet. Anyám ezt könnyebben viselte, mint más mesterek feleségei. Ott volt neki a nővérem Annus, aki segítette a halpiaci munkában. Noha státuszát tekintve halkofa volt – és ki is vette a munkából a részét tisztességgel – nem egyszerű parasztasszonyként, hanem egy tisztességes polgár feleségeként tekintettek rá. Zokszó nélkül tűrte azokat az éveket is, mikor a kevés halfogás végett a családnak nélkülöznie kellett. Ilyenkor az Igében talált vigaszt. Pál apostol a filippiekhez írt levelében így fogalmazott: „Nem a nélkülözés mondatja ezt velem, hiszen megtanultam, hogy beérjem azzal, amim van. Tudok nélkülözni, de tudok bővelkedni is.” Szülém igazodott a tanításhoz.

Mindketten szerették a tamburaszót, főként anyám, ki származását tekintve bunyevác volt, s egy észak-bácskai szállásról származott. Apám német, de ez nem fogta vissza, hogy víg esteken beálljon kólózni. E vegyesházasság törést okozott a családban, és a polgárság körében. Apám így vallott erről már-már költőien:

„Nem a származását néztem, hanem arcát, kecses nyakát, zabkéve haját, búzavirág szemét. Nevetésbe hajló természete az első pillanattól fogva magával ragadott, ahogy érzékeny lelkülete is. Paraszti sorból származott, akárcsak én, ám Isten kegyelméből okos volt, jóval eszesebb, mint más mesterek feleségei. A frigyet sokan ellenezték, mostanra azonban megbékéltek. Többen közülük pityókos fejjel be is ösmerték irigységüket. Maguk nem voltak képesek az igazi szerelmüket megszólítani, hanem a hagyományokhoz igazodtak.”

Voltak éjjelek, amikor apám egymagában ült a konyhaasztalnál és írt. Az árkuson fürgén járta táncát a lúdtollpenna. Mint később megtudtam nemcsak kérvényeket, leveleket fogalmazott meg a céh ügyes-bajos dolgainak előmozdítása végett, hanem emlékeit is feljegyezte. Kendőzetlenül írt a korszak nehézségeiről, személyes vívódásairól, mely lenyomata volt annak a századnak, mikor a fejlődésnek köszönhetően letűnt a régi halászvilág. Hogy ezeknek az irkáknak mi lett a sorsa, nem tudhatom, de örülök, hogy még olvashattam a sorokat. Egyfajta előzménye volt mindannak, amit már magam is céhes emberként éltem meg.

A családunk sok generációra vezette vissza a mesterséget. Elődeink olyan korokban halásztak, mikor a kötelékek lazábbak voltak, és a sok törvény még nem szorította gátak közé a szakmát. Ennek voltak kedvező, s kedvezőtlen hatásai. Apám hozzám hasonlóan szerelmese volt a históriának. Pipafüstös esteken elolvasta azokat a lapokat, melyekhez a város elöljárói révén hozzájutott. Tőle tudtam meg, hogy sok-sok emberöltővel ezelőtt Kálmán király törvénykezései révén ért véget a szabad halászat kora és András király uralkodásának idején alakult ki a magántulajdon. Hogy ama szabad halászat mit is jelenthetett a korban, nem tudhattuk, de volt benne valami idilli könnyedség. Mintha az embereké lett volna a víz, s nem szorultak rá, hogy bérbeadóktól licitálással nyerjék el a használati jogot, hogy aztán a szerződések végett nehéz igába vettessenek. Az Érseki Uradalom, hogy károsodás ne érhesse, mindig, mindenkor bebiztosította magát.

– Nem eszik olyan forrón a kását – vélekedett apám füstkarikákat pöfögve. – Régi királyaink külön adományozták a halászati jogot, nem volt a földbirtok tartozéka. Ám az urak akkor is csak urak voltak: ha valamit adtak, még többet kértek.

Testvéreimmel csüngtünk a szaván.

Mivel felmenői halászemberek voltak, a jobbágyfelszabadítást – melyet én kamasz fejjel értem meg – jó szívvel üdvözölte. Pallérozta elméjét, és ezt tőlünk is megkövetelte.

Egy este maga elé ültetett, s pipáját félretéve ujjaival dobolni kezdett székének karfáján. E szokása a komoly beszélgetés, feddés előjele volt:

– Eszesebb vagy a testvéreidnél, ezért szeretném, ha gimnáziumi tanulmányaid után tovább képeznéd magad. Itt az ideje, hogy valaki többre vigye a családban.

Ellentmondást nem tűrően fogalmazott, pedig tudhatta volna, hogy engem a halászaton kívül aligha érdekel bármi is. S hogy a sors ide-oda dobált, arról sem ő, sem én nem tehettünk. A század volt az oka, a megváltozott viszonyok, a fejlődés, a politikum, de leginkább pénz mindenek feletti hatalma.

Mái napig nehezen értem, hogy miért intézett ilyen komoly beszédet egy gyermekhez. Mindenesetre mondandója mélyen az elmémbe vésődött.

– Nyitva tartod a szemed! Tájékozódsz nemcsak városi, de az országos ügyekről is. Komoly változások jönnek, s ehhez alkalmazkodnunk kell. Nem leszek örökké veletek. Nemcsak a halászok életét, de a Dunát is rendszabályozzák, kanyarokat vágnak át, töltéseket építenek. Nagy az esély rá, hogy az ártér odavész, s akkor a mi mesterségünk szélre kerül. Ez ellen harcolni kell, s téged a képességeid alkalmassá tesznek, hogy jogainkat megvédd.

Ijesztő szavak voltak.

Noha az evezőt előbb tanultam meg forgatni, mint a pennát, öt éves koromig kellett várnom, hogy magával vigyen a tanyára. Mindössze egy hetet töltöttem odakint, de ez meghatározó volt későbbi életemre nézve. Úgy is fogalmazhatnék, eldöntötte sorsomat.

Gyermeki képzelgésem a halászokat mesebeli óriássá növesztette, kik nádból készített kastélyokban laktak. A kifogott harcsák sárkányoknak, a Duna a világ széléig folyó tengernek, a folyton lobogó máglya a föld gyomrából feltörő lávának tűnt. Apám sarat tapasztott a bőrömre, hogy védjen a szúnyogoktól, és gyakorta a vízbe kergetett, hogy friss maradjak. Tikkasztó nyár volt, forró nappalokkal, hűs éjszakákkal, csillaghímes égbolttal. Öregem úgy mesélte, minden egyes csillag Isten koronájában tündöklő egy-egy gyémántkő. Mikor rákérdeztem, hogy mi a nap, azt mondta, hogy az az Ő aranyarca. „S az Úrnak oly nagy a hatalma, fiam, hogy senki nem állja a tekintetét. Az oktalan bolondnak, ki megpróbálja, kisül a szeme.” Én is csak egyszer vetemedtem e meggondolatlanságra: könnyeim rögtön peregni kezdtek, s miután tekintetemet elfordítottam, pattogó, színes karikák ostromolták látásomat. Többé nem fordult elő.

Baja városának, mint folyam menti településnek sárszaga volt. Ez a tanyára érve valósággal mellbevágott. Csakhogy itt elkeveredett a víz, a halak, a száradó hálók, a fekvőhelyként szolgáló szalma, a rothadó növényzet, a nyíló virágok, a nyár-, tölgy-, és fűzfák kesernyés szagával. És akkor még ott volt a füst, melyről úgy véltem, az egész világot elborítja. A nádkunyhóban olyannyira összesűrűsödött, hogy beleakadt az ember feje. No, nem az enyém, inkább a fölnőtteké. A legemlékezetesebb mégis a halászlé, és a sült halak illata maradt. A kunyhó elé leszúrt két ágasfán keresztbe vetett karóról bogrács csüngött alá. Pipázó legény ült mellette, táplálta a tüzet, forgatta az edényt.

Mikor hazaértem, anyám összecsapta tenyerét. A dunai napnak köszönhetően bőröm egészen sötétre égett, olyan volt, akár a tölgyfa kérge. E feketeségből csak szemem fehérje látszott ki. Apám még aznap visszatért a folyó mellékére, és csak kéthetente jött haza hétvégére. A halászok ezt felváltva csinálták és fircentégnek hívták.

Minden egyes városba jövetelt tragédiának éltem meg, és a házak között töltött idő nem volt más, mint várakozás „hálóországba” való visszatérésemre. Gyermeki fejjel honnét tudhattam, hogy a tanyai életnek szigorú formulái vannak, amit nemcsak a mesterek, hanem a terület jogtulajdonosai is szabályoztak. A szeszes italok mérése és bárminemű lábasjószág, mint szarvasmarha, juh, kecske, disznó tartása szorosan tiltatott. Ha valamelyik árendátor a tanyán sövényfalas kunyhót épített, azt saját költségen tehette meg, az Uradalom ugyanis nem fizetett érte.

Cseperedésemmel egyidejűleg apám fokozatosan vezetett be a céhes élet titkaiba. A szigorú szabályok egy tekintélyuralmi rendszer pilléreiként szolgáltak. Szerető családban felnövő gyermekeknek a tiszteletadás nem esett nehezükre, azonban némely pofátlan süvölvény hátára a laptárosok gyakorta szíjjal, hámmal húztak. A mestertől könnyen vették – mi mást tehettek volna – a legény és inas közötti kapcsolatok ennél sajnos jóval bonyolultabbnak bizonyultak.

Jómagam apám környezetében töltöttem inaséveimet, de öregem sosem kivételezett velem. Sőt, tőlem és bátyámtól inkább megkövetelte a példamutató viselkedést és a szabályokhoz való igazodást, mint másoktól:

– Óriásit tévedtek, ha azt hiszitek, külön kezellek titeket a többitől. Azt akarom, hogy példaként járjatok előttük.

Ennek megfelelően járt el a keze. A tenyere kemény volt, akár a faszapoly. Feleselést nem tűrt, a könnyeinket pedig szégyelltük a legények előtt. Így nem maradt más, fogunkat összeszorítva tűrtünk.