Vacsora után felkereste a sajátjait. Az állatok már túl voltak az itatáson, a hajcsárok tűznél ültek, húst sütöttek, múltbéli történésekről adomáztak. Velük volt a prédikátor is, igaz némileg távolabb. Hegyezhette fülét, mert épp fene pogány dolgok jártak szájról-szájra.

Amikor meglátták Ádámot, elcsöndesedtek, Gercseni és Újpál félre is húzódott.

– Üljenek vissza, nincs bennem harag! Ne vegyék magukra Kökösi bűnét. Mindenki a saját tetteiért felelős. Folytassa, Jankó!

A kerek arcú, joviális Patkó János elmosolyodott:

– Odahaza a nagyrábéi Delelőlápon a Berettyó felé állt egy kivénhedt, odvas fűzfa, amit öt ember se bírt körülfogni. Apámék idején, azokon a napokon, mikor a marhákat terelték, egy öregembert láttak ott. Tátosnak mondták. Egy szép nap osztán eltűnt. Akkor szoktak oda a boszorkányok – vetett keresztet.

Ádám lopva Bíró Ferencre pillantott. Érdekelte vajon mit láthat a prédikátor arcán, e babona verte szavak hallatán, ami után még keresztet se rest hányni magára az elbeszélő. De annak szeme se rebbent.

Kecsedi Kecse szólt:

– Nálunk a Kunságban Kocsér mellett az öreg Igar fogakkal született. Az is feljárt a fájára. Istentelen nagy mocsári tölgy vót, egymagában állt a nádasban. A tátos a legvékonyabb ágakon ücsörgött, ahová csak a rigók és a veresbegyek merészkednek. Akik látták aszonták teleholdkor gallyról-gallyra ugrált. Az egyik napon Bucsi Palkó két pákász komájával a zivatar elől a fa alá húzódott. Ahogy ott beszélgetnek, egyszer csak ilyetén éneket hallanak:

„Eső bugyborékoljék,

Szél lenn, fenn nyugodjék,

Ember szűre, jószág szőre

Hadd ázzék.”

– Akkor veszik észre, hogy a vén Igar tanyázik felettük az ágon. Szólongatták, hogy jöjjön le, de az rájuk se hederített, még inkább a szűre alá bújt, s mondta a magáét.

– Hogy ti kunok hogy nem vagytok képesek magatok mögött hagyni buta babonáitokat – csóválta a fejét Törő Kolos.

– Tán bátyámnak nincsen hasonló históriája?

– Vanni van.

– Hát mi?

– Én a gyerekkoromat Nagybajomban éltem, messzi innét. Ott élt egymagában Gali Pista. Az ő fája nyírfa volt. Pásztor apám látta, hogy mikoron kis tüzet rakott alája, a füstje nem szállt el a lomb közül, de még ha szél fútt, akkor se. Mikor mán gomolyaggá dagadt, az öreg Gali felment. Még rá se lépett az első ágra a boszorkányok már elkezdtek vele osztóperelni. Nem szívesen engedték vóna föjjebb, tuggya az ég, mért. De az csak hágott a korona irányába. Ha megszólalt, mindenki fülelt. Apámnak megaszonta, hogy elbitangolt az egyik tehene a nádban. Néha elholt emberek nevét kiáltotta. Látta őket legeltetni.

– Ez se kevesebb a kun babonánál – vonta meg a vállát Kecse.

– Ilyen történetből egy tucat a tizenkettő – szólt egy újabb hajcsár.

– Beszéljen, Andorás bá’!

A barátságos öreg fordított egyet a nyárson. Húsának zsírja sercegésbe kezdett, ő pedig mesélésbe:

– A mi sárréti garboncásunk mestere volt a rejtezésnek. Elaludt és akkor hordozták.

– Ugyan kik?

– A másvilágiak.

A hallgatóság hüledezett, ámuldozott.

– Bizony el volt rejtezve, akár fertály óráig is. Úgy a székre szépen leült, majd vonaglásba kezdett, mint aki épp hóni készül. Asztán elcsendesedett. Nem tudott magáról, és nem saját hangján beszélt. Sokan mondták ördög bútt belé. Papot hívtak, aki megtömjénezte, de amaz csak nevetett. Vagyis hát a benne az idegen lélek. Ha ilyenkor valaki kérdezett tőle, az válaszokat kaphatott.

A hajcsárok újból keresztet vetettek.

– Asztán volt egy asszony, Borcsa nénő. Messze falukból hordták hozzá a gyerekeket ráfohászkodni. Gyógyította a szemverést, ha nyakfoga volt a kölöknek, azt is elnyomta, kelésekre imádkozott. Először keresztet vetett magára, aztán a csöppségre, majd végig tapogatta a testét keresztalakba. Folyvást ásítozott, és úgy kiverte a veríték, kendőt, mindent lehányt magárul. Ha a gyerek lázban szenvedett, azt olyankor átvette.

– Tud még mást is, Andorás bá’?

– Már hogyne. Ükapám szemtanúja volt egy táltos viaskodásnak.

– Merhogy viaskodtak?

– Bika alakban! – emelte fel göcsörtös mutatóujját. – Mármint az ilyen foggal született verboncások. Kihívta a tátosunk ükapámékat a lapályra, mondta nagy borulat lesz az égen, amolyan tátorjányos üdő. „Az a vihar lesz, azzal kell nekem megküzdenem” – mondta. Kérte, hogy rajzoljanak mogyorófavesszővel egy kört, és figyeljenek. Akkor szép szilaj bikává változott, fehérré, mint ezek itt – mutatott a sötétben a csorda irányába. – Nemsokára nagy szél kerekedett, jött is egy ronda fekete bika, aztán összecsaptak. Meghagyta nekik, ha bajban lenne, segítsék ki, és vesszővel verjék a fekete bestia tökit.

Többen felröhögtek, némelyek kissé erőltetve. A babonák igen mélyen gyökereztek a lelkekben, s bár bajukban, félelmükben gyakorta Krisztushoz fordultak, igazán sosem értették meg az Evangéliumot. A Bíró féle vándorprédikátorok csak nemrégiben kezdték el az országjárást. Eljutni minden egyes erdőzugba, vizenyős nádországba pákászok, félig szilaj pásztorok közé jóformán lehetetlenség. Nem is sokan vállalkoznak rá. Ez a Ferenc is igen nagy terhet vett magára, de az elszántság ott ül az arcán. Látszik, hogy komolyan vette Jézus azon parancsát, amit az apostoloknak adott: „tegyetek tanítványommá minden népet”. Így lehettek az Izráelen kívüli pogány népek is Krisztus követői, s a prédikátorok a páli levelek instrukciói alapján próbálták beavatni a tudatlanokat, inteni a megtérteket. No, és persze ordinálóik, okítóik tanácsaira támaszkodva. Ha emögött a fickó mögött Sztárai Mihály áll, azt komolyan kell venni. Már akinek.

Ádámot maga Melankton Fülöp látta el instrukciókkal. Nagyon szerette volna, ha tanítványa reformátorrá válik, és csak a fejét csóválta mikor a végvári vitézségről áradozott. Később persze ő is belátta, hogy a haza védelme szükségszerű, bár a fegyverrel való pusztítás eszméjét mindenkor elvetette. Csakhogy az ország az oszmán hatalmi törekvések célpontjává vált, az pedig háborút jelentett. S ha tudta volna, hogy megtérésem épp a végeken történik, a borzalmak látása okán, vajon mit szólt volna? Mégis: mit ér bármiféle hitre emelkedés, ha később az illető eltávolodik, mi több elpártol az Úrtól? Nem megtérés az, csak amolyan megérintés. Mag, mi konkoly közé esett.

Gondolatait próbálta elterelni, de a tekintetét nem tudta levenni Bíró Ferencről, aki rezzenéstelen arccal hallgatta a pogány szavakat. Mily kegyetlen feladat, mégis apostoli… Az országnak voltak olyan elzárt, vizes fertályai, ahol az emberek Krisztusról soha életükben nem hallottak. De még a törökről sem. Borús mesélte, hogy a jászkunsági puszta belsőbb területein – amik ki vannak téve a Duna és a Tisza szeszélyének – felettébb elvadult emberek élnek. Pásztorok távol a civilizációtól. Ezek a bárdolatlan, kulturálatlan szerzetek, míg el nem takarodik a víz, magukban maradnak. Ha ne adj Isten társaságban, hát egymást marják, ha egyedül, önnönmagukat emésztik. Olykor hetekig, hónapokig eltarthat, míg a víz vissza nem húzódik. Tán így lesz táltos valaki? Különös bolondéria hatása alatt? Ádám nem tudta, de nem is érdekelte különösebben.

A babonások most a boszorkányokat kezdték emlegetni.

– A falunkban élt az özvegy Bajcáné – húzódott közelebb a céklaképű Újpál György. – Kató bábának hítta mindenki. Amolyan nagyfarú, bűvös-bávos, híres rima vót. Ha kiment a mezőre, és valamely füvet megfogott és kérdezte: „Te mire való vagy?”, mingyá’ megszólalt a fű nekije. Egy napon nagy bajba keveredett. Szent György estin a házunkba lopakodott, és háromsarkú lepedővel harmatot kezd gyűjteni. Anyám a testvérivel kiment, s odaszólt, hogy mit keres itt, mért nem a saját portáján bűbájol, mire ez a Kató bába csak ennyit mondá: „Gonosz asszonyok, eszetekbe jut majd, hogy megszólítottatok”. Három nap múlva az anyám húgának nyavalyája lőn, elszáradt, elholt.

– Asztán rákövetkező vasárnap az istállónkra, melyben néhány lovunk állt, két macska szálla. Látom egymás kezét fogják és táncolni kezdének, mire az istálló teteje beomlik, egyenest a lovak nyakára. Az egyik pára megvakult, a másik megbénult. Pörbe fogtuk a banyát és rajtavesztett. A vármegye espánja végül a poroszlóknak lökte, akik megégették.

– Hát nálatok mi a helyzet a Kunságban Kecse? – kérdezte Törő Kolos gunyorosan. Ádám megfeszült. Ha kun, akkor boszorkány… – Úgy tudom, arrafelé még seprűnyélen lovagolnak.

– Megesik – vonta meg a vállát Kecse. – A gulyák fölött kerengenek vérholdkor.

– Haggyad Kolos! – szólt Andorás bá’. – Nem mind bűbájos a népéből, no. Hanem idefigyeljetek. – Mindenki fül lett. – A szomszéd falunkba élt a Szeles Lőrincné, de mindenki csak Vadalmának hívta. Ez úgy tudott varázsolni, ha az emberek behajtották a legelőről a barmot, az mind az ő udvarába tért meg. Elhíresztelték, hogy a gyerekek miatta halnak el. Sokan gyerekágyba bújtak, hogy kilessék. Sosem magában gyütt, hanem egy boszorkánytársával. Szép Györgyné is így tett, s amikor meglátta üket, szólt a férjének, gyújtson gyertyavilágot, mert két asszonyt lát. Mire fény lett, kitakarodtak. Esküdözött, hogy az egyikük Vadalma volt.

– Ha valaki vajat akart köpülni, a fele hamarjában eltűnt, úgy beszélték a boszorkány kamarájába került. A tej savóvá vált, lehetett önteni a disznóknak. Ezt is megpróbálták. Anyám azt a tanácsot adta a falubelieknek, a tehén vizeletit és ganéját tekerjék a tejszűrő ruhába és csapkodják szét, akkor megjelenik, a tettes. Így is cselekedtek, erre nem a Vadalma kopog az ajtajukon? Ha elfogyott a kovája, taplója, az emberektől tüzet kért, de azokat idegen tüzekké varázsolta. Az állatok zsírja megcsappant, a tejük kiszáradt, és mindegyik a boszorkány házához ment, s az ablaka alatt óbégatott. Be akartak menni a portájára, hogy ott éljenek, s őt gyarapítsák. Eccé látták, hogy fekete disznót fejt, aminek vér folyt ki a csöcsibül.

– Andorás bá’ ne beszéljen. Ezek szörnyűségek.

Aztán átvették a szót:

– Nekem a ludaimat taposatta el a marhákkal a vén Lakatosné.

– Nálunk borba fejte a csecsit a banya, és azt adta inni az embereknek

– A nénémnek kiszáradt a jobb karja. A boszorkány, aki nyomta, a kovácsokhoz járt vasat venni, aszt ette.

Ádámnak kezdett megfájdulni a feje. A hallottakat hitte is, nem is. Többnyire nem.

Neki az volt a tapasztalata, hogy a babonás népek könnyen bevádolták az idős asszonyokat, ha valami bajságba keveredtek vele. Vagy a szomszédasszonyok féltékenységből a szép leányzókat. A falusiak voltak annyira fifikusak, hogy éljenek a boszorkányper adta lehetőségekkel. Sokan a szerencsétlenek ellen vallottak, de majd mindig akadtak igaz lelkek, akik védelmükre keltek a vád ellenében, akár pör idején. A baj akkor tetézett, ha a vízbe ölt, netán megégetett asszony után a rontás nem távozott el a faluról, vagy az átokkal sújtott emberről.

Éduát azzal vádolták meg, hogy egy lábnyomot szedett föl, kiégette, s azon keresztül kiszárította Rajcsányi Márit, s annak barmait. Koholmány…

Tartott tőle, hogy szóba kerül a kun leány, de a hajcsárok voltak olyan okosak, hogy hallgattak. Helyette sorolták tovább babonáikat, amik nagy valószínűséggel nem is velük történtek.