A kötet azoknak ajánlható jó szívvel, akik szeretik a sportosan laza, de a költészet klasszikus szabályait követő lírát.  Akik értik a politikai humort, de maguk politikailag nem fanatikusan elkötelezettek. Emellett azok is bizakodva lapozhatnak bele Szálinger Balázs versgyűjteményébe, akik a kortárs líra posztmodern divatjától kissé eltérő, mellébeszélésre csöppet sem hajló, érthető és játékos nyelvű lírát kívánnak olvasni mindössze 1990 forintért. Ennyi manapság az M1/M7 öt kilométerének (autó)pályadíja.

Egy GPS lázadása

Kritika Szálinger Balázs M1/M7 című verseskötetéről (Bp., Magvető, 2009.)

     Szálinger Balázs érdekes helymeghatározási kísérletbe kezd a GPS-készülékek korában M1/M7 című kötetével, melyet tovább körvonalaz a 2003 és 2009 közötti verseket tartalmazó, mindössze nyolcvannyolc oldalas gyűjtemény sajátkezű mottója. Ennek koordinátái szerint a Budaörs alatti öt kilométeren, a „legkisebb és legnagyobb számozású autópályák közös folyásán talál magára a középszerűség”. Ez a középszerűség pedig több, minden rosszalló áthallást nélkülöző szinten értelmezhető a kötetet olvasva, bár a legfőbb kérdés mégis az: a Szálinger-líra továbbmegy-e ennél az öt kilométernél.
     Az M1/M7 verseinek lírai arculatát leginkább két korszak egymásra olvasása határozza meg, melynek során már a mottóban is korszerű palotássá lényegül át az autópályán való száguldás, csakúgy, mint ahogy a benzinkutak hálás lóváltói lesznek a kornak. Okkal gyanakodhatunk, hogy a huszadik század előtti időre utaló, ízig-vérig magyar metaforák nem pusztán stíluseszközök, hanem komoly és ebből adódóan komolyan félremagyarázható jelentéslehetőségeket tárnak elénk. Ezt erősíti A helyi ménes című nyitóvers, valamint a Költő & hadvezér Zrínyi figurájához kapcsolható és annak 19. századi értelmezését idéző alkotói szerepfelfogása, amely a szemünk láttára kerül válságba az alábbi sorokkal: „Szép volt férfi, csatold le a kardot - / Benned az ország vére megalvadt: / Úgy lesz úgyis, ahogy nem akartad”. A közéleti kérdéseket felvállaló költőideálról nemhogy megfeledkezett, hanem szinte ellene dolgozik az általánosító körvonalakkal megrajzolt ország. Így már sejthetjük, hogy jelenünk nem jöhet ki győztesen a szembesítésből, sőt a vers talán ennél is tovább megy: felveti a múlt eltékozlásának gondolatát.
     Ennek az eltékozlásnak az ábrázolása azonban a kötet egyik legnagyobb erényeként soha nem válik szemrehányássá, hanem a Sport című versben feltöltődik laza és játékos humorral, amely a tehetetlensége láttán a hibákat értő és azok súlyosságát átvészelni akaró embernek menedéket adhat. A nosztalgia, amely megjelenik a Széchenyi, Deák, Wesselényi, Táncsics, Kossuth, Petőfi alkotta focicsapattal, korunknak a mottó kapcsán már emlegetett középszerűségével szembesíthet. Ebből adódóan messzemenőkig politikai vers, de talán nem abban az értelemben, ahogy Bedecs László aktuálpolitikai érzékenysége mindezt a jelen korra vonatkozóan elsődleges és egyoldalú olvasatként sugallni kívánta. „Visszakívánom mégis a vesztesek / Szertefutott és túlfizetett hadát” - jegyzi meg a lírai én, aki ezzel minimum korszakcserét, de talán két korszak politikai szellemiségének rotációját szeretné. Az M1/M7 kötet erőteljes nyitó ciklusa így egy politikai pszichofitnesznek is tekinthető, amely kellő humorral annyit jelezhet: közéletileg és közérzetileg eltunyultunk. Ennél azonban tovább is olvashatjuk a kötetet.
     A Testvérem, szemed úgyse tud hazudni és a Férfibúcsú már olyan egyéni erények felmutatásával próbálkozik, amely világossá teheti: a lírai én nem csak a hajdani nagy csapatra, egy elenyészett ideális közösségre mutogat. A Centrálhoz fűződő vallomásában is tisztán látja saját helyét („nem rossz játszani mint a hely bohóca / Sztárok és érdemesült nagyok közt”), majd a kötetcímben szereplő és a saját lelki GPS-koordináták segítségével meghatározza Pesthez (Pest), majd a Kárpát-medencéhez való viszonyát: „Azért nem voltam messze, messze, / Mert ha elhagynám ezt a medencét, // Könnyen lehet, hogy vissza se néznék” (Turizmus). Humora így egyre keserűbbé válik, majd pedig A vándorlegény és a vadkan párbeszédében szatirikus színezetűvé alakul a hon peremén papírsátrat építő figurával és a jóhiszemű vadállattal.
A Szőlőszínház ciklusra és annak címadó versére is könnyen rásüthetjük az illúzióvesztés bélyegét. A felemelkedő, majd a „városba vert” parasztcsalád, a kénkőszagú borába mázsaszám cukrot pörgető nagyapa azonban (ön)iróniával szelídül szerethető figurává, ahogy a tékozlás motívumát tovább erősítve a kötetben „országából megtart egy talpalatnyit”. A szerteágazó humor azonban éppen ebben a ciklusban kezdi maga alá gyűrni alkotóját, ahogy már-már kínossá feszíti a húrt az egyes versek, például A nőstény piéta és a Szúnyog, szúnyog végletes hangulatai között, melyek az agonizáló anya képét és az „egy szúnyognyi bosszúvágy” csattanóját helyezik egymás után. Ekkor már gyanakodhatunk, hogy a nő lesz a kibúvó, a menekülési útvonal, amely a közéletiségtől a személyesség terébe vezet át, amint a későbbiek mutatják: majdnem visszafordíthatatlanul.
     A Hogy nem látlak a természetes fényben olyan nőversek sorát nyitja, amelyek vagy metaforikusan (Október királynője), vagy a nő megfogható közelségével (Klarissza; „Könnyű klarissza, te, ott a pultnál”) szerethető közhelyeket csomagolnak kiváló formai megoldásokba: „Nők szabályozta, kemény világ ez” (Klarissza). Olykor még az erkölcs húrjait is megpendítik kellő szájbarágással a Két katolikus című vers megcsalás jelenetével, az Istenhez szóló közvetlen hangon, amely visszaidézi azt a finom és esztétizáló tónust, melyért a kötet elején lévő verseket is szerethettük. Ezt továbbszövi az Egy kutya mondja gazdájának feleselő szerepverse, amely a viszonyok megfordításával, az alárendelt megszólaltatásával akár az elembertelenedés példázata is lehetne, de akár a kölcsönös egymásrautaltság hangsúlyozásával a hűség fogalmát is általánosabb szintre emeli a korábbi megcsaláshoz képest.
     A Nemo plus iuris ciklus látszatra már tudós olvasót kíván, hiszen latin címe szó szerint nehezen fordítható le: „senki sem ruházhat át több jogot másra, mint amivel maga rendelkezik”. A jogbölcseleti témát ígérő rész egy nem kevésbé filozofikus tiszteletadással kezdődig Téglás Gábor előtt, aki egy 22 éves „korán lehullott jurátus-poéta”. Személye nemcsak az emlékezet ellentmondásosságát megjelenítő szobor miatt érdekes, ahol „unott diákhad lassít, szinte gyászol, / De az se rólad szól, csak a szobrászról”, hanem a költő és jogász szerepének, tevékenységének összeegyeztetése kapcsán. Talán ez lehet a kulcsa az egész ciklusnak, de legalábbis az Album tizenkét részének, amely az ókori jogból ismert tényállásokat versel meg. Így Szálinger Balázs utóbb említett versfüzére akár Téglás Gábor jogi-poétikai működésének is emléket állíthat oly módon, hogy továbbírja életművét. Persze eközben tisztában van azzal is, hogy akár az unott diákok a házsongárdi monumentum környékén, a figyelmes olvasók is inkább Szálinger előtt lassítanak, mint Téglás Gábornál. Hisz a kötetben ekkorra már egy Dacia viszi a bronzszobrot, hogy új életet adjon az emlékműnek.
A fiatal és tehetséges halott után az öregség köré sző sajátos mitológiát a Régvolt királyok szaggatott versbeszéde: „Mikor egy alvó isten az ágyán / Fal felé fordul: földre száll egy öreg”. Újult erővel tér vissza az a mitológiát teremtő fantázia, amely a kötet elején a reformkor nagyjaiból a focicsapatot összeállította. Emellett már-már groteszk módon feszül egymásnak az ideje korán elhunyt Tégláshoz köthető verssorozat és az öregséggel játszó, néhol pátosz és irónia közt ingázó alkotás.
    A kötet végéhez érve megkockáztatható a kijelentés: Szálinger lírai énjének jobban áll, ha nem magáról beszél. Az alanyiság helyett a világ működését bemutató játékosság és a bátran felvállalt világkritika hitelesebben és nagyobb erővel hat. Mint például az is, hogy a kötetet egy Intró zárja, amely az „újépítésű embert” köszönti - talán Téglás Gábor, talán Szálinger Balázs hangján, de az is lehet, hogy csak egy mindkettővel egyszerre behelyettesíthető versbeszélőn keresztül. Így akár pontosítható is a kijelentés: a kötet lírai alanyának jól áll a rejtőzködés. Ez pedig a kötetet szerkesztő Péczely Dórának is az érdeme, aki megteremtette a változatosságot kölcsönző kényes egyensúlyt az előbb említett megszólalások között.
     A rejtőzködés azonban nemcsak a versbeszélő kapcsán, hanem a formába bújtatva is erőteljesen jelen van. Szálinger verslábak tekintetében látványosan remekel, észrevehető módon sohasem botlik, verseinek tartása van, melyek így minden tekintetben gerincesek. Ugyanolyan magabiztossággal használja az alkaioszi strófát, mint azokat a megoldásokat, melyek már kikoptak az irodalmi köztudatból. Ez a magabiztosság azonban kíváncsivá teheti az olvasót: mit rejt el a forma a spontaneitásból? Vagy inkább: hozzátesz-e valamit? Esetleg Szálinger Balázs eposza után már csak klasszikus verslábakban gondolkodik az irodalom nyelvén, így ez neki a természetes megszólalásmód?
   A kérdéseket csak a kíváncsiság szüli és az a vágy, melyet a Sport nyitó és erőt sugárzó ciklusának formai kötöttséggel társuló lazasága kelthet az olvasóban. És persze az a csalódás is, hogy a kezdeti bátor közéleti és politikai beszéd visszaszorul, holott manapság a Szálinger-féle módon feltétlenül szükség lenne rá. Csakúgy, mint egy olyan lírai GPS-re, amely a formák kötött koordinátái között is képes humorral felülemelkedni azon a középszerűségen, amely fogantatásának korát meghatározza.
 

Boldog Zoltán

P.S.: A kötet azoknak ajánlható jó szívvel, akik szeretik a sportosan laza, de a költészet klasszikus szabályait követő lírát.  Akik értik a politikai humort, de maguk politikailag nem fanatikusan elkötelezettek. Emellett azok is bizakodva lapozhatnak bele Szálinger Balázs versgyűjteményébe, akik a kortárs líra posztmodern divatjától kissé eltérő, mellébeszélésre csöppet sem hajló, érthető és játékos nyelvű lírát kívánnak olvasni mindössze 1990 forintért. Ennyi manapság az M1/M7 öt kilométerének (autó)pályadíja.