Bárdos József: Kísértetregény - Huszonharmadik fejezet

Fáradt volt, tényleg hosszú éjszakái voltak az utóbbi időben. Most is Verától baktatott hazafelé. De ma Karácsony volt, és ettől minden megváltozott. A korai sötétedés után minden ablakból színes fények villogtak kifelé, tudtára adva az arra járóknak, hogy itt is, ott is szolid polgári jólét (vagy legalább annak látszata) lakozik, és aki ott kívül maradt, az valamiképpen egészen kívül érezheti magát. Volt persze feldíszített fa Veráéknál is, a lány kivételesen az este a szüleihez is becipelte Szerémit, de ő ott bent talán még inkább érezte ezt a kívülvalóságot.

Huszonharmadik fejezet,

amelyben az elefánt végigmegy a porcelánbolton

Hajnali fél négy volt. Sötét és hideg. Este megeredt a hó, és éjszakára ugyan elállt, de megmaradt, beborított mindent, az utcákat és tereket, a háztetőket és a kerítéseket, fákat és a kinnfelejtett virágládákat. Tessék, lett fehér karácsony, pedig a sajtó hetek óta azzal volt tele, hogy lám, vége a régi, szép időknek, most már havazás helyett csak esők jönnek, odavannak már a megszokott telek is. Az atom, mondaná a nagyanyám, gondolta Szerémi.
Éppen hazafelé lépkedett. Cipője alatt nyikorogva ropogott a friss, fagyott hó. Tökéletes csend volt. Már senki sem járt az utcán, egy-egy macskanyomot leszámítva tiszta, érintetlen ragyogás töltötte meg a várost. A várost, amely persze városnak egyébként is kicsi, afféle félbemaradt, földszintes paraszttelepülés. És különösen furcsának és kicsinek tűnt annak, aki, mint Szerémi, élete egy jó darabját Pesten töltötte. Ez még csak a második tele volt itt, de mégis kezdte megszokni a várost, amely mostanra valamelyest az övé is lett, kezdte megismerni az utcákat, a házakat, kiismerni az embereket. Már némely pletykák is el-eljutottak hozzá.
Persze ezen az éjszakán máson járt az esze. Fáradt volt, tényleg hosszú éjszakái voltak az utóbbi időben. Most is Verától baktatott hazafelé. De ma Karácsony volt, és ettől minden megváltozott. A korai sötétedés után minden ablakból színes fények villogtak kifelé, tudtára adva az arra járóknak, hogy itt is, ott is szolid polgári jólét (vagy legalább annak látszata) lakozik, és aki ott kívül maradt, az valamiképpen egészen kívül érezheti magát. Volt persze feldíszített fa Veráéknál is, a lány kivételesen az este a szüleihez is becipelte Szerémit, de ő ott bent talán még inkább érezte ezt a kívülvalóságot.
És most azon törte a fejét, mi is a baja ezzel a lánnyal. Könnyen megadta magát, az igaz, de legalább nem kellett hazudozni szerelemről, nem várta (nem várta?), hogy örök hűséget fogadjanak neki, elfogadta, amit kínáltak, és elvette magának, amit akart. Mi kellene több? Jólesett testileg (ne feledjük, mióta a feleségétől elvált, nem volt nő hősünk életében), jólesett lelkileg, némileg megerősítette Szerémi önbizalmát (aminek egyáltalán nem tett jót, hogy a felesége egyszer csak úgy találta, hogy a barátja izgatóbb, vonzóbb, mint ő, és ezt a maga módján világosan értésére is adta.). Persze voltak hősünknek helybéli jóakarói, akik kellőképpen felvilá­gosították, hogy a lány őelőtte kivel, mikor, hol és hányszor. (Jóakarók mindig vannak: sőt, csak jóakarók vannak. A katasztrófák kivétel nélkül a jóakarók miatt következnek be.). De igazán megvallva nem ez volt az a baj, ami nyomta, amitől nem tudott szabadulni, amiért ez a hazafelé út ilyen sokáig tartott. Mert a főtérnél nem fordult balra, az albérlete felé, hanem továbbment a Fürdőkert felé. Ahol fürdeni ugyan nem lehetett, de sétálni igen. Az utóbbi években be is kerítették, rendbe hozták a világítást, a motorosokat is sikerült leszoktatni arról, hogy kunsztjaikkal a park füvét pusztítsák. Ide sétált ki tehát ezen az éjszakán. Maga alá gyűrve a kabátját leült egy padra, és azon törte a fejét, hogyan vágja ki magát a csapdából (mert úgy érezte, nagyon belesétált). Üldögélt, gondolkozott (talán el is szundított egy kicsit). Aztán egyszer csak rájött, hogy rettenetesen fázik, és hogy feltétlen segítségre van szüksége. Felállt, megigazította a sálját, összébb húzta magán kabátot, és határozott léptekkel elindult haza.
Amint hazaért, felakasztotta a kabátját a fogasra, és óvatosan bekopogtatott Annához. Semmi sem mozdult. Erre megismételte a kopogást, de most már határozottabban. Odabentről furcsa zaj hallatszott (a nő felébredt, és félálomban, ahogy meg akarta gyújtani a villanyt, leverte az éjjeliszekrényről a lámpát).
– Ki az?
– Én vagyok – mondta Szerémi. – Bejöhetek? – kérdezte teljesen feleslegesen, mert már nyitotta is az ajtót, és nyomakodott befelé a nő hálószobájába.
Anna meglehetős zavarba jött, tekintve, hogy egy szál hálóingben aludt, és most abban állt ott a szoba közepén, álmosan, kócosan, mellette a földön az éjjeliszekrényről leesett lámpa. (Az elbeszélő bevallja, őszintén irigyli hősét a látványért!) A nő egy percig még állt, mire annyira felébredt, hogy ráébredt a helyzetre. Felkapta a lámpát, és a helyére tette. Aztán előbb a hajához kapott, aztán a mellei elé kapta a kezét, végül villámgyorsan visszabújt az ágyába, felült, maga elé igazította a takarót.
– Mi történt? Mi a baj, Péter? – kérdezte aztán, hogy kissé megnyugodott. De még be sem fejezte, elnevette magát.
– Mit nevet? – kérdezte Szerémi, mert most meg ő jött zavarba.
– Nézzen magára! – mondta a nő, akinek most, hogy sikerült valamelyest megoldania a helyzetet, futotta arra is, hogy hősünket szemügyre vegye.
Igaza volt. Szerémi úgy állt ott, mint egy rakás szerencsétlenség, ráadásul már szép kis pocsolya olvadt le a cipőjéről, ő meg ennek az egyre növekvő tócsának a közepén.
– Jaj, bocsánat – mondta Szerémi, és ahogy volt, állva lehúzta előbb az egyik, majd a másik cipőjét, az ajtóhoz ment, kidobta a cipőket az előszobába. Aztán visszajött, óvatosan kikerülte a tócsát, és felhúzott lábbal beleült az egyik fotelba.
– Mi történt, hogy Karácsony éjszakáján hajnali fél hatkor muszáj volt betörnie hozzám? – kérdezte Anna. – Elfogadták a regényét?
– Szó sincs róla – mondta Szerémi, – de ne féljen, előbb-utóbb arra is sor kerül. Igaz is, boldog Karácsonyt.
– Köszönöm. De hát akkor?
– Tudja honnan jöttem?
– A tócsából ítélve valami hómezőről – mosolygott a nő.
– Verától. Ne tegyen úgy, mintha nem tudná, hogy újabban ott éjszakázom.
– Mi közöm hozzá – mondta Anna, és a hangján érződött, hogy nem egészen így gondolja. – Van kapukulcsa, nem?
– Segítsen rajtam! – mondta Szerémi. – Tudja, Vera rendes lány.
– Még hogy rendes.
– Jó, tudom – mondta Szerémi, mert látta, hogy a nő csóválja a fejét. – Tudom, hogy volt ez is, meg az is előttem, és hogy nem nagyon vannak erkölcsi gátlásai. De nem erről van szó. Lefeküdt velem, és megteszi holnap vagy holnapután is, ha akarom. Csak hát. Én olyan nőt keresek, akivel nemcsak lefeküdni jó, hanem aki mellett felébredni is érdemes.
– És ezt nekem miért kell hajnali hatkor végighallgatnom?
– Nézze, annak a lánynak tényleg egész jó a melle, szép, hosszú combjai vannak, és az ágyban végképp nincsenek gátlásai. Érti. Semmifélék.
– Muszáj ezt nekem végighallgatnom? – kérdezte a nő újra, és szinte vibrált a levegő, ahogy igyekezett ura maradni a hangjának.
– Nem részletezem. Egyszerűen jó vele lefeküdni. Elhiheti, volt már egy-két nő az életemben.
Annára nézett. Ha a nő szeme beszélhetett volna! (szokták ilyenkor írni a nagy írók, de sajnos az elbeszélő tisztában van vele, hogy a szemek nem tudnak beszélni. Jó esetben látni lehet velük. De hogy ez Szerémi szemére is érvényes lett volna ebben a pillanatban, az erősen kétséges. Nézni ugyan nézett, de minek néz az ilyen?) Csend volt. Hát hősünk folytatta. – Tudja, minden rendben volna Verával. Vera nem egy nagy szám, de nagyon jó az ágyban, és…
– Takarodjon innen kifelé! – sírta el magát váratlanul Anna. – Kifelé! – És anélkül, hogy megvárta volna, míg hősünk távozik, vagy eloltotta volna a villanyt, becsúszott a paplan alá, és hangosan felzokogott.
Szerémi még egy percig várt, aztán feltápászkodott, és elindult kifelé. Persze a zoknis lábával belegyalogolt a hólébe.
– Hogy a fene enné meg! – morogta, és bevágta maga mögött az ajtót.

 (Itt olvashatja a következő fejezetet!)

(A Kísértetregény előző fejezetét itt találja!)

(Itt kezdődik a kisregény!)