Végül elhalt az acsarkodó tömeg zaja, csak a tűzőgép kattogott…, észbekapott és felhagyott a szerszám kínzásával. Tudta, hogy a vékony betonfalak minden neszezést továbbítanak, mintha egy visszhangtól terhes labirintusba élnének; végighallgatják egymás szükségleteinek alapzajait. A lakónegyed élete egyetlen folytonos hangszalag fonala: csörömpölések, zörgések, zümmögések, háttérzajok – végül süket csend borította be a falakat.

Dögök

    A tűzőgépet ütlegelte, ideges rángással, egyre sebesebben csattogtatta a műanyag szerkentyűt. A falak, az ablakok még talán a padló is visszhangozta a csaholások erőltetett ütemét. Kínnal vegyes várakozás. Pár lélegzetnyi csend, majd újabb vad lihegés, ide-oda futkározó üvöltések… kísérteties irtózat. Minden huszonnégy órából tizet kénytelen-kelletlen egy gyenge idegzetű és egy habverő keverékeként élt meg. A dögök idestova fél éve rémképekbe jelentek meg előtte. A hajnali órákban a félhomályba veszett falakon fel-feltűntek az árnyak és sóhajnyi lassúsággal nyúltak hosszanti semmivé. Volt idő mikor az ablak előtt őrködött, lélegzetvisszafojtva várt. Valami okát vélte a szűnni nem akaró hangzavarnak. Az ebek ösztönös világát leste. A betonfalak biztonsága mögül kenetteljes kegyelemmel bámészkodott.
   
Mikor befordult a szűk utcára hirtelen ijedelem fogta el. Egy vörös bundájú vicsorgott rá a szemközti tömb lépcsőtalapzatán. Nyugtatgatni próbálta léptei rigmusát. Ösztönös félszét biztos járásával erőszakolta megfontolttá. Kóbor jószág. Mindenhol akad belőlük a városban. A hirdetés szerint az utca végéig kell mennie… csökkenő sorrendben fel-feltünedeztek a névtáblák, méregette, számlálta őket. Az utolsó tömb lesz az. Az árajánlat kifogástalan. Ritka jó vétel. Még vagy három lépcsőház és megérkezik. Újabb morgások zaja támadta hátba, a kutyák hangos vészjelekkel csalták elő rejtekhelyeikből egymást. A rozsdamarta kapu alól, a pincelejáratból, a kanálisok rejtett zugaiból, a talpalatnyi drótkerítés tövéből...  az egész telep visszhangzott. Megtorpant. Azok meg zihálva körbefogták. Eltökélten az idegen testszag felé vetették magukat.
– Mars, az istenit! Takarodjatok!  Hogy a nyavalya essen belétek! – Azok meg hörögve füleltek. – Mars…! – a nekibátorodott sereg, maró kutyaugatással válaszolt szitkaira. Kotorni kezdte a zsebeit. Megemelte hangját, hátrált, majd már csak egy helyben toporgott.
– Hát szabad így viselkedni! Eredj a helyedre! – a sipító asszonyos beszéd még jobban lebénította. Az első emeleti ablakos rács mögül egy vén szuka csitítgatta a dögöket. A kutyahad habozni látszott, de aztán somfordálva megfogyatkozott. Egy törpe korcs ugyan kitartóan sündörgött körülötte. Zavaros sárgás szemekkel leste merre tart. Füleit peckesen hegyezte, olykor ócsárlóan vakkantott. Rongyosra tépett, megalázott fajta, foltokban csomósodott szőre, fertőtlenítő szagára emlékeztette.

Végül elhalt az acsarkodó tömeg zaja, csak a tűzőgép kattogott…, észbekapott és felhagyott a szerszám kínzásával. Tudta, hogy a vékony betonfalak minden neszezést továbbítanak, mintha egy visszhangtól terhes labirintusba élnének; végighallgatják egymás szükségleteinek alapzajait. A lakónegyed élete egyetlen folytonos hangszalag fonala: csörömpölések, zörgések, zümmögések, háttérzajok – végül süket csend borította be a falakat. Az ebek kifáradtak, a lakók pihentek. Csak a pece barnás vize morajlott, esőzések utáni megszokott hangnemben csapkodta fövenyes partjait. Itt-ott előbukott néhány palack, zacskó, fémkeret… a hömpölygő ár megszédítette a medrében lerakodott műanyag opust és harsányan söpörte tova a megrekedt szemetet. A természet hangja plasztik maradványok zörejével keveredett, mégis megnyugtató akusztikát teremtett.
A kóbor állatok felségterületét senki sem firtatta. Az ember, diaszpóra; a hatalmas épülettömegek lakói megtűrt alattvalókként vegetálnak szűkös odújukba, míg az ebek az egész vidéken uralkodnak, minden zug, minden talpalatnyi szabad terület a kutyahad birtoka. A pecepart is az övék, az utca is, a lépcsőház, a közeli park, az ösvény, a járda, minden kő, minden szeglet.

Dühödt határozottsággal kopogott a földszinti lakás ajtaján. Fiatal házaspár nyitott ajtót, betessékelték az egyszobás-konyhás komfortba. Köszönésük halk suttogásba veszett, a radiátor melletti kiságyban szundított a ház aprónépe -templomi csöndben alkudoztak. Az ár kitűnő, a lakás otthonos. Tágas szoba, hatalmas ablakokkal, takaros konyha, apró mellékhelyiség. Minden rendben. A szerződés folyamata már csak a két férfit érintette. A fiatal anya gondosan forralta a vizet, közben piszegett valamit az ura felé. Egyezkedtek. Az asszony a költözést sürgette. Mosolygott, fáradt szemei baljós küzdelmekről árulkodtak. Két nap alatt kiürítették a házat, csak a fekete lábtörlő maradt utánuk.

Az első emeleten lakó öregasszony bizonyult mind közül a legvadabbnak. Szemmel tartotta őt. Eleinte barátságosan fogadta köszönését, kíváncsian udvariaskodott. Reggelente kitárta a konyhaablakot és jókedvű mormogással dobálta a kutyák elé az összegyűjtött ételmaradékokat. Olykor egy kenyérhéj fennakadt a földszinti ablak rácsain. Nyáridőben, komótosan lesétált és a kerítés mellé helyezett tálkákba szolgálta fel a dögök lakomáját, borúsabb napokon azonban a konyhaablakból repültek a csontok, szalonna darabok, tészta maradékok – égi manna. Az ebek falkába verődve osztozkodtak a jobb falatokon. Ő meg bambán figyelte az állatbarát tettleges jóságát. Első perctől fogva gyanús csend fedte a tömbházak lakóit. Senkit sem zavartak a kutyák. Mindannyian valami megfoghatatlan jámborsággal és alázattal ügyeltek a kóbor jószágokra. Csak ő, a földszinti idegen kellemetlenkedett, egy alkalommal még a síntért is kihívta, az meg csak nézett nagyokat, motyogott valamit a hivatalról, meg, hogy az önkormányzat menhelyére csak hivatalosan… nem jogszerű ez így…, a többiek is írják alá a panaszlevelet, és hogyha a polgármesteri hivataltól megkapják az engedélyt, csak akkor tehetnek valamit. Szó mi szó ott állt a lépcsőház küszöbén egyedül, tehetetlenül. Délután kopogtak. Három asszony állt az ajtóban. Az egyik az öreg szuka az emeletről, meg még két testesebb. Elhúzta a reteszt és kinyitotta az ajtót.
– Maga meg miféle ember, mit képzel az istenit, mi befogattuk, na és erre… megkínoztatná azokat a szerencsétleneket. Szemét alak – végighallgatta mindhármuk szidalmait, furcsállhatta volna a szomszédok jajveszékelését, de nem tette. A kiáltozó káromlások, fenyegetések: – …, ha még egyszer előfordul, hát mi elintézzük magát, megértette, nem lesz itt magának nyugta… – egyáltalán nem zavarták. Hozzászokott. Minduntalan az első emeleti öregasszony fejkendőjét figyelte. Az asszony vigyorgó szájrángása idegesítette, hangja a dögök nyüszítésére emlékeztette. Lassan behajtotta az ajtót, visszatolta a reteszt. Azok a lépcsőházban még egy ideig acsarkodtak, aztán elhalt minden. Figyelte a csendet. A konyhaasztalon egy sárgás-műanyag edény zavarta meg nyugalmát. A dögök estebédjének szánt húscafatok pácolódtak abban. Napok óta tervszerűen vásárolta össze ezeket, odafigyelt minden részletre, kidolgozott minden adatot, időt szentelt minden apróságra. A legtökéletesebb utolsó vacsora. Megragadta a tálat és a mosdó felé vette lépteit, határozott mozdulattal a vécécsészébe borította a bepácolt étket, majd a kagylóban alaposan elmosta a műanyag edényt. Visszatért a konyhába és rágyújtott, majd egy apró cédulára a szomszédasszonyok jövő heti vacsora meghívását jegyezte fel.