A kislány nem tűrte az ilyesfajta kényszereket. A szokásos ebéd utáni alvás idején is álmatlanul forgolódott a vasvázas ágyon, de hiába szenvedett, sosem engedték felkelni. Nem érdekelte, megpróbálta kibírni valahogy, legtöbbször olyan módszerekkel, amiktől az óvónéninek az összes haja szála égnek állt. Egyke gyerek lévén megtanulta önmagát szórakoztatni, mindig egyedül játszott, hiszen a többiek úgysem vették volna be maguk közé.

A pók

A pókok kicsik, szürkék és jelentéktelenek. A pókok ott vannak mindenhol, elbújva a sarkokban, és mindent látnak és hallanak. Sokan vannak, akik nem szeretik őket, sőt, én még senkivel nem találkoztam, aki kifejezetten kedvelte volna ezeket a kis állatokat. Vannak, akik undorodnak tőlük, vannak, akiket páni félelem fog el egyetlen aprócska példány láttán. A pókokat eltapossák, és soha, semmilyen körülmények között nem játszanak szerepet semmiben. Csak szövögetik csendben ezüstös hálójukat a szobák sötét zugaiban vagy a fák, bokrok ágai között, és figyelnek. Figyelik a világot, és az embereket, akik azt képzelik magukról, hogy ők minden tekintetben nagyon fontosak. Pedig vannak köztük olyanok, akik nem jelentékenyebbek egy póknál. Gyerekek is.
Ilyen volt ő is, a szőke, kék szemű, négy éves kislány. Csak ült az óvoda udvarán vagy a teremben, és nézte, ahogy játszanak a többiek. Néha valakihez közelebb ment, és hallgatta, hogy mit beszél a barátaival. Megtehette, hiszen senki nem figyelt rá. Frufrut és gombafrizurát viselt, amit szívből gyűlölt, még a saját árnyékára is utált ránézni miatta. Az anyukája időnként fogott egy kis darabot a hajából, és összefogta a feje tetején. Ez még rosszabb volt, hiszen a csicsás hajgumik és csatok nagyon húzták a halántékánál a hajszálakat, annyira, hogy tíz perc után megfájdult tőle a feje, és inkább kiszedte az egészet. Nem tudom, egyes szülők miért készítenek a gyereküknek efféle borzalmas, nevetséges és kényelmetlen frizurát.
A kislány nem tűrte az ilyesfajta kényszereket. A szokásos ebéd utáni alvás idején is álmatlanul forgolódott a vasvázas ágyon, de hiába szenvedett, sosem engedték felkelni. Nem érdekelte, megpróbálta kibírni valahogy, legtöbbször olyan módszerekkel, amiktől az óvónéninek az összes haja szála égnek állt. Egyke gyerek lévén megtanulta önmagát szórakoztatni, mindig egyedül játszott, hiszen a többiek úgysem vették volna be maguk közé. Szinte kívülállóként nézett kortársaira, akiket bizonyos fokig irigyelt, másrészről viszont teljesen idiótának tartott. Ők mindig megkaptak mindent, hozzájutottak a legjobb játékokhoz, neki már nem sok minden maradt. Inkább keresett magának az udvaron egy érdekes fűszálat vagy virágot, és alakokat képzelt beléjük, aztán történeteket játszott el velük. Néha meg azt játszotta, hogy valamilyen állat vagy mesebeli lény: egyik nap gepárd volt, a szavannák leggyorsabb állata, másik nap farkas, vagy éppen varázslatos pegazus, esetleg gyönyörű királylány, akit mindenki szeret.
Nagyon vágyott arra, hogy valamiből – bármiből – a legjobb legyen. De hiába, senki nem tartotta őt szépnek, a divatos rajzfilmeket sem nézte, és ki nem állhatta a műanyag játékokat. Kivéve talán a kis, színes dinoszauruszokat, de az meg abszolút nem számított lányos dolognak. Az óvónéni védelmét sem élvezhette, hiszen mindig hallotta, hogy virágnyelven róla beszél, és nem túl kedves dolgokat mond, ráadásul azt hiszi, hogy nem érti, kiről is van szó. Ő nem tudhatta, hogy a kislány miért jár egyedül a mosdóba. A fiúk ugyanis mindig ott lesték a lányokat, és aztán kinevették őket, ami szerinte a létező legmegalázóbb dolog volt a világon.
Még nem sejtette, hogy ezek az emlékek egy életen át elkísérik majd, és furcsa komplexusokat alakítanak ki benne. Pontosan felfogta, hogy a kis csapat gyerek egy miniatűr társadalmat alkot, melynek hierarchiájában ő legalul, a páriák közt foglal helyet. A fiúk, valami ősi ösztön hatására, csapatot alkottak, agresszív játékokat játszottak, és választottak maguknak egy vezért, aki a legerősebbnek bizonyult, és akibe minden kislány szerelmes volt. Ő kiválasztott magának egyet, aki ettől kezdve a legszebb lány titulust viselte, és akit mindenki irigyelt. Mellesleg a lánynak állítólag gyönyörű hangja volt. Barna haja egészen fiúsra volt levágva, és magas sarkú cipőben járt. Zsófinak hívták. Ő mindig a két barátnőjével játszott, akik megmondták neki, hogy mit csináljon, kivel állhat szóba és kivel nem. A kis pók nagyon szeretett volna játszani Zsófival, de a másik kettő mindig elzavarta. Azért még néha hallgatózott, hogy tudja, nem róla beszélnek-e. Az egyikük, magas, kövér kislány, egyszer egy olyan viccet mesélt, amin mindenki nevetett, csak ő nem értette. Később tudta csak meg, hogy miről is szólt a vicc, mikor már elmondták neki, hogy hogyan lesznek a kisbabák.
Egyik nap Zsófi az udvaron otthagyta a két barátnőjét, és odament a magányosan játszadozó kislányhoz, aki úgy szőtte körül magát saját fantáziája szüleményeivel, mint egy ezüstös, csillogó pókhálóval. Ebbe a hálóba repült bele aznap egy legyecske, akit később egyre többen és többen követtek.
– Szia! Nem játszunk pónisat? – kérdezte. A szőke kislány nagyon elámult ezen. – Már elegem van a többiekből. – hangzott a magyarázat. Így hát játszottak, igaz, nem sokáig, mert hamarosan jöttek a zsarnokoskodó barátnők, és magukkal vitték Zsófit.
Azonban egy nap különös dolog történt. A két testőr közül egyik sem ment az óvodába, így Zsófi magára maradt. Délelőtt még a fiúk rajongását élvezte, ám délutánra elunta a dolgot, és ismét a pók felé vette az irányt. Ő éppen oroszlánosat játszott, egy különösen izgalmas történet fonalát bonyolította gyermeki elméjében, és nem szerette volna abbahagyni. Szerencsére a másik kislánynak is megtetszett a dolog, így hát ő is szerepet kapott a történetben. Aznap mindketten nagyon jól szórakoztak.
Másnap azonban ismét megjelent a két másik lány, s a magányos gyerek jobbak látta, ha nem próbál közéjük furakodni. Mivel mindig egyedül volt, nem értette, hogyan hagyhatja valaki, hogy egyszerűen irányítsák, de a helyzet ellen nem tehetett semmit. Elvégre ő csak egy pók volt. Inkább elvonult, és várta, hogy a többiek hazamenjenek, és ők ketten folytathassák a tegnapi történetüket. Csendben, észrevétlenül tovább szövögette a hálóját, amiről azt hitte, hogy akkor is megvédi majd, ha felnő...