MUROKSZEDŐK – Csender Levente novellája

Melleim duzzadtak a tejtől, minden nap ki kellett fejjem a murokföldön, mert fájt. Eszembe jutottak az ikrek, hogy most nekik kéne ez a tej, nem a zsíros földnek, de kifejtem. Lehet tápot kapni a patikában, mondogattam magamban. Mások is felnőttek már tápon.

MUROKSZEDŐK

CSENDER LEVENTE NOVELLÁJA

Régen vártam már ennyire, hogy beüljek a kisbuszba és elmenjek innen. Itt hagyni a nyomort meg az italt és elhúzni Németbe a murokföldre dolgozni. Ott euróval fizetnek. Annak még valahogy a fogása is más. Kölcsönkértem, hogy a papírokat elrendezzem. Háromheti munkadíjam elmegy a kölcsönre meg a kiutazásra, de a maradék öt hétben többet keresek, mint aki itt gürcöl fél évet. Igaz, napi tizennégy-tizenhat órákat kell térdelni vagy hajolni kinn a földeken, de mi rossz föld fölött lakunk amúgy is, sokat kell dolgozni, míg valamit kiimádkozunk belőle. Tudtam, mikor a mikrobuszba beültem, mi vár rám, de röhögcsélve telt el az a másfél nap, míg megérkezünk a bajorokhoz.

●

Indulás előtt derült ki, hogy terhes vagyok. Már megvolt minden papírom, nem mondhattam le az utat, valamit lépni kellett. Hallottam, hogy szokták régen kötőtűvel, forró fürdővel elintézni, de én az orvosokra akartam ezt bízni. Végül is modern világban élünk. A kórház felé a buszon már mintha éreztem volna, hogy mocorog a hasamban egy borsószem. Egyedül mentem oda is. A férjem, Zsiga azt mondta, hogy ő nem jön, mert ő a kórház szagát nem bírja. Elsírtam magam, de nem fordultam vissza, jelentkeztem a klinikán a doktornál. Megpróbált lebeszélni. Megkérdezte, hogy tudom-e milyen rohadt dolog egy abortusz. Nem válaszoltam, mit mondhattam volna erre, még nem volt ilyenem. Felfektetett az ágyra, a lábamat szétrakta, hozta azt az üveg valamit, megpróbálta benyomni, de akkor szédülni kezdtem és elhánytam magam. – Folytassam? Biztos benne? Csak a szememmel intettem, más testrészem képtelen voltam megmozdítani. Aztán, azt hiszem elájultam. Vékony hangot hallottam, mintha sírna valaki iszonyat magas hangon, nem tudtam, hogy a szél süvít-e be az ablak repedésén, madárhang-e vagy gyerek? Aztán egyre biztosabb lettem benne, hogy sírás volt. Olyan nyomorultul még soha nem álltam lábra, mint akkor. Régen is születtek halva, nagyanyám mesélte, hogy annak idején azt mondták ilyenkor, hogy egy kád szarral kevesebb. Ezzel vigasztaltam én is magam. Ha menni kell, nincs idő a szédelgésre. Lábra kell állni és kész. Felálltam. Tántorogtam kifelé az ajtón. Nem akartam senkit látni. Csak menni előre.

●

Nemcsak mi vagyunk a murokföldön, hanem lengyelek, románok is meg minden. Kell oda az ember, mert a murokföld, ahol dolgozunk, olyan hosszú, hogy elképzelni is csak az tudja, aki állt már benne nyakig sárosan, térden csúszva, beállt derékkal, becsukta egyik szemét és belenézett a nyílegyenes távolba. Na, az tudja, hogy a murokföldnek nem látni a végét, mert az olyan, mint az óceán, hamarabb görbül, mint ahogy vége lenne. A sorok a távolban összefolynak teljesen, bár a németek akkora sorközöket hagynak, hogy traktorral is tudjanak járni közte. A murkok között is milliméterre pontosan ugyanakkora közöket hagynak, hogy megfelelően tudjanak növekedni, mert napra pontosan meg van határozva, hogy mikor mekkorának kell lenniük. Nem lehet a murok fölöslegesen a földben, mert ültetik utána a másikat és így tovább, mi meg pontosan szedés előtti estére érkezünk. Reggel ötkor ott állunk készen a föld végén. Gyorsan kell szedni, mert a főnök járkál mögöttünk. Sietni kell, az a lényeg. Két hónap amúgy, ha sietünk, gyorsan eltelik a murokföldön.

●

A németországi keresetemből, megvettük a konyhabútort, leelőlegeztünk egy tízéves Daciát és nekikezdtünk a gyerekgyártásnak. Minden este nekiduráltuk magunkat. Vitaminokat szedtem, bort ittam, mindent kipróbáltam, amit a falu öregjei tudtak, gyógyteáztam, természetgyógyászhoz mentem, de nem jött össze, pedig többször éreztem úgy, hogy megvan, hogy most. Aztán végre meg is lett. Elmentem ultrahangra, és ott azt írták a papíromra, hogy petezsáknak imponáló képlet, és én nagyon boldog voltam napokig, talán hetekig is, de egy idő után valami rossz érzés vett erőt rajtam, mintha meghalt volna bennem valami. Elmentem újra ultrahangra, elmondtam az orvosnak, hogy mit érzek, szövetmintát vettek, kiderült, hogy amire én azt hittem, gyerek, az egy daganat a méhemben. Kiműtötték. Éjszaka újra hallottam azt a vékony hangot, nem is egy, hanem több vékony hangot, mintha többen lennének. Nagyanyám mesélte, hogy vigyázni kell, mert a meg nem születettek összeesküsznek. És úgy éreztem, hogy összeesküdtek ellenem. Olvastam egy magazinban is, hogy ha egyet elvetettél, a második bosszút áll.

●

Zsigával egymást hibáztattuk. Kezdtük feladni, hogy gyerekünk legyen, de anyósom nem, azt mondta, hogy gyerek nélkül nem asszony az asszony. Mondtam neki, hogy a fia impotens, de nem ismerte azt a szót, hogy impotens, csak azt, hogy magtalan. Hát legyen akkor magtalan, mondtam, a lényeg, hogy nem képes teherbe ejteni. Mondtam neki egyszer dühömben, hogy megkérek valakit, csináljon nekem gyereket, aztán nevelgesse ő, de nem egyezett bele, azt mondta, neki bitang nem kell. Egy idő után anyósommal sem beszéltem, mert a fiával kisütötték, hogy mindenről én tehetek.

Mikor elfogyott az én német keresetem, Zsiga jelentkezett a németbe induló csoportba. Míg ő kint volt, munkát kerestem, ne mondja anyósom, hogy nem csinálok semmit. Koszorút kötöttem. Arany színnel festegettem a szalagokra, hogy ki mennyit élt, ki csináltatta a koszorút. Ha gyerek halt meg, mindig bőgve festettem a szalagot.

●

Mikor Zsiga két hónappal később hazajött, már beszélték a faluban, hogy a főnököm felesége talált az ágyban egy arany fülbevalót, s hogy az szerinte az enyém. Szándékom szerint soha nem jártam a főnököm hálószobájában, de tény, hogy egyszer, amikor túlóráztunk, rosszul lettem, s ő behívott, adott egy pohár üdítőt, de másra nem emlékszem, csak arra, hogy a kapu előtt kiszállít a kocsiból. Olyan érzésem volt, mintha alul valaki matatott volna, de nem gondoltam, hogy akkor ő ott valamit is. Nem hittem el, mert nem emlékeztem, hogy én hanyatt feküdtem volna neki, de tény, hogy az aranyfülbevalóm nem volt meg. Mikor Zsiga rákérdezett, azt mondtam, hogy elveszett, hát mit mondjak. Azt hittem megüt, de nem ütött meg, inkább kiment a házból. A falu a szájára vett, a főnököm felesége üzente, hogy ha elkap, megtép, s már tudom, hogy végem, hiába minden, örökké emlékezni fognak rám, a kurvára, bármi is történt. Ilyen a falu emlékezete, nem az igazságra emlékszik, hanem amire akar.

●

Zsigával aztán már nem kerültünk egymáshoz közel, mert józanon ő nem jött, részegen meg én nem engedtem. A rokonok meg mind jöttek, hogy mikor lesz gyerek, legszívesebben mindegyiket küldtem volna az anyjába, de csak mosolyogtam. Rá akartak beszélni a mesterséges megtermékenyítésre. Mondták, hogy Zsigától leszippantják, nekem felnyomják, de még a gondolattól is undorodtam, pedig ez volt a legkisebb érintkezés, ami szóba jöhetett. Aztán a hasam nőni kezdett. Zsiga gyanakodott, hogy is van ez, de mondtam neki, olyan picsa  részeg voltál, hogy nem is emlékszel. Hümmögött egyet, aztán arrébb ment. Anyósom örült. Újra szóba állt velem. Elkezdett etetni, hogy mostmár kettő helyett kell egyek. Az ultrahangnál meg kiderült, hogy nem egy gyerek van bennem, hanem kettő. Akkor anyósom még jobban tömött, mert akkor már három helyett kellett egyek. Akkora lettem, mint egy bivaly. Csak gurultam az udvaron fel-le. Majdnem lefordultam a háromlábú székről. Aggódtam, hogy fogom én azokat megszülni. Mindegy. Vigasztaltam magam, hogy egy füst alatt megvan a kettő, s többet nem kell foglalkozni vele.

Zsiga a német keresetéből vett egy dektárét. Duba váz, Aro motor, nyitott kabin. Csak kötötte utána a szekeret, s ment a kaszálóra, de én nem mentem vele. Nem is hívott egy idő után. Visszafelé mindig beugrott egy decire a Csutakosba. Olyan pálinkaszaga volt, mikor hazajött, hogy a közelébe se tudtam menni. Mondjuk, nem is akartam. Egyszer hazajött és kihajította a levest fazékkal együtt. Akkor főztem neki utoljára. Megszülettek az ikrek. Rám hasonlított mind a kettő. Jött koma-sógor, hozták mindenből a duplát. Hamar megkereszteltük, nehogy valamelyik idő előtt itt hagyjon bosszúból. A két gyereknek van tizenkét keresztapja meg keresztanyja, mert nálunk ez így szokás. Mikor a keresztelő lejárt, én felgyógyultam, jól lefogytam, újra jelentkeztem a német transzportba, mert nem bírtam már Zsigát, az anyósomat, a gyereksírást, semmit. Induláskor már terhesség előtti súlyomon voltam. Zsigával eladattam a lovat, úgyse kell már, ha van dektáré. A ló árából vettem jegyet, és a következő csoporttal már suhantam is Németbe.

●

Boldog voltam, amikor megláttam a murokföldet, pedig ott azt suttogták, hogy Zsigának volt valami vásárhelyi fehérnépje, akiről azt mondta mások előtt, hogy többet kapott három hét alatt tőle, mint hét év alatt tőlem. Az lehet, mondjuk, mert én annyira az elején sem akartam, csak hát ő erőltette az egészet. Mindent megígért. Elhittem. Tizenhét éves voltam.

●

Megérkezésünk másnapján már várt a főnök. Ömernek hívták. Tudta, hogy megyek. Persze, előre küldték neki a névsort, hogy kik érkeznek. Szagot fogott. Már előzőleg is udvarolt, adott nekem ajándékba egy nagy magnót, mikor indultunk haza, s mondta, hogy nagyon várja, hogy megint menjek. Azt is ajánlotta, hogy ne a murokföldön dolgozzak, az nem nekem való, menjek be hozzá egy levesre, és ő bármikor kisfőnököt csinál belőlem. Szőrös volt, mint az ördög, de mindig vigyorgott, látszott, hogy nagyon tetszem neki. Ajándékba adott egy telefont. Murokszedés közben is küldte az sms-eket, ami miatt elmaradtam a többiek mögött. Melleim is duzzadtak a tejtől, minden nap ki kellett fejjem a murokföldön, mert fájt. Eszembe jutottak az ikrek, hogy most nekik kéne ez a tej, nem a zsíros földnek, de kifejtem. Lehet tápot kapni a patikában, mondogattam magamban. Mások is felnőttek már tápon. Küldtem pénzt anyósomnak, hogy a legjobbat vegye.

●

Minden este eljött Ömer és nézte a barakkot, nézte, hogy mosok, teregetek, hogy főzök kint szabadtűzön. Összetegeződtünk, mondtam neki, hogy szervusz Imre, mert kitaláltuk, hogy ami törökül Ömer, az magyarul Imre. Megkínáltam lucskoskáposztával, de mikor mondtam, hogy disznóhús van benne, kiköpte. Kacagtunk. Mondta, hogy ők is főznek hasonlót marhával, kapuskának hívják, szívesen csinál nekem. Mondtam, hogy oké. Aztán egyik vasárnap hamarabb befejeztük a munkát. Mintha megérezte volna, ott termett a kerítés mögött. Elvitt fagyizni, aztán felvitt magához. Mondta, hogy legyek a felesége. Mondtam neki, hogy én férjes asszony vagyok, két gyerekem is van, mondta, hogy nem baj, ő is nős, mondtam neki, hogy akkor ne hülyítsen engem, mit akar, azt mondta, hogy náluk lehet több feleség és van neki elég pénze, hogy eltartson. Költözzek hozzá. Mindent megkapok, amit a másik asszony. Másnap addig küldözgette az sms-eket, amíg otthagytam a sort félbe és bementem hozzá megkóstolni azt a kapuskát. Majd valaki befejezi a soromat. Nekem már úgyis mindegy. Hadd beszéljenek csak, amit akarnak. A faluban helyem már úgyse lesz a tisztességes asszonyok között. Zsigával se akarok egy levegőt szívni. Itt van az a szőrös török, aki nem tetszik, de legalább nem iszik, udvarol minden nap és tele van pénzzel.

●

Írtam Zsigának egy meselevelet, hogy Ömerrel élek és a feleségével, Adilával meg a két gyerekükkel, Rahmannal és Musztafával.  Megtanultam baklavát sütni, kaptam Ömertől földig érő ruhát, amiből csak a szemem látszik ki, arany karkötőt meg egy Armani táskát. Amióta hozzá költöztem, nem engedi, hogy dolgozzak. Csupa török lakik a környéken, mindenki ismer mindenkit. Olyan ez, mint egy nagy család. Megírtam, hogy azt szeretném, ha ő is kijönne, mert Ömer tud neki munkát adni télen is a hangárban, a pincében meg ellakhat. Ha ő nem is jön, küldje ki a gyerekeket, mert jobb lesz itt nekik, mint otthon, legalább megtanulnak németül. A levelet feladattam Ömerrel postán, anélkül, hogy elmondtam volna, mi van benne.

Tudtam, hogy Zsiga nem válaszol, nem fog kijönni, s a gyerekeket se küldi ki.

Egyszer csak azt láttam, hogy egy lengyel lány munka közben a telefonját nyomkodja, lemarad a többiektől, otthagyja a sort félbe és elmegy Ömer háza felé. Szólni akartam, hogy ne, de már elindult, nem is értettük volna meg egymást. Jó duma ez a kapuska. Valaki majd befejezi az ő sorát is.

●

A szomszéd barakkban egy brassói román lakik. Az egyik szemét kilőtték Szilveszterkor tűzijátékkal. Pont a szemében robbant fel a rakéta. Tisztán emlékszem a villanásra, s ahogy elönti az arcát a vér. Mostuk a csapban, láttam kifolyni a szemgolyóját. Volt biztosítása, így kapott egy szilikon szemet. Még mozog is a másikkal együtt, alig lehet észrevenni, hogy nem igazi, csak amikor néz, akkor tűnik fel, mert a fejét oldalra fordítja, mint a varjú. Esténként együtt üldögélünk a lépcsőn, nézzük a murokföldet, hogy milyen hosszúak a sorok. Azt mondja, neki olyan a murokföld egy szemmel, mintha fényképen lenne. Megkínáltam pecsenyével. Megette a disznóhúst, nem válogatós. Mondta, menjek vele, nincs senkije. Pár nap múlva letelik a két hónap. Senki nem fogja tudni, hol vagyok. Megérkezik a faluba a mikrobusz és én nem leszek benne. Azt hiszik, Németben maradtam. Férjhez is mentem. Hadd irigykedjenek. A soromat meg majd befejezi valaki. Az ikrek hiányoznak. Néha hallom még éjszakánként azt a vékony hangot, de már egyre távolabbról.