Legyen az a könyv száz oldalas, és íródjon akkora betűkkel, minként szokásos. Ebben a könyvben egyetlen oldalra tíz millió év története jut, egyetlen betűre pedig több mint harminc ezer.

 

 

 

VILÁGOK HARCA: A MARSI INVÁZIÓ UTÁN

GALÁNTAI ZOLTÁN REGÉNYE

4. rész

 

 

 

 

 

 

 

 

 

10. A vacsora

Közben meghozták a fogást, és hogy másra tereljem a beszélgetést, mert kissé zavart, hogy nyilvánosan beszélem ki a feleségem egy távoli rokonának az erényeit, azt is hozzátettem: „az viszont kétségtelen, hogy ez a rántott velő tényleg jól sikerült”.
„Szerintem is, de persze akadnak, akik ennél különösebb csemegére vágynak. Ám az olyanok nem ide jönnek.”
„Hanem hová?”, kérdeztem kötelességtudóan. Persze sejtelmem sem volt róla, hogy ez az ártalmatlannak szánt megjegyzésem hová vezet majd.
Harris megtörölte a száját a szalvétával, és ivott egy korty vizet. „Nos, talán ön is hallott már szóbeszédet az úgynevezett kannibál vacsorákról”.
„Igen, de...”
„Persze, tudom, hogy törvénybe ütközik, de hát nagyjából mindennel ez a helyzet, ami a testi örömökkel kapcsolatos. Gondoljon csak a szegény Wide-ra, aki még mindig a börtönben rohadna, ha nincs az Invázió, és…”
„Nem hinném, hogy jobb egy felfegyverzett banda élén Doungan’s Hill környékén fosztogatni az úgynevezett ír függetlenség nevében”, szóltam közbe.
„Pedig úgy tűnik, hogy Wilde szerint az. De szerintem úgyis érti, hogy mire gondolok. Például jusson az eszébe, hogy Önnek sem lehet két nő az életében, vagy legalábbis hivatalosan nem.”

„Szeretem Jane-t”, mondtam, és ha Harris is vissza akart volna vágni előbbi gonoszkodó megjegyzésemért, akkor erre azt válaszolja, hogy de hiszen Jane már a második feleségem. De nem ezt mondta. Hanem azt, hogy „persze, tökéletesen meg tudom Önt érteni. Ön szerencsés ember. De filozófusként minden bizonnyal belátja, hogy mindig kockázatos dolog a jelen állapotából a jövőre általánosítani. Ugyebár a marsiak támadására sem számított senki. Most viszont állandóan az eget lessük. Kissé már-már nevetséges. És olykor kimondottan idegesítő.”
„Na, igen. Határozottan az.” Én is találkoztam annak a szerveződésnek a tagjaival, akik segítőkészségtől és aggodalomtól hajtva elhatározták, hogy segíteni fogják az égvédelmi programot, mely során a csillagvizsgálóink állandóan a Marsot figyelték egy újabb „rettenetes, izzó fényű gázkitörés” jeleit keresve. Ezt annak idején először Lavalle észlelte Jáva szigetén, és mint utóbb oly fájdalmasan kellett rájönnünk, a marsiakkal tele lövedékek útnak indításának kísérő jelensége volt. Tehát most az Oxfordi Radcliffe Obszervatóriumtól Greenwich-en keresztül az Edinburgh-i Királyi Csillagdáig bezárólag mindenütt egy újabb ilyen jeleit figyelték.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egyes, különben jóravaló emberek pedig esténként összegyűltek az utcasarkokon, hogy akár olyan ócska színházi binokulárokkal is kémleljék az eget, melyekkel a szomszéd sarokig is nehezen lehetett ellátni, és tevékenységük egyetlen eredménye az volt, hogy mivel állandóan különböző fenyegető jelenségeket véltek felfedezni, nagyban hozzájárultak a hisztérikus légkör és a bizonytalanság állandósulásához. Nem csak azt a sajátos fényjelenséget figyelték meg ismételten, mely az Invázió óta időnként feltűnt az alkonyat utáni égbolton: csillagászaink szerint több száz mérföldre a Föld felett egy mesterséges objektum keringett szabályos pályán. A feltételezések szerint egy pályájáról letért marsi henger lehetett, és minden egyes alkalommal pánikot okozott felbukkanásával az amatőr megfigyelők között, akik némelyike egyenesen a légkörünkben cirkáló, furcsa alakú, idegen járműveket is vélt látni. És arról is lehetett hallani, hogy ezek állítólag embereket raboltak volna el, én pedig biztosra vettem, hogy eljön majd a nap, amikor az egyszerű wokingi földművesek is meg lesznek róla győződve, hogy egy idegen faj képviselői rabolták el a tyúkjaikat, ha üres a ketrec. A szólásszabadság meggyőződésem szerint fontos dolog, de legalább ugyanolyan fontos lenne az is, hogy a megnyilvánulási lehetőséget ne tévesszük össze a hozzáértéssel, mondtam Harrisnak.

De ő nem hagyta eltéríteni magát. Ehelyett azzal folytatta, hogy miként köztudott, annak idején nem csak a kutyák ettek az elpusztult marsiak testéből, de néhány csavargó is. A Daily Graphic le is hozott egy rajzot G. J. Taylortól, amelyen rongyokba burkolózó férfiak ülnek a Hyde-parkban, a Serpentine tó partján, egy közeli pavilon léceiből rakott tűz körül, és a felirat szerint éppen „támadóink húsát ízlelik. Különösen az agyvelőt találják ízletesnek”.

A beszámolót más újságok is átvették, és Winchester püspöke, „ha ők is a Teremtőtől kapták értelmüket...” kezdetű szentbeszédében kelt ki a dolog ellen. A vita gyorsan parttalanná vált, mert voltak, akik azt állították, hogy a marsiak valójában nem is gondolkodó lények, hanem inkább olyanok, mint a termeszek, melyek kollektíven ugyan sokra képesek, de nincs egyéniségük. W. Hamilton Green egy különben szellemes cikkében azzal állt elő, hogy lehet, hogy ezek, akik itt jártak a Földön, nem is a Vörös Bolygó urai voltak, és inkább „mintha a kutyáikat uszították volna vadászatkor nyulakra”, és még sorolhatnám a felvetéseket. Ezzel párhuzamosan legalább fél tucat filléres füzet jelent meg „Marsi receptkönyv” meg hasonló címekkel, és cselédlakások kedvenc olvasmányaivá váltak. Azt taglalták, hogy a marhát vagy disznót hogyan kell úgy elkészíteni, hogy olyan íze legyen, mintha az idegenekből ennénk. Az állítólagos marsi hús ára pedig gyorsan az egekbe szökött, és azt beszélték, hogy London külterületén egy, a banditák által őrzött jégraktárban több, épségben fennmaradt marsi tetem is van, amelyre persze az állami kutatók is szívesen rátették volna a kezüket. Meg beszélték azt is, hogy még olyan, illegális szórakozó hely is nyílt a kellőképpen gazdagok és kalandvágyók számára, ahol tényleg a marsiak maradványait szolgálták fel barna mártással; rántva, húslevesként vagy máshogy, és mintegy védjegyként meghagyták a marsi bőr egy darabját.

Ez furcsa helyzetet eredményezett. Korábban is akadtak, akik kikeltek az állatokkal való kíméletlen bánásmód vagy éppen megevésük ellen. Most viszont nem csak az volt kérdés, hogy ha nekünk jogunk van felfalni a korántsem buta disznót vagy éppen kutyát, akkor vajon a marsiaknak is joguk van-e ugyanazt tenni velünk, akik hozzájuk képest a fejlődés alsóbb fokán állunk. Hanem az is, hogy jogunk van-e nálunk okosabbakat elfogyasztani, akik viszont egyértelműen és kétségtelenül nem emberek.

A vitát az zárta le, hogy a királyi tiszti főorvos, egy amúgy jó kedélyű férfi, akit én is ismerek, az elővigyázatossági elvre hivatkozva megtiltotta „bármely idegen eredetű növényi, állati vagy egyéb termék fogyasztását, amíg nem válnak ismertté a lehetséges mellék- vagy káros hatások.” Nem sokkal később a felsőházban már felszólalások hangzottak el, melyek szerint, aki a marsiakból eszik, az akár az egész emberiséget is veszélyezteti, mert ki tudja, hogy az idegen szerves anyagokkal érintkezve szervezetünkben milyen biokémiai átalakulások játszódnak le. Értsd: esetleg mi is valamiféle szörnyekké alakulunk át, de számomra bármennyire komolytalannak is tűnt a felvetés, az ismert „evőket” klinikai vizsgálatok céljára haladéktalanul begyűjtötték, és egy megerősített katonai kórházba szállították Swindon mellett, a törvény ellen pedig senki sem tiltakozott.

Valószínűleg persze leginkább azért nem, mert a legtöbben taszítónak érezték a negyedik bolygó értelmes lakóinak testéből és agyvelejéből enni, és most a klub ebédlőjében üldögélve, ahol a pincérek kifogástalanul udvariasak voltak, és egyetlen hangos szót sem lehetett hallani, és csak néha csendült egy evőeszköz vagy egy üvegpohár, Harris nem csupán azt állította, hogy maga is részt vett ilyen vacsorán. Az ablakon túl, belülről kifelé nézve valószínűtlenül kéknek, már-már ibolyaszínűnek látszott az ég. Festményekn látni ilyet.

„Nagyjából annyiba került, mintha igazgyönggyel megszórt aranyat kanalaztam volna, pedig ez a bizonyos étterem nem volt éppen előkelő”, mondta Harris, „és java csak utána következett. További pénz ellenében beültettek minket egy batárba: meglehetősen rozoga volt, és rajtam kívül még két férfi jött, de nem nevezem meg őket. A sötétben sokáig mentünk valamelyik külváros felé. Összevissza dülöngéltünk, mert kátyús volt az út. Már-már arra gondoltam, hogy egyszerűen elvisznek egy elhagyott helyre, és kirabolnak, vagy még rosszabbra készülnek, de azért csak megérkeztünk végül.”

 

 

 

 

 

 

 

Méghozzá, mint kiderült, egy magányosan álló házhoz. A tetejét a jelek szerint marsi halálsugár roncsolta szét, de a kövekből habarcs nélkül rakott, legalább két ember magas kerítés épen maradt; odabent, a nappaliban néhány ingujjra vetkőzött férfi kártyázott a petróleumlámpa fényénél, egy gyalulatlan deszkából ácsolt asztal körül, összecsukható tábori székeken ülve, előttük pedig hamutartóként szolgáló, üres marhahús-konzerves doboz és különböző marokfegyverek meg néhány piszkos pohár. A levegőben furcsa, émelyítő szag érződött. Ahogy a szobán keresztülvágva lefelé indultak, a kísérőjük megszólalt: „csak óvatosan”. A pincelépcsők csúszósak voltak valamilyen szürkésfehérnek tűnő váladéktól. A bűz is mind erősebb lett, és egyre erősödött egy hang is, amely mintha a zihálás és hörgés keverékéből állt volna össze, amihez valami finom és állandó, gépes kattogás adódott. „Ilyen lehet egy biomechanikus óra ketyegése”, vélte Harris. A pincét egy szilárdan beépített vasrács vágta ketté, és a rácson túl ott hevert a mocsokban egy élő marsi. Amikor az emberek lámpással a kezükben felbukkantak, akkor egy pillanatra kinyitotta a szemét, de aztán rögtön be is hunyta megint. Szemöldök és szempilla nélküli, óriási szeme volt. A teste körül az itt vöröses-feketének tűnő, olajos nedvességben halványan és elmosódottan bár, de szabályos, rúnákra emlékeztető mintázat volt kivehető. Harris lopva a társaira pillantva arra lett figyelmes, hogy egyiküknek, egy fiatal földbirtokosnak furcsán csillog a szeme, és nyitott szájjal, kapkodva veszi a levegőt, az arca pedig egészen kipirult.

„Csak nem azt akarja mondani, hogy élő marsi volt ott?”, vágtam közbe a történet ezen pontján. „De hiszen az lehetetlen. De hiszen mindegyiket elpusztította a kór, amikor...”
Harris csak a vállát vonogatta. „A saját szemmel láttam”, aztán azzal folytatta, hogy amikor rákérdezett a kísérőjüknél, hogy mik ezek a jelek, akkor az arról kezdett beszélni, hogy a polip, ahogyan nevezte, eddig hányféleképpen próbálta meg felvenni velük a kapcsolatot. „Biztos magányos volt”, mondta vigyorogva. „De nem csak ezért hoztuk ide önöket. És még nem is csak feltétlenül azért, hogy mindezt lássák. Hanem valami teljesen más miatt”, és félreérthetetlen mozdulatot tett a kezével.
Harris ekkor egyszerűen megfordult és visszament a lépcsőn az egyik társával, de a földbirtokos lent maradt, hogy néhány perc múlva bukkanjon csak fel, zihálva és rendetlen öltözékben, és megpróbáljon úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.

„Nem mintha előítéleteim lennének”, mondta Harris, mialatt én mozdulatlanul ültem a helyemen, és az utolsó falat rántott velő még mindig ott volt a villám végén. Már teljesen kihűlt. „Személy szerint a nőkért, méghozzá a fiatal, feszes bőrű és tiszta tekintetű nőkért rajongok, még ha szüfrazsettek is, de az ellen például semmi kifogásom nem volt, hogy Wide mit csinál más férfiakkal együtt, ha négyszemközt marad velük, és azok is akarják. Ismeri a nézeteimet. Viszont vannak határok, amiket még képzeletben sem lépnék át. Nem mert bűnös vagy erkölcstelen, elvégre mit tudom én, hogy az-e, hiszen nem vagyok filozófus. Hanem mert egyszerűen viszolygok még a gondolatától is. Úgyhogy...”
Nem fejezte be a mondatot. A desszertet csendben fogyasztottuk el.

 

11. Az Univerzum Könyve

Nekem már a közelgő előadásommal kellett volna foglalkoznom, mert bár sosem indulok el felkészületlenül, és most is ott voltak a zsebemben a tenyérnyi, színes papírlapokra írt jegyzeteim, hogy ha beszéd közben elveszíteném a fonalat, legyen mi alapján továbbhaladnom, de még akkor is ez a történet járt a fejemben, amikor az ebéd befejeztével már a British Museum felé tartottam.

Sőt, a pódiumon állva is, ahogy végigtekintettem az elcsöndesült termen. Aztán vettem egy mély levegőt. „Hagyjuk ezt most”, mondtam magamnak. „Majd később még átgondolom”. Még a gázlámpák sziszegését is hallani lehetett. Minden hely foglalt volt, pedig pótszékeket is behordtak, és páran a fal mellett is álltak: nők színes tollakkal díszített kalapjait láttam, szürkéskék munkászubbonyokat; hivatalnokokat, akik minden bizonnyal egyenesen az irodából jöttek; egymás kezét szorongató párocskákat. A hátsó sorok a félhomályba vesztek. Itt-ott felparázslott egy szivar: vörösen izzó fénypontok: egy fantasztikus geometriai alakzat csúcspontjai vagy talán ilyen lehet egy idegen naprendszer csillagképeinek mintázata, ahol az emberi szem rendszert vél felfedezni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az első sorban, alig pár lépésre a pódiumtól, néhány tiszt ült a fontos vendégeknek fenntartott helyen: némelyiküket ismertem is. Az egyikük, egy ezredes, oda is biccentett felém, amikor egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Tudtam róla, hogy annál az újonnan felállított egységnél dolgozik, amely azt tanulmányozta, hogy Nagy-Britannia miként tudna ellenállni egy újabb idegen támadásnak. Chesney volt a parancsnoka. Mellette ott ült a kiadóm, William Heinemann elegánsan, kockás öltönyben, mint mindig. És persze ott volt a tömegben pár újságíró is: a Daily Chronicle képviselője mellett a The London Gazer, a The Illustrated London News meg jó néhány más.

Zavarba ejtően nagy volt a tömeg.

Én pedig beszélni kezdtem. Az első, néhány, talán kissé elfogódott mondat után gyorsan megtaláltam a hangomat, és az az érzésem, hogy egészen jó, magamhoz képest pedig valósággal ragyogó előadást tartottam. Azt választottam kiindulási pontul, hogy Darwin minden idők egyik legragyogóbb gondolkodója volt, ha ugyan nem a legragyogóbb. Az emberek a fizikát érthetetlennek szokták tartani, a biológiát meg nem, de gondoljuk csak meg, hogy Newton mennyivel korábban volt képes megfogalmazni az égi mechanika törvényeit, mint amikorra lehetségessé vált megértenünk, hogy miként működik az élővilág. „Most pedig lehetséges, hogy itt ül a teremben egy újabb Darwin”, folytattam körbe mutatva, „sőt, valaki olyan, aki még Darwinnál is nagyobbat fog alkotni. Talán nő lesz, mert miért is ne. Ez sem zárható ki. Vagy talán egy munkás vagy kishivatalnok, aki a szabad idejében műveli magát, egy hónapos szobában, miközben áthallatszik hozzá a vékony falon a szomszédjai veszekedése: nem tudom. Azt azonban nagyon is tudom, hogy Önök közül bárki felülmúlhatja Darwint, ugyanis valami olyasmire is képes lehet, amire ő nem volt. Képes lehet az élet működése után az értelem létrejöttének szabályszerűségeit is feltárni. Ugyanis az, hogy kapcsolatba kerültünk a marsiakkal, bármilyen borzasztó és rémületes körülmények között történt is, megteremti az alapjait az értelem összehasonlító kutatásának”, és amikor idáig jutottam, már éreztem, hogy erre az estére sikerült lekötnöm az emberek érdeklődését.

Úgyhogy most már rátérhettem tulajdonképpeni mondanivalómra. Arra, hogy ott van először is a geológia és az evolúciós elmélet közötti látszólagos ellentmondás. Idéztem a nagy tekintélyű Lord Kelvin véleményét, meg Newcomb, a szintén neves kanadai csillagász újabb keletű számításait az évtized elejéről. A földtanból kiindulva mindketten úgy becsülték, hogy legfeljebb negyven, de még inkább legfeljebb húsz millió éve létezik planétánk, márpedig ennyi idő nem lett volna elég az evolúció lassú és állhatatos munkájához. A részletekkel nem akarom untatni az Olvasót, elvégre most nem ismeretterjesztő előadást tartok, hanem a történteket foglalom össze. Tehát legyen elég annyi, hogy azzal folytattam, hogy az evolúciós elmélet elég szilárd ahhoz, hogy bátran építsünk rá, és kijelentsük, hogy nem a geológia cáfolja a biológia állításait, hanem éppen fordítva. Földünk sokkal-sokkal öregebb, mint eddig gondoltuk volna. „Legyen, mondjuk, egy milliárd év. Ez csak egy szám: mondjuk, ennyi ideje létezik bolygónk. Még az is elképzelhető, hogy sokkal régebben. De vessék össze ezt a csupán egy milliárd évet a saját életük tartamával. Mert mennyi is az: negyven évünk van? Hatvan? Ha nagyon szerencsések vagyunk, akkor nyolcvan? Talán. Aztán mindannyian meghalunk. Persze „egyetlen élőlény sem él örökké”. Tehát statisztikailag már most is halottak vagyunk, miközben kitölti napjainkat az evés, ivás, munka, szerelmi vágy és álom meg a marsiak újabb inváziójától való félelem. És mennyi is ez pár évtized az egy milliárd évhez képest? Ha egy akkora műbe akarnánk összefoglalni ennek az irtóztatóan hosszú világkorszaknak a történelmét, mint amekkora a Világok harca”, mondtam, és a könyvemet az egyik oldalon találomra kinyitva feltartottam a levegőbe, a közönség felé, „akkor nem nagyon maradna hely benne a szóvirágokra vagy párbeszédre”.

Egy fiatal hölgy, akinek az arca egy pillanatra homályosan ismerősnek rémlett, felnevetett a második vagy harmadik sorban, és néhányan mások is csatlakoztak hozzá, de a legtöbben dermedten, szinte lélegzetvétel nélkül ültek a székeiken, és be kell vallanom, hogy beszéd közben hirtelen nekem is fojtogatni kezdte valami a torkomat. Valóban elképzelhetetlenül hosszú idő ez.

„Legyen az a könyv száz oldalas, miként ez is, a kezemben, és íródjon akkora betűkkel, minként szokásos, vagyis úgy, hogy az oldalanként negyven sor mindegyikében nyolcvan-nyolcvan betű van. Ebben a könyvben egyetlen oldalra tíz millió év története jut, egyetlen betűre pedig több mint harminc ezer. És újabb harminc ezer a mondat végén a pont vagy éppen egyetlen nyomdahiba. Egyetlen kicsiny jellel korábban még sehol sem volt a mi ragyogó és törékeny földi civilizációnk. Az utak, a házak, a gépezeteink, az írás. megrázó még belegondolni is. És mindez úgy kapcsolódik a témánkhoz, hogy amióta megtámadtak minket a Vörös Bolygó lakói, azóta tudjuk, hogy az értelmes életnek egy, a miénkénél magasabb rendű formája fellelhető odaát. Még amennyiben hozzánk képest csiga tempóval vánszorog is technológiai és tudományos fejlődésük, úgy hacsak azt nem tételezzük fel, hogy az értelmes élet az Univerzum Könyvében csupán egyetlen betűcske környékén jelenhet meg, akkor sokkal idősebbek lehetnek nálunk. És hogy mennyi az a »sokkal«? Talán mindössze egy-két kötőszó, de hát az is év százezredeket jelenthet; talán néhány sorral vagy akár egy oldallal is... és ilyen mérhetetlen előnnyel indulva egy hozzánk képest alig fejlődő civilizáció is mérhetetlenül messzebb juthatott mostanra”, mondtam, majd pedig azzal fejeztem be mintegy tízpercnyi további magyarázat után, hogy semmiképpen sem bízhatjuk el magunkat csak azért, mert egy alkalommal a természet a mi oldalunkra állt támadóinkkal szemben. De nem szabad elkeserednünk sem, elvégre a fentebbi logikából nem csak az következik, hogy a Világegyetemet nálunk idősebb civilizációk népesítik be, hanem az is, hogy ezek csakis úgy maradhattak fent évmilliókig vagy még hosszabb ideig, ha megtanulták, hogy miként éljenek békében és harmóniában. Azt ugyan nem állíthatjuk, hogy mindegyikük ilyen: elvégre még a legcivilizáltabb országokban is akadnak ámokfutók. De a tendencia ezért a békésebb viselkedés felé kell, hogy mutasson, és talán az egész, ami most folyik közöttünk és a marsiak között, nem egyéb, mint két kisgyerek huzakodása a homokozóban egy játékszer fölött. Mi pedig bizakodhatunk abban, hogy „a tudásnak eddiglé álmunkban sem remélt fegyverzetével felvértezett, örökké elhaló meg újra születő, örökké friss és örökké sóvár élet hamarosan úgy megveti a lábát e Földön, hogy a birodalmát a csillagokig terjeszti ki.”

 

Grafika: Szabó J. Gergely