A szerelem egy különös állat – Pál Dániel Levente versei
Fotó: Vass Tibor
A szerelem egy különös állat
Pál Dániel Levente versei
VANESSA BALLADÁJA
Vanessa, ó Vanessa,
hát nem szeretsz már, száddal
az úristen színe előtt sorolod
rövid életed lucskos bűneit,
Vanessa, ó Vanessa,
térdelsz ott angyalok között,
s el se hiszed, hogy ajkadon
búgó mély torok-hangon
már madárdal az istentagadás,
Vanessa, ó Vanessa,
lenyelni, hogy nem vagy, nem lehet,
kiköp az ember balra,
Vanessa, ó Vanessa,
s poklot üvölt az üres ágyban,
gyűri a lepedőt egymagában,
s csöpögnek belőle egy eskü szavai,
hogy aki téged mellbe lőtt,
az a féltékeny korzikai,
a nyílt utcán tegnapelőtt,
ép bőrrel meg ne ússza,
Vanessa, ó Vanessa.
(A SZIMPLÁBAN ÜLTÜNK…)
A Szimplában ültünk
tegnap este,
pózainkról is
elfeledkezve,
tenyérbe hajtott
lelkiismerettel,
hisz ha féltünk,
félni már nem kell –
és megbeszéltük,
hogy nincs Kegyelem,
se másnap reggel,
s a szerelem
egy különös állat,
ahogy millió tejfoggal
harapja a lábad,
és harminc fölött
az öregek még a buszon is
átadják helyüket,
ha arcodról reggel
nem mosod le
másnapos szívedet –
és említetted,
hogy lehet néha
megbocsátás,
és rávágtam, hogy
újrázni áldás –
és először követ
mutattál, én papírt,
majd köved
ellen két ujjam
erőtlen csattogott –
és megbeszéltük,
hogy Istenhez ma
nincs lábjegyzetünk,
és annyi szépség
vesz minket körül,
de hiába, hisz
férfiak vagyunk,
s más az esztétikánk –
és abban maradtunk,
ha végül papír és papír
nem dönti el vitánk,
hogy ma már ne igyunk,
és hogy nincs szebb annál,
mint a piszoárnál
az ujjad köré
fonódó hajszál –