A valós családi helyzetekbe abszurd jelenetek keverednek, nem gyengítve, hanem talán erősítve is a valóság súlyát. Hiszen a háború önmagában értelmetlen, mint ahogy a szituációk is. Felfoghatatlanok és a végletekig torzak. – Pál-Kovács Ramona írása

Történet a piros lóról

– Pál-Kovács Ramona írása az Aradi Kamaraszínház és a Pécsi Harmadik Színház közös, Lovak az ablakban című előadásáról

(XX. Thealter Fesztivál, Szeged, Régi Zsinagóga, 2010. júl. 21.)

   Az Aradi Kamaraszínház és a Pécsi Harmadik Színház közös előadása, a Lovak az ablakban (szerző: Matei Vişniec) három különböző sorssal, történettel közelíti meg „a” háborút, mert lehetne ez bármikor a közelmúltban, az elmúlt pár száz évben, és a férfi-nő párosán keresztül kísérli meg bemutatni annak hatását a családi békességre. Ugyanis a politikai békével még nem jön el szükségszerűen a családi idill. A háború ott kísért a megölt, megnyomorított, a háborús gondolkodásban megragadt férfiakon, s még jobban a nőn, aki mindezt otthona védelmében kénytelen elszenvedni. A háború, bár távolinak tűnhet, hiszen a nő sosem jut el a hadszíntérre, mégis befészkeli magát az otthonokba, valóságossá téve az irreális borzalmakat.

   A történet egy lóval kezdődik, egy piros lóval fekete foltokkal. Azaz hogy félig. Mert tulajdonképpen egy férfival (Harsányi Attila) és egy nővel (Bacskó Tünde), egy fiúval és egy anyával indít. A fiú még fiatal, törékeny (mosdatni kell) és talán egy kissé együgyű is. Lázálmokat lát egy fekete foltos piros lóról, aki a háborúban vesztét okozza majd. Hiszen a fiú nem harcban hal meg, hanem – egy szép költői képpel – a piros ló nézése közben. A történet egy férfival és nővel folytatódik, ezúttal egy apával és lányával. Végül pedig egy férj és feleség életébe nyerhetünk bepillantást. A piros ló minduntalan megjelenik a halál motívumaként, a férfiak pedig banális halálukkal megkérdőjelezik a háborúban elszenvedett dicsőséges önfeláldozás mítoszát. A férjet például katonatársai tapossák agyon. S majd a hírnök (Tapasztó Ernő) hozza el a hátramaradt feleségnek a tízezer bakancsot, amelyeknek talpán férje maradványai találhatóak.

   A valós családi helyzetekbe abszurd jelenetek keverednek, nem gyengítve, hanem talán erősítve is a valóság súlyát. Hiszen a háború önmagában értelmetlen, mint ahogy a szituációk is. Felfoghatatlanok és a végletekig torzak. A víziószerű látomásokkal keveredő realitás pedig mindig ugyanahhoz a képhez jut el, a szenvedő asszony, anya, lány megjelenítéséhez, aki a háború végeztével kénytelen annak következményeivel szembesülni, és átélni, elszenvedni, megérteni mindazt. A hírnök, a halálhírek hozója, többnyire abszurditásával, oda nem illőségével képviseli a felfoghatatlant. Ez alól a „dicsőséges halál” sem kivétel.

   A ló motívuma többjelentésű, a szellemihez, a lélekhez köthető. A piros, a vörös szín pedig a Szimbólumtár szerint egyaránt jelképezi az életet, mint a halált, hiszen ez a szín a vért juttathatja eszünkbe. A piros ló tehát ugyanúgy a háborúban meghalt férfiak, mint az otthon maradt, „túlélő” nők szimbólumává válik: híd a két világ között. E mellé a motívum mellé kerül egy, a színpadra helyezett csap formájában a vízé, amely női princípiumként (maga az ősanyag, a tenger, amelyből kiemelkedve jött létre minden, és amelybe minden visszatér) az állandóságot, az örökkévalóságot, míg a folyó víz „az idő megfordíthatatlan, könyörtelen múlását idézi föl” (Szimbólumtár). A darabra visszatérve ugyanúgy, mint ahogyan a ló, összeköti a két szembenálló felet, a minduntalan változásokon áteső férfit és az állandóságot, a biztonságot, a „hétköznapiságot” képviselő nőt. Hiszen ez a két világ alapvetően nem értheti meg egymást, egymásból csak az idegenséget, a másságot tudják értelmezni, amely még a szenvedésben sem lesz közössé. Még a hírnök sem képes ezt a két világot összebékíteni, amelyek csak ezeken a jelképeken keresztül érintkeznek, mindig csak zavar, megzavar, megzavarja a meglévő „békességet”, és szenvedést hoz.

   A színpadon a valóság és a látomások világát a kvázi-realista díszlet jelképezi egyrészről, másrészről viszont a fóliaszerű ablak. Ezen keresztül pillanthatjuk meg a piros lovat is, vagy például az emlékek világát. A díszlet, amely könnyen alakítható, tologatható asztalokból és egy meghatározó bőröndből (a költözés, az utazás és egyéb változások jeleként) áll. A színészi játék pedig meglehetősen változatos. Tapasztó Ernő folytonosan alakuló hírnöke, amely szerepe szerint minden helyzethez a legmegfelelőbb, ennek ellenére sosem tudja a hírt megfelelően közölni. Hiszen a nőnek maga a hír is önmagában elég a kiboruláshoz, a hírnök pedig ebben nem segít. Szerepében Bacskó Tünde megjárja a női lét, a női szenvedés mélységeit, melyet Harsányi Attila minden helyzetben változó, hol fájdalmasan komikus, hol pedig meghatóan drámai férfi szerepei egészítenek ki.

   Az előadás tehát ezeket a háború köré csoportosuló témákat elemzi, néhol már-már az értelmetlenségbe hajló jelenetekkel, néhol viszont annál valóságosabban ragadva meg témáját. Nem éppen könnyen emészthető, elgondolkodtató darabról van szó, amelynek üzenete mégis tisztán rajzolódik ki. A háború szükségképpen családi „háborúvá”, csatározásokká lesz, amelyben a béke talán soha nem következik be.

Pál-Kovács Ramona

Fotók: Révész Róbert, www.thealter.hu

Fordította: Tapasztó Ernő

Szereposztás:
Anya, lány, asszony: Bacskó Tünde
Apa, fiú, férj: Harsányi Attila
Hírnök: Tapasztó Ernő
Díszlet: Doru Pacurar
Jelmez: Radu Dinulescu

Rendező: Radu Dinulescu