Hollán Sándor A fa útja című kiállítása 2012. február 5-ig látható a Szépművészeti Múzeumban. A kiállítás a művész közel száz alkotása mellett régi mesterek (Camille Corot, Claude Lorrain, Theodore Rousseau, Nicolas Poussin) munkáit is bemutatja. – Deák Csillag és Kölüs Lajos írásai a kiállításról.

Deák Csillag

Valami ismeretlen fény

Tudom, hogy fákat fogok látni. Talán ugyanazt a fát, több variációban. Nem olvasok előre a kiállításról, a művészről és műveiről, hagyom meglepni magam. Szeretem a fákat. És a meglepetéseket.

Mielőtt belépnék az első terembe, megnézek egy filmet a művészről, hogyan dolgozik. Felerősíteném a hangot, hogy halljam a kommentárt, de hiába nyomkodom a távirányító gombját. Nincs hang, mondja a teremőr, ez ilyen film. Elhiszem neki a csendet. Elhiszem Hollánnak a csendet. De nem sokáig.

Beszélnek hozzám a fák. Beszél hozzám a fa. Ugyanaz a fa, ceruzával, szénnel, fekete tussal. A művész a fát keresi. Az időt, amely a törzsbe kódolt; nem kell megfesteni a gyűrűket, csak érezni, vannak. A művésznek van ideje, együtt él és lélegzik fával, ezért követi útját perceken, órákon, hónapokon, évszakokon, éveken át, és magával viszi, mindenhova, mindenkor, majd műtermében újraalkotja. Minden pillanatban újrafogalmazza, nem un rá, mindegyik kép egy más pillanat megismételhetetlen lenyomata. A fák mozdulatlanok, csak kicsit hajladozhatnak a széltől, gyökerük nem engedi elszakadni őket helyüktől, kötöttek, de itt filmkockákká válnak, vagy akár állóképpé, egy nagy egésszé, amikor a sok kis rész több az egésznél. Ez nem rajzfilm, hanem nagyjátékfilm, végtelen történet. Nagy játék, komoly.

A művész megy a fához, ez az ő útja, amely egybeesik a fáéval, a fa önmaga erejéből nem tud helyet változtatni. Hol van az egy fában az erdő? Ezt kellene látni. Ezt szeretné láttatni. Nincs háttér, nincsenek emberek. Az emberek is fák lettek. Nincsenek mellékszereplők, mellékfák, csak a fa van. Szénnel kezdte rajzolni. A szén, ami föld belsejéből kinyert anyag, maga is elégett fa, tűzben született. Egy anyag. A szén is fa. Azonosulás. Ujjbegyével elkenegeti a papíron a szénnel rajzolt vonalakat, kontúrokat. A papíron akkor is megmarad a fa, keze nyomán méginkább fa lesz. Nincs zöld levél, rügy, nincs kis, csenevész fa, ha azt hisszük is, a kis sorozatokat nézve, ahol egy-egy vonalból kiindulva, amely lehetne piktogramm, hieroglifa kezdete, rovásírás, vagy kínai jel, a legkisebb egységből kiindulva vetítődik a lapra, áll majd össze, újra és újra, a hatalmas koronájú tölgy. Fekete a fehér lapon. Tömör, tömény, szinte behatolhatatlanul kompakt lombjai közt mégis sejthetünk fészket, madarat. Kis réseken tör be elemi erővel a fény, keveset enged be belőle, bezárkózik a fa, a művésszel együtt. Aztán csak áramvonalakat látunk, mintha labirintusba hatolnánk, nem tudjuk, hol van a kezdet és a vég, örökös körforgást érzünk.

A következő teremben Hollán 2011-es képei jönnek felénk, a fa mélyét mutatja meg. Vörös és sárga, vulkánként, annak színével tör fel valami új, amit eddig nem láttunk, amit eddig nem láttatott. Monokróm vörös fa izzik, vagy sárgán világít, éget. A fekete fa is kékes kontúrokat kap, átalakul, illetve így lesz teljesebb. Úton van és magával ragad minket is. Még nincs vége az útnak. Szerencsére.

Kölüs Lajos

A lomb tömörebb a kőnél

Aludnom kellene, de nem sikerül. A fák is alszanak, télen biztosan. Mormoták. Csupaszok, kérgük világít az esőben. Magukra vannak hagyva, magukban beszélnek, mozdulni se mernek. Hova is mennének? Le a hegyről, egy másik domboldalra? A csupasz fákat is szeretem, nem titkolódznak, mint az emberek. Nem tudjuk, miként beszélget egyik fa a másikkal. Csak azt, hogy beszélgetnek.

Hol szorosan egymás mellett állnak, hol ligetesen, foghíjasan, de a teret kitöltve, oldalt és fölfele nőnek, növekszenek, lombosodnak, ágasodnak, ágaskodnak, akár a kiscsikók, vagy tüzes lovak. Beléjük kap a fény, megakad bennük, nem jut át rajtuk, csak a sötét, igaz, hogy az sem, a sötét már ott volt, most is ott van, nem űzte el a fény sem. A fa átláthatatlan, tömör és vastag törzzsel. Szilárd test, a naplementében ragyog, pelyhes és bolyhos lombbal, a levelek rozsdásak, sárgák, nincs élet bennük. Mégis, ilyenek szeretnénk lenni, masszívak és könnyedek, olyan anyánk-tenyér formájúak, puhák és bóbitásak. Ahogy összekapaszkodnak az ágak, egyik a másikból fut, keresztezik egymást, az erősebb védi a gyengébbiket, megengedi, hogy rátámaszkodjon, viharban együtt ringatóznak.

Erdő és fa. Sokaság és egyed. Mindig a sokaság a fontos, mert kiválni csak a sokaságból lehet, önmagunkból nem, csak elfogadni tudjuk önmagunkat. Köves földön, kő-kövön tájban élnek az olajfák, a tölgyfák.

Fa volt az ember előtt is, és lesz az ember után is. Túlél minket, ő ezt nem tudja, nem illik tudnia, csak mutatja magát, ismerj meg engem, és látni fogod, milyen vagyok, és meg fogod érteni, hogy nem különbözünk, hiába van emberi nyelved, az én nyelvemen kell, hogy beszélj, mert nem fogsz megtudni rólam semmit.

Hollán ül a szőlőben, egy-egy fa előtt, még süt a nap, olyan naplementés, megdől a fény, és a festő göcsöket, kereszteket, hurkokat vés a papírra.  A fa nyelvét, betűit, ábécét ír és tanul, hogy úgy kösse őket később össze, hogy már nem is látjuk a hegeket, a kötéseket, mert Hollán sebész is, arcsebész, minden nyomot eltüntet, minden forradást, nem engedi meg a szemlélőnek, hogy szenvedjen, nincs törött ág, csak egy villámsújtotta tölgy, emlékeztetőnek. Törékeny és masszív a sötét, magába szippantja a nézőt, a fa fogadja magába az estet, nem kapcsol fel villanyt, de mégis világol, valami ismeretlen fény járja át az ágakat, sötétben is látunk, nem vagyunk vakok, de ujjunkkal érintjük meg ezeket a fákat, a kijavított fehéret, amely a lombon átszökő fényt jeleníti meg. Vágások, metszések. A lomb tömörebb az acélnál, a kőnél. A lomb kusza és halványszürke. A hely arca most a fa. Nincs két egyforma fa, ha van is, az csak látszat, hasonlítanak, de nem azonosak, és sohasem fordult elő, ha deszkává vágták is őket, hogy a görcseik azonosak. Színükben talán, de hogy hol vannak azok a görcsök, kívülről csak sejtjük. 

Hollán többszörös áttéttel dolgozik. Akár a rák, terjed a folt foltról foltra, behálózza a vásznat, de mire odakerül a jel, az ábécé sorai ismét újabb és újabb értelemmel, jelentéssel gazdagodnak. Megrajzol egy lombot, majd jönnek a gyökök, a törzsek, és színt kever, tömbösít, és elkülönít. Ahogy tetszik. Talán nem tetszik Hollánnak, hogy ennyire érti a fák nyelvét, ki van szolgáltatva egy jelnek, egy ideának, egy térnek, egy helynek. Önmagának. Fekete minden, de látni, különbség van a zöld lomb, a piros lomb között. Kényszer-színek. A kis papírlapokról viszi át a vászonra a végleges formát, szótárat gyűjt, a fa szótárát, arasznyi szavakat használ, mindennap hozzáír valamit, ami számára kedvenc, és azokat a szavakat és mondatokat, amelyek nélkülözhetetlenek, hogy emberként tekintsen önmagára, és megtanulja: faként nézni a fát. A fa ott van, ahol mi vagyunk. Magunkkal visszük a fát, csak nem tudunk róla, ha kinyitnánk régi füzeteinket, lehetne látni, mit is őrzünk a fából.

Látjuk a halált, milyen természetesen ölel magához, nem halunk meg, csak mutatja, milyen az, ha mi is fává, fákká leszünk – valamikor.

Illusztráció: Féktelen, nagy tölgy (2006)