Kis udvar tárt kapuval – a szegedi Thealter Fesztivál

Az utóbbi évekhez hasonlóan az Irodalmi Jelen idén is jelentkezik a szegedi Thealter fesztivál eseményeivel. Ebben az évben mindent a nulláról kellett kezdeni, vagyis a nulladik napon, hogy legyen némi bemelegítés is az így hatnapos színházi maraton előtt.

Kis udvar tárt kapuval

– a szegedi Thealter Fesztivál

A tényleges első nap július 20-a volt Balog József szokásos megnyitójával, amelynek szövege azonban cseppet sem volt szokásos: felsorolta az eddigi huszonegy fesztivál címét. Igen, az idei a huszonegyedik, U21 címmel, ami az utánpótlásra utal. Azokra a fiatalokra, akikben van erő és elhivatottság, hogy új szemmel és új szívvel ismerjék és mutassák meg a színházi kifejezés természetét és lehetőségeit.  A fellépők sorát tekintve azonban nem jut érvényre egyértelműen ez a törekvés, noha néhány fiatalokból álló csapat valóban szerepel a műsorban, de nem több, mint általában.

A Thealter Fesztivál felvállalt célja a kísérletező, újító, saját utat járó műhelyek bemutatása. Egyszerűen nevezhetjük alternatív színházi fesztiválnak, ahol szabad színházak alkotói és befogadói találkozhatnak. Nemzetközi fesztivál lévén hangsúlyosan érvényesül a pódium közösségteremtő ereje is. Különösen kedves számunkra, hogy a határon túli magyar művészek is szép számban vannak jelen.
A kőszínház világában manapság a sok kápráztató csodaeszköz alkalmazása révén gyakran éppen a drámai előadás lényege, maga az ember sikkad el. Ez a fesztivál „emberszabású”: egy kis udvar áll rendelkezésre a gyülekezésre, beszélgetésre – átfogható távolságok és terek, látható arcok, közelség és testmeleg.

Pintér Béla és Társulata (Budapest): A soha vissza nem térő

A fesztiválmegnyitót követő első előadásra már jóval előbb elkelt minden jegy. Mindenki csak arról beszélt, hogy „a Pintéréket” mindenképp meg kell nézni. Nyugtalankodott is a közönség a Zsinagóga előtt, hogyan tudnának valahogy jegyhez jutni. Van, akinek sikerült is, de jó páran kimaradtak az első nagy attrakcióból. Valóban erős indítás volt ez a megnyitó után. Szereti őket a közönség, mert a társulat rálelt arra a pozícióra, amelyből mind az alternatív színház híveihez, mind a populárisabb műfaj kedvelőihez szólni tud.

Drámai történeten ritkán nevet annyit az ember, mint Pintér Béláék előadásán. Pedig maga a sztori egyáltalán nem vicces. Egy kelet-európai vállalat pályázata elnyeri az amerikaiak tetszését, megkapja a kiemelt fizetéssel járó fatalisztáni munkát. Hatalmas az öröm, de csak hárman utazhatnak, négyük közül valakinek maradnia kell. Döntenek. Némi vívódás után olyan helyzetbe hozzák túlbuzgó és szerelmes kis kolléganőjüket, hogy szegény még azt is megbánja, hogy él, hamarosan fel is akasztja magát. A többiek viszont elrepülnek a Kánaánba, végzik a munkát, de gyarlóságuk nem marad büntetlenül. Zsíros fizetségük már csak örököseiket illeti, a terület ugyanis sugárfertőzött, lassú és fájdalmas szenvedés vár rájuk a halálig.

Mindez annyira élvezetesen, mint egy jól megcsinált hollywoodi nagyjátékfilm. Tragédia, amelyen könnyesre nevethetjük magunkat.  De a mosoly szegletében szükségszerűen ott bujkál a leplezhetetlen, tartózkodó undor, nemcsak az elhatárolódás jeleként, hanem attól a kínos felismeréstől is, hogy mindez a mi társadalmi morálunkról és életünkről szól. A társadalmilag és hivatalosan is hangsúlyozottan támogatott „értékekről”. Arról, hogy egy szegény, kis ország emberei számára mekkora „dicsőség” a gazdag nyugatiak üzletfelének lenni. Mekkora kiugrási lehetőség! Becsvágy és naiv képzetek motiválják a nagyon is realista, céltudatos vállalati vezetőket. A darabban megfigyelhetjük, hogyan alkalmazkodik egy posztkommunista ország a Nyugathoz. Mr. Freeman és Mr. Goodman megmutatja, hogyan kell világszínvonalon gondolkodni és cselekedni.

A drámát a társulatvezető, Pintér Béla írta. A zenés-táncos szatíra lehengerlő erejét elsősorban a mesteri dramaturgia, valamint a színészi beszédet és a darab eseményeit folyamatosan kísérő, élő zongorajáték adta. A zenei anyag mozgalmi dalokból, népi és egyházi hagyományból, popzenéből, klasszikus zenéből állt össze. A színészi játék, a zene, a jelzésszerű, bagatell kartondíszletek teljes egységet alkottak. Az előadók folyamatosan ébren tartották a nézők figyelmét, nem voltak üresjáratok.

Moncsicsi Tanulmányi Kör: Az anya arca sötét, mint a láp

Késő este megtelt a szegedi Pinceszínház kis zuga. Apró, sötét kis színpad. Aztán felvillan egy szűk fénycsík, megvilágítja a felső sarkot. Egy fiatal pár fotóját látjuk. Rövid, alig fél órás helyzetjelentést kapunk férfi és nő viszonyáról.

Egy folyton vajúdó és zabáló „willendorfi Vénusz”, egy megfáradt, riadt, csenevész férfi. Sötét színpad, fénynyaláb,  fehér bábok, pillanatnyi zajok, zene, csönd, nyöszörgés, matatás. Bábok: elcsökevényesedett, jelzés értékű pálcika-végtagok, hullaszerű, túlvilági fehér test, vörös, kidülledt szemek s nemi szervek.

A Moncsicsi Tanulmányi Kör egy Michael Ende-mű alapján készített bábelőadást hozott el a fesztiválra. Ők nem kifejezetten bábtársulat, az előadás a színészek számára is kihívás volt, de kellő alázattal teljesítették. A bábokkal való játék nem is volt túlkombinált, egyszerű, mindig visszatérő elemekkel dolgoztak. A színpadi eszközök használatában is visszafogott volt az előadás. Tekintetünket a hosszabb-rövidebb időre kigyulladó fény irányította. Beszéd sem volt, csak nyöszörgés, a használt tárgyak hangjai, pillanatnyi zene. Épp ezáltal vált jelentőssé minden mozdulat, s tette élessé a figyelmünket. Egy végletekig redukált férfi-nő kapcsolat jelent meg a szemünk előtt, amelynek egyetlen célja a nő éltetése, hogy az sokszorozni tudja magát nőnemű utódjaiban.

Az anya alakja cseppet sem szimpatikus. Földre nehézkedő testével meg sem moccan, csak eszik és szül. Feje hamburgerre hasonlít, tátogó, vicsorgó szája mohón rágja táplálékot, amelyet az ufószerű, ide-oda lebegő férfi kínál neki.

Bár a címben az anya szerepel, s terebélyes teste mozdulatlanul uralja a kis sötét színpadot, a darab mégis inkább a férfiról szól. A férfiról, aki már meg sem születhet. Csak a lánygyermekek maradnak életben. A színpad közepén szintén egy teltidomú, de szép, rózsaszín testű anyabáb ül, s mellette szépen sorakoznak az új nemzedék kis anyafigurái. A férfi fél a nőtől, az anyától, mert nem érti, nem tudja megfejteni a titkát. Csak eteti kitartóan a nőt csendben, alázatosan a kis láboskából, s várja az eredményt. Az anya arca sötét, mint a láp - s a férfi nem látja benne a maga arcát.

A darab elején és végén megvilágított fiatal pár fotója a egy letűnt kor vágyott emléke. Eszmény, amely az előadás befejezésekor talán már nem csak óhaj, hanem előrevetíti a férfi-nő viszony egyensúlyának helyreállását.

Keleti István Alapfokú Művészetoktatási Intézmény és Művészeti Szakközépiskola – KIMI (Budapest): Test-Odüsszeia

Kalandtúra és érintésterápia

Ez az előadás valójában nem is előadás. Időben kellett rá jegyet váltani, mert egy alkalommal csak nyolc embert engednek be. Az Odüsszeia nagy hányattatásokat, fájdalmas utat ígér. Nem az történik, hogy eljátsszák a darabot a nézőnek, s ő kívülállóként figyel, hanem általa és benne jön létre a történet. Helyzeteket teremtenek számára, amelyeket, döntéseinek megfelelően, ő maga tölthet ki cselekvéssel.

A produkcióban nem színészek és nézők vannak, hanem érzők és kísérők. A néző szemét bekötik, s mindegyikük kap egy kísérőt, aki finom érintésekkel és hangokkal vezeti.  Az utazás a test által, az érzékek közvetítésével jön létre, de a valódi Odüsszeia a bensőben zajlik.  Az érzéki tapasztalatok érzelmeket, benyomásokat, helyzeteket, emlékeket idéznek fel. A végén visszatérünk oda, ahonnan elindultunk, ismerős otthonunkhoz, ahhoz az emberhez, aki vállalta ezt az utazást.

Fel lehet tenni a kérdést, hogy mindez hogyan kapcsolódik a színházhoz, hogy egyáltalán színház-e? A szentesi Horváth Mihály Gimnázium egykori diákjaiból létrejött csapat munkájának alapja a Keserű Imre vezette tréning. Ebből alakították ki az elsősorban érintésekkel kommunikáló, élményalapú előadást. A „színészek” részéről ez sajátos hozzáállást, intuitív figyelmet kíván, saját érzékeiket is ki kell nyitniuk, hogy egy idegen emberrel fel tudják venni a kapcsolatot, rá tudjanak hangolódni. Mint egy terápia alkalmával.

Horváth Szabina

Fotók: www.thealter.hu