És amikor egy nap majd arra ébredek, hogy az életem nem a tévedés szinonimája lesz, a felhők mögé képzelem a napot, és azt, ahogyan onnan föntről lepillant a reá hunyorogva tekintőkre, és nem lesz olyan kérdés, ami újabbakat szülne erre a világra vagy bármelyik másra, akkor, azon a reggelen minden tiszta lesz, csak egy rossz emlék marad a homályos igazság…

Megnyílik az alkonyi égbolt, a horizont hanyatt dől a sötétlő tengerre. Kinyílik a Kéjpart is, ahol Michał (Witkowski) a parton, a töredezett-lyukacsos apró koponya-kavicsok és sistergő hullámok mentén – hologramos holdfény-pórázra vagy fluoreszkáló köldökzsinórra kötve – Kengurunyanyát sétáltatja…

Az idegen köszönés nélkül lépett be. A sötétbarna, hasított bőrkabát és a hasonló anyagú, erősen kopott, a karimáján a sok fogástól kifényesedett kalap volt az első, amit meglátott rajta az ember. Az arca félig árnyékban maradt. Csizmája erősen viseltes, a talpa egy helyen szívesen elvált volna a felsőrésztől. Az idegen mögött a háziak kutyája dugta be félénk kíváncsisággal a fejét, majd ijedten el is tűnt. Az asztalnál ülő férfi mintha fel akart volna állni, felsőteste alig érzékelhetően előre mozdult, de meggondolta magát. Az idegen szemébe nézett, ám az gyakorlottan állta a kutakodó tekintetet. Nem jött zavarba, nem pislogott. Arca kortalannak tűnt.

Az idők változnak, és minden látszat dacára – tényleg változunk mi is velük. Az emblematikus kép, midőn az Izland elleni sorsdöntő meccsen az egyenlítő gólt szerző Loic Nego, majd az angoloknak Angliában a negyediket rúgó Gazdag Dániel átszellemült arccal megcsókolja mezén a Szent Koronával ékes ősi magyar címert: ennek az új, remény- és örömteli érának a szimbóluma.

Elaludtam. Hosszú és mély alvás lehetett. Mikor felébredtem, már nem lógott belőlem az infúzió csöve. Sötét volt a szobában. Egyszercsak ebben a sötétben megszólal a mellettem levő ágyon valaki. Összerezzenek. Anyám hangja. Igen, tudom, három éve ezen a kórházi ágyon haldoklott anyám.

Munka után hazafelé tartok, a város üresnek tűnik. Az utcákon csak néhány ember baktat. A házak ablakai sötétek. Arra gondolok, a lakások is csak dobozok, amelyeket a háború ragasztott le, és senki nem tudja, mikor és ki nyitja ki azokat újra.

Amikor Andorai Misit behozták az intézetbe, már felsőbe járt. Misi csípett, harapott, tekergőzött, és olyan csúnyán káromkodott, mint egy kültelki vagány, le se tudták fogni, hogy megnyírják. Ő meg ott lődörgött épp a folyosón, nem ment ki az udvarra, a fiúk mindig verekedtek, az igazgató meg, akitől rettegett, kiordított, hogy menjen be segíteni.

Jókai Mór születésének bicentenáriumára emlékezett a Magyar Művészeti Akadémia Szegedi Munkacsoportja a szegedi Dóm Látogatóközpontban. A Magyar Művészeti Akadémia, az Areión Kulturális Egyesület és a Magyar Írószövetség közös rendezvényén Bene Zoltán József Attila-díjas író, szerkesztő, Döme Barbara író, szerkesztő, a tegnap.ma portál főszerkesztője, a Magyar Kultúra magazin főszerkesztő-helyettese, Kaj Ádám színházi rendező, a Babits Mihály Színház művészeti vezetője, Király Farkas József Attila-díjas író, költő, az Országút főszerkesztő-helyettese, valamint Reke Balázs Móricz Zsigmond-ösztöndíjas író, filmesztéta beszélgettek Jókai Mórról. Az esemény végén a négy prózaíró, Bene Zoltán, Döme Barbara, Király Farkas és Reke Balázs fölolvasta egy-egy, a Jókai és Szeged hívókifejezésre, kifejezetten erre az alkalomra írott novelláját. Ezeket a novellákat közüljük az Irodalmi Jelen felületén is, negyedikként Bene Zoltán prózáját.

Ahhoz azonban, hogy kiderüljön, valóban ezek az állatok felelősek-e a kiadott hangért, az évek során a környéken rögzített hangfelvételeket is át kellett nézni. Ehhez először képpé – spektogrammá – kellett alakítani a hangot, hogy aztán az algoritmusnak is könnyebb legyen egyezést találnia…

El kell jutnunk együtt ide, hiszen ezért vállaltam a lovaglást. Békezarándoklatunk banálisnak tűnhet, de híre kelhet, néhány embert elgondolkodtathat. A változást magamban akartam elkezdeni. Tudom-e őrizni családomban a békét nap mint nap? Ki tudok-e jönni lovas zarándoktársaimmal az úton, akkor is, amikor mindannyiunknak előjönnek emberi hibái a mérhetetlen fáradtságtól? El tudom-e viselni őket, ahogy nekik kell elviselni engem?

1944 végétől megindultak a beszolgáltatások, aminek apa maximálisan eleget is tett, mert megértette, hogy a városi lakosságnak szüksége van az élelemre. Irigyelték is a városi sógorok, hogy bátran belevágott a földbérlésbe és -vásárlásba, sűrűn látogatták őket, mert az asztalukon mindig finomságokat tálaltak fel – ellentétben a városi boltok tátongó ürességével. Persze, ezekben az években az új ház építése háttérbe szorult, ugyanakkor bíztak a jövőben.

Jókai Mór születésének bicentenáriumára emlékezett a Magyar Művészeti Akadémia Szegedi Munkacsoportja a szegedi Dóm Látogatóközpontban. A Magyar Művészeti Akadémia, az Areión Kulturális Egyesület és a Magyar Írószövetség közös rendezvényén Bene Zoltán József Attila-díjas író, szerkesztő, Döme Barbara író, szerkesztő, a tegnap.ma portál főszerkesztője, a Magyar Kultúra magazin főszerkesztő-helyettese, Kaj Ádám színházi rendező, a Babits Mihály Színház művészeti vezetője, Király Farkas József Attila-díjas író, költő, az Országút főszerkesztő-helyettese, valamint Reke Balázs Móricz Zsigmond-ösztöndíjas író, filmesztéta beszélgettek Jókai Mórról. Az esemény végén a négy prózaíró, Bene Zoltán, Döme Barbara, Király Farkas és Reke Balázs fölolvasta egy-egy, a Jókai és Szeged hívókifejezésre, kifejezetten erre az alkalomra írott novelláját. Ezeket a novellákat közüljük az Irodalmi Jelen felületén is, harmadikként Döme Barbara prózáját.

Szüleim különbözőségük ellenére mindenben kiegészítették egymást. Gyakran előfordult, hogy éjszakába nyúlóan beszélgettek, miközben a szétszakadt hálókat javították. Később megtudtam, hogy apám a legtöbb dologban kikérte anyuska véleményét.

Dzsótaró hitvesének keze munkáját megcsodálták az arra járó utazók. Egyikük-másikuk, főként a kereskedők, megkérték az asszonyt, készítsen nekik is szerencsét hozó feliratokat. Midori rövid elmélkedés után, könnyed ecsetvonásokkal vetette papírra költeményeit. Az átutazó vendégek e „rendkívül megtisztelő ajándékokat” általában egy-egy ebéd, vagy vacsorameghívással viszonozták.

Vacsora után felkereste a sajátjait. Az állatok már túl voltak az itatáson, a hajcsárok tűznél ültek, húst sütöttek, múltbéli történésekről adomáztak. Velük volt a prédikátor is, igaz némileg távolabb. Hegyezhette fülét, mert épp fene pogány dolgok jártak szájról-szájra.

Amikor meglátták Ádámot, elcsöndesedtek, Gercseni és Újpál félre is húzódott.

– Üljenek vissza, nincs bennem harag! Ne vegyék magukra Kökösi bűnét. Mindenki a saját tetteiért felelős. Folytassa, Jankó!

A kerek arcú, joviális Patkó János elmosolyodott:

Az esküvőt két hónap múlva megtartották, több száz vendég előtt, hatalmas bulival. Az apósa, amikor már kellő mennyiségű sört megivott, félre hívta, és közölte vele, reméli, hogy hálás. Mert őt mint árvát, akinek nincs senkije, egy kis falusi csitri, kivakarták a szarból. Legyen hálás, hogy eldobhatta azt a semmitmondó Tóth vezetéknevet, és felvehette a Balázsyt.

1998 tavaszán, az egyházi hátterű oxfordi Keston Institute ösztöndíjasaként, ahol a koszt-kvártély-kutatásért cserébe mindössze egyetlen előadást kellett tartanom a tizenhetedik századi magyar és erdélyi vándordeákok és Anglia kapcsolatáról, a szokottnál is puritánabb módon éltem. A szerény, de máig hálára kötelező ösztöndíjas zsebpénznek ugyanis minden árva pennyére szükségem volt, tekintettel arra, hogy közvetlenül hazatérésem után, májusban, egy mini-szakember brigáddal és családi-baráti összefogással nekiveselkedtünk jóformán romos állapotban megvett otthonunk felújításának, a Belső-Ferencváros egyik gyönyörű Feszty- házában.

Mikor Gizi átment a kertkapun, egy keresztbeszőtt pókháló akadt a szájába. Nem szerette. Tettek egy közepes kört a kutyával, nagyjából félórást. Ennyi idő elég volt a póknak, hogy újra megpróbálja. Amikor hamis biztonságérzettel visszafelé is átment a kapun, a háló ismét az arcára tapadt.
– A rohadt életbe már! – gondolta Gizi.
– A rohadt életbe már! – gondolta a pók.