Dédi csak úgy, ad hoc idézi fel a deportálás történeteit. Karácsonykor például a gyerekkori Hanukák emlékéből indul ki a meséje, és mire észbe kapunk, máris a deportálásnál tart. Apu születésnapján meg mama kezd bele: elmondja, hogyan telepítették át őket, az egész családot Losoncról Pilisborosjenőre... – Dédi persze rögtön rálicitál.

Éppen egy szekérkaraván nyomát követték, lépésről lépésre közelítve a mit sem sejtő utazókat. Busa András a Duna kanyarulatánál tervezte harapófogóba zárni kiszemelt áldozatait. Olyan helyen, ahol már nem egyszer portyáztak. Ám a fejlemények alakulása meglepte őt, és társait is. Erdős területen lopakodtak keresztül, amikor hirtelen fegyvercsörgést, sikoltozást hallottak a vízpart felől.

Süskind: A mélység kényszere megírása után újraolvasta Gogoltól Az őrült naplóját, Dosztojevszkijtől A félkegyelmű, A hasonmás és a Feljegyzések a holtak házából műveket, majd tovább morfondírozott a Föld drasztikus elkagylósodásának elméletén (és tényállásán). Kitekintett, majd – óriásteknőc módjára – nyugtalanul visszahózódott… Provance nyugati és a Cévennek déli részein a földköpeny állítólag már ujjnyi vastagságúra redukálódott…

Félni kezdtem tőle. Belegondoltam, hogy én itt vagyok egyedül ebben a lakásban egy idegennel, de ha már elkezdtem, hát végig is kellett csináljam. Miután feljegyezte, mi mindent kell megvennem, odakanyarította a cetli végére: „Barna Sándor rendelése”. Megkértem, hogy jöjjön velem, mert egyedül nem tudok hazahozni annyi mindent, amire szükség van. Belement. A Lagúna Lux Fürdőszobaszalonban aztán hirtelen heves veszekedésbe kezdett.

Az első botrány azonban már októberben kirobbant az atya körül, amikor a 90 esztendős Szánthó „Karcsi bácsi” visszaadta lelkét Teremtőjének – jóllehet az öreg bizonyosan nem így fogalmazott volna, hiszen egész életében meggyőződéses kommunista volt, és ennek megfelelő-en az egyházzal és annak képviselőivel sem ápolt barátságot.

Haza akart érni minél hamarabb. Sokan iparkodtak körülötte. Péntek, hétvégi forgatag. A kebaboshoz érkezett, amikor a kopasz férfi sorra került. A hang ismerősnek tűnt, a gesztusok is: a kézmozdulat, a fejbiccentés, a vállak ritmusa, a karikalábak mozgása mind-mind valakit idézett régről, valakit, akit már majdnem elfelejtett, akivel valami miatt, ő sem tudja miért, soha többé nem akart találkozni.

Az összes fiú egy emberként indul a lányok felé. Era szája sarkában fölényes mosoly játszik, de aztán Ancsi felemelt öklére esik a pillantása, a másik két lány dühtől eltorzult arcára. Zakariás artikulátlanul üvölt, Era sarkon fordulva futásnak ered. Rohan a hátsó kert felé, hosszú a lába, ő a legmagasabb lány az osztályban, de Zakariás nála is magasabb. Utoléri, megmarkolja a vállát. Era az egyensúlyát veszti, puhán esik a porba. Zakariás utána hajol, és taszít rajta egy nagyot. Máté érkezik, a lány fenekébe rúg, Dénes a vádliját találja el. Era a fejét védve kuporodik össze, ekkorra már körülállják a gyerekek, Ancsi is belerúg. Era a földön hemperegve vinnyog.

Ötesztendős sem volt még, amikor megtanult félni a szögre akasztott ruha lebbenő ujjától is – félni önmagától, saját lelkiismeretétől, a szörnyű büntetéstől. Csak lassan oldódott fel cseperedő testében az a meghatározhatatlan érzés, amelyet nagyapa oly hamar fölfedezett rezzenő szempillantásaiból, túlzott készségességéből – abból, hogy képtelen volt határozott hangon kérni a kenyeret.

Hulla, hulla, hulladék… – nyekereg egy nyakkitekert gerle… El van hintve hitünk is: szállnak a hamvak, hullik a pernye, feltöretett, kiborult, kiszakadt anyánk, nagymamánk, dédmamánk kelyhe…

Biztos pontnak csak a temetői ukrán zászlók tekinthetők. A katonaáldozatok sírjához szokták kitűzni: nemzetiség ide, nemzetiség oda, Ukrajnáért harcolt, az állam ezzel a halálban mindenképpen saját polgárának ismeri el. A római katolikus temetőben ötöt számolok.

Kapkodva öltözködöm. A TV-ben Columbo egy magas, beképzelt, fölényeskedő gyilkost faggat, aki lekezelően bánik vele. Nagyképű Pofa arcáról lehervad a mosoly, amint a nyomozó után néz. Columbo homlokára csap, visszafordul, kezét esetlenül felemeli.

Danika nem csak szombat–vasárnap jön. Minden második héten az apjánál van. Illetve, náluk. És ő kénytelen elviselni a helyzetet. Ha kell hozza-viszi az oviba, ha kell, mesét olvas, gesztenyét gyűjt, felezgeti a kicseszett szőlőszemeket. De mit adjon neki vacsorára? Még egy vajaskenyeret sincs kedve megkenni. Mondjuk azt pont nem is lehet, gluténérzékeny a gyerek.

Három nap volt hátra 25-éig. Apámat, aki több megyére kiterjedő kereskedelmi főfelügyelő-helyettesként dolgozott, berendelték a bukaresti központba. A mérkőzés napján utazott vissza Kolozsvárra. Ezt tragédiaként élte meg, hiszen nem követhette élőben a meccset. Hiába maradt volna Bukarestben, a Kossuth Rádió hullámai nem érték el a román fővárost. Bele kellett törődnie, hogy lemarad a mérkőzésről.

És amikor egy nap majd arra ébredek, hogy az életem nem a tévedés szinonimája lesz, a felhők mögé képzelem a napot, és azt, ahogyan onnan föntről lepillant a reá hunyorogva tekintőkre, és nem lesz olyan kérdés, ami újabbakat szülne erre a világra vagy bármelyik másra, akkor, azon a reggelen minden tiszta lesz, csak egy rossz emlék marad a homályos igazság…

Megnyílik az alkonyi égbolt, a horizont hanyatt dől a sötétlő tengerre. Kinyílik a Kéjpart is, ahol Michał (Witkowski) a parton, a töredezett-lyukacsos apró koponya-kavicsok és sistergő hullámok mentén – hologramos holdfény-pórázra vagy fluoreszkáló köldökzsinórra kötve – Kengurunyanyát sétáltatja…

Csak a fejemet ráztam, miközben az arcomat vékony könnycsíkok szántották fel, pedig hogy ne tudtam volna, mi a baj, mikor éppen akkor ébredtem rá, hogy én már senkihez sem tudok hűséges lenni soha többé, még saját magamhoz sem.

Az idegen köszönés nélkül lépett be. A sötétbarna, hasított bőrkabát és a hasonló anyagú, erősen kopott, a karimáján a sok fogástól kifényesedett kalap volt az első, amit meglátott rajta az ember. Az arca félig árnyékban maradt. Csizmája erősen viseltes, a talpa egy helyen szívesen elvált volna a felsőrésztől. Az idegen mögött a háziak kutyája dugta be félénk kíváncsisággal a fejét, majd ijedten el is tűnt. Az asztalnál ülő férfi mintha fel akart volna állni, felsőteste alig érzékelhetően előre mozdult, de meggondolta magát. Az idegen szemébe nézett, ám az gyakorlottan állta a kutakodó tekintetet. Nem jött zavarba, nem pislogott. Arca kortalannak tűnt.

Az idők változnak, és minden látszat dacára – tényleg változunk mi is velük. Az emblematikus kép, midőn az Izland elleni sorsdöntő meccsen az egyenlítő gólt szerző Loic Nego, majd az angoloknak Angliában a negyediket rúgó Gazdag Dániel átszellemült arccal megcsókolja mezén a Szent Koronával ékes ősi magyar címert: ennek az új, remény- és örömteli érának a szimbóluma.

Elaludtam. Hosszú és mély alvás lehetett. Mikor felébredtem, már nem lógott belőlem az infúzió csöve. Sötét volt a szobában. Egyszercsak ebben a sötétben megszólal a mellettem levő ágyon valaki. Összerezzenek. Anyám hangja. Igen, tudom, három éve ezen a kórházi ágyon haldoklott anyám.

Munka után hazafelé tartok, a város üresnek tűnik. Az utcákon csak néhány ember baktat. A házak ablakai sötétek. Arra gondolok, a lakások is csak dobozok, amelyeket a háború ragasztott le, és senki nem tudja, mikor és ki nyitja ki azokat újra.