Lassan, nagyon lassan megfordul vele a világ. Eddig a kövezetet látta, most az eget. Oldalra nézett. A bokrok, a virágok forogni kezdtek. Döccent egyet a kiálló burkolaton, és gurult, csak gurult egyre gyorsabban. Egymásba mosódó zöld, sárga, barna, kék örvényeket látott. Gördült, suhant a szédült kis kerék.

 
 
Borleves nem lesz, már nincs a Nagyi, aki elkészítené, de este a szülei átjönnek. Sietnie kell.

 
 
Csillog a szeme. Apjának is. Az övé is csillog. Csak ki ne buggyanjon. Nem fog.

Hát tudod, én is voltam kisgyerek, óvodás, mint bárki más, és játszottam játékokkal, dominóval, kockákkal, bábukkal; állatokkal állatkertet, lovacskákkal lóversenyt, de olyat ám, mint egy messze szigeten, ahol fák közt, árkon-bokron, sövényeken ugratnak át, vizesárkon a lovakkal, s a nyeregben csupa medve, majom, hód, papagáj, nyúl, róka, veréb, koala mackó ül, és kapaszkodik ám, hogy le ne potyogjon.

 
A kályhában ég a tűz. A tűz könnyű. A poharam is könnyű, kezet fogni is könnyű, imádkozni is könnyű, csak szeretni nehéz, csak én vagyok nehéz. Ezért gondolkodom napok óta: mi más lehetne a súly, ha nem az istentől való távolság mértéke?

 
Foltozott szirmaim alám fordultak
(hátamon vittem kutyámat az ágyba);
forró-viasz lepedő, nyűg - s barázda
ragadt szőrbe, bordába – és meggyulladt

 
Valamit hoznak a hullámok, elmerül, majd meg-megcsillan, mintha üvegpalack lenne. De lehet nagyobb hal is. Elfelejtem, hogy félek a nagy hullámoktól, beljebb merészkedek. A következő hullám nagyot lök rajtam, és kezembe csúsztatja. Nem hal.

 
Na, ekkor kiderült, honnan az álma. A postás Juli mondta neki reggel, hogy hajnalban látta a kocsinkat Várda közelében az erdőszélen, beborulva az árokba. Vagy legalábbis olyan volt, mint a mienk.

Szeretkeztek, ettek, ittak, szeretkeztek. Szenvedély, mondta neki, ez a szenvedély, magyarázta neki, a szenvedély, amelybe bele fogunk mindketten halni, suttogta bele kialvatlan szájába. És a lány akkor sem válaszolt rá semmit.

 
 
A fiú majd kiugrott a bőréből. Most jön a meglepetés! Mostantól lesz más minden! A nagybácsi azonban nem ajándékot húzott elő… Hanem egy plakátot.

 
Zsorzs bácsi öt évvel ezelőtt egy rugós kést ígért neki, amit biztosan el is hozott. Valószínűleg Szentestén adja majd át, amikor is a bőröndjei tartalmát mindenestül szétosztja. Elvégre mindennek meg kell adni a módját.

 
 
Zeller Ede fejében lassan kezdett érni a terv, de annál erőteljesebben hatalmasodott el rajta – a fúzió gondolata. Olyan zseniálisnak tartotta az ötletét, mintha legalábbis feltalálta volna a zellerbombát.

 
 
Kisebb lett az erdő, nagyobb az ég, mondta a tanár, az oktató nem szólt, gallyazták a fákat, a tanár fázott, a jeges szél a szemközti hegyről hódarát hozott rájuk.

 
 
Hajtogattam magam a kezébe. Hátha szebben szállok majd. Izzadt, meleg teste remegett a súlyomtól. De elbírt. Még felemelt.

Az egyik pillanatban az ismerőseimmel még a parton álltam és a folyót bámultam, miközben elkábított a bomlás szaga; a másik pillanatban pedig szörnyek támadtak ránk morogva és összefüggéstelen félszavakat fröcsögve. A folyóból másztak elő, áttetsző volt a testük, akár a víz, és egyikük egészen a könyvtár bejáratáig üldözött.

PRÓZA

Amikor a nutria elérte a csapdát, a fiú fejében lecsapódott egy másféle csapda, és a szemét is lehunyta hozzá, hogy ki ne szökjön onnan a nutria képe.

 
Ács borbély szalonja nem csak igen jó központi fekvése miatt lett népszerű. A tulajnak volt egy örökké szóló rádiója, amely meccsen kívül mintha mást nem is közvetíthetett volna. Apám 1953 novemberében itt hallgatta az angol–magyart.

 
 
Kell az élet sűrűje is, nem csak Chopin, meg a faforgács. Szóval, hogy én így nem látom a fától az erdőt, vagy mi.

 
Nem tudom, ki gondolta, hogy éppen neki tettük oda, de nagyon kérem, hogy lehetőleg egy-két napon belül pótolja vissza a trágyát, mert így nem igazán tudunk haladni a kerti munkáinkkal.

 
Hogyan bírja ez a közös, asztaltáncoltató szövegolvasás nem csak megjelölni hármasunk emberi cselekvését, de ezt a jelen lévő pillanatot, ezt a helyet, ezt a várost, ezt a kultúrát, ezt a világmindenséget is, hogyan olvashat így, éppen így és éppen bennünk – a szöveg alkotója, Isten?