A torontói börze alatt találkoztam vele először. Addig nem is tudtam, hogy az István név koronát jelent latinul. Ott volt egy üzlete: Just For Men – Csak férfiaknak. Mindenféle irodai kelléket, játékokat felnőtteknek és kubai szivarokat árult. Egy Mont Blanc tollat vettem tőle. Az a fajta töltőtoll, aminek 18 karátos arany a hegye, a kupakján három arany gyűrű és elefántcsont hatszirmú virág van. Nem mindennap adott el Mont Blanc-ot. Utána a föld alatt az ebédudvarban találkoztam vele. Épp ebédeltem, amikor lekérezkedett az asztalomhoz.

Boldog születésnapot, Castro úr!

  Hosszú ideje nem tudok írni. Negyedszázadot éltem Észak Amerikában s meg kell mondanom, hogy az emberek ott sem érdekesebbek mint itt, sőt, ha lehet, akkor unalmasabbak. Azt mondták a régi hangomra, hogy még nem elég kiforrott, nem elég őszinte. Volt egy, akinek a véleményére sokat is adok s aki azt kérdezte, hogy miért nem írok olyan dolgokról, amiket átéltem? Jó. Lehet neki sokkal érdekesebb, amit ott, de soknak tetszett az is, amit eddig írtam arról, amit itthon éltem át. Az is a tapasztalataim közé tartozik. Ám legyen. A történetek olyan helyről, amiről keveset vagy egyáltalán nem  tudunk, talán színesebbnek tűnnek, végül is több van a képzeletünkre bízva.
  Mindenki arra indult be, hogy nem tudott meg semmit előre. Utólag is csak akkor – mint a pókerben, ha a lapot megfizeti – amikor már bevásárolt. Magának akarta ezt az utolsó elégtételt. Még egy apró dolog zaklatta. A dicsfény, amit eddig a feje fölött hordozott, eltűnt. „Most ez azt jelenti, hogy rossz ember lettem?”. Erre egyet legyintett. „Eddig sem voltam mindig angyal.” Ment tovább a Kossuth utcában lefelé, s a laptoptáskáját egyre nehezebbnek érezte. Befordult a bárba, keresett egy asztalt hátul, letelepedett s kipakolta az asztalra a laptopját. Sört kért. A pincér, nyurga, készséges fiú, talán kissé túl bizalmasan megkérdezte, hogy min dolgozik. Nem válaszolt. Csak intett  és mormogott valamit érthetetlenül. Amíg nézte a szövegszerkesztőt, a sörét megitta. Intett a pincérnek: „Még egyet!”
Nekifogott. Beírta az első sort: „Hosszú ideje nem tudok írni”. A pincér megzavarta. Úgy tette le eléje a következő sört, hogy muszáj volt felnéznie rá. Hang nélkül formálta a szót: „Köszönöm.” „Egészségére”, jött a válasz. Nem tudott tovább az írásra összpontosítani. Hátradőlt és a képernyőt bámulta. A jobb alsó sarokban 13 óra 30 percet, 2008. június 3-át mutatott a kijelző. „A magyarázatokkal van a baj.”, döntötte el végre, s elhatározta, hogy megpróbálja ezután az olvasó képzeletére bízni azokat is. Felegyenesedett a fotelben s a billentyűzetre tette a kezét.
  Figyelj Fidel! Te nagy ember vagy. Amikor szereltem le a román katonaságtól, azt mondta a kapitány nekem: „Közlegény, téged nagy ember anyagból készítettek.” Azóta is magam keresem. Neked is adtak  – s ezt nem kétlem egyáltalán – 51 szál piros rózsát. Nekem is, de hálából. Alig tudtam megmagyarázni a feleségemnek. Te nem kellett magyarázkodj soha a virágaidért. Viszont Saint Exupéry szerint is, ugyanúgy felelős vagy értük, mint én. Kíváncsi vagyok, hogy mi tesz minket nagy emberekké? Azt hiszem, erre szinte egyszerre válaszolnánk, hogy szolgálat. Neked ennyi elég is, de én nem tudom a kíváncsiságomat ennyivel kielégíteni. Van egyéb is. Arra szeretnék rájönni, mi az? Szépen gondolkozni lehet, de a nap végén mindig a tettek döntenek. Hány embernek segítettél az akaratát keresztülvinni? Na, Fidel?! Te a saját nagyságodat szolgáltad.
  Estéban negyvenéves volt ’96-ban. A torontói börze alatt találkoztam vele először. Addig nem is tudtam, hogy az István név koronát jelent latinul. Ott volt egy üzlete: Just For Men – Csak férfiaknak. Mindenféle irodai kelléket, játékokat felnőtteknek és kubai szivarokat árult. Egy Mont Blanc tollat vettem tőle. Az a fajta töltőtoll, aminek 18 karátos arany a hegye, a kupakján három arany gyűrű és elefántcsont hatszirmú virág van. Nem mindennap adott el Mont Blanc-ot. Utána a föld alatt az ebédudvarban találkoztam vele. Épp ebédeltem, amikor lekérezkedett az asztalomhoz. Én vietnami hús-tészta levest ettem, ő mexikói chilis babot. Utána a dohányzóhelyiségbe mentünk, de nem engedte, hogy cigarettára gyújtsak. Kubai szivart adott. Lehetett 30 dollár is az a szivar. Sokkal többet lehet beszélgetni egy szivarozás alatt, mint cigarettázás közben.
  – Apám Fulgencio Batista kormányában volt gazdasági tanácsadó. ’59 februárjában a La Cabañába került. Még nem voltam egészen 4 éves – kezdte Estéban –, már alig emlékszem rá. Most meg olyan kávésbögrék vannak az üzletemben, amiken Che Guevara díszeleg. Castroék azt mondják, Che „csak” 175 embert végezetett ki, mások kétezernyit emlegetnek, nekem az az egy is túl sok volt. Miamiben személyesen ismerek legalább 500 embert, akiknek túl sok volt az az egy személyes gyász is. Apámnak csak munkahelye volt. Abban az évben januárban ő is Havanna utcáin énekelte a kubai himnuszt a tömeggel. Nem tudom, hogy lehet az erőszakot ideológiával szentesíteni.
  – Erőszak csak erőszakot szül – fújtam ki a finom füstöt, ami még a közhelyet is jóízűvé keverte a számban. – Sokan azt hiszik, hogy a társadalmi egyenetlenségeket csakis harc útján lehet kiegyenlíteni. A történelem azt sugallja, hogy igenis, úgy lehetséges. Csak az a baj, hogy az ideológia nem tesz sem kenyeret az asztalra, sem tetőt a fejed fölé. Lehet, hogy Kubában most mindenki egyforma: egyforma szegény. Ilyen volt Ceauşescu idejében az én hazám is. Ott a békéért is munkatáborba küldték az embereket.
  Bólogatott. Utána szótlanul a füstfelhőinkbe burkolózva hallgattunk egymásnak hosszú perceken keresztül. Amikor elbúcsúztunk kezet szorítottunk. Biztos vagyok, hogy mindketten a sorstársak bizalmával vittük egymást tovább.
  Ismét hátradőlt a fotelben. A pincér kérdőn nézett rá: „még egyet?” Intett: „Jöhet.” Végigolvasta amit írt, és elgondolkozott egy kicsit rajta. A felfüggesztett televízió képernyőjére tévedt a tekintete. Raul Castro születésnapját ünnepelte Kuba. Ceauşescura, majd Fidel Castrora gondolt: „Családi kommunizmus!” A pincér letette eléje a sört: „Egészségére.” Amikor megfordult és elindult a bárpult felé, csak akkor vette észre: pólójának a hátán nyomtatott Che Guevara, a jól ismert képen. Gyorsan visszahajolt a billentyűzet fölé.
  Igen, Estéban nagy ember. Ő is, Castro is. Győzők egy vesztes világban.
  Castro úr! A béke túléli az erőszakot.