Pergős szekéren a falut járja, dobol piros csákós ruhájában és  hírdeti az esti előadását. Bátyámmal, mi húzogatjuk a függönyt.
Nagymamám is sokat szorgoskodik. Mindig szárítja a tojáshéjat, megtöri a mozsárban és mézzel kavarja össze. Gyógyítja vele édesapámat, mivel ő betegeskedik. A tüdejével nagy beteg volt, azt mondták az orvososok, nem fog sokáig élni.

Felejthetetlen gyerekkori emlékek

Soraimat onnan kezdem, amire visszaemlékszem. Székelyföldön születtem, 1946 márciusában, Gelence községben, amikor nagy szárazság volt azon a vidéken, és amit azóta is emlegetnek, hisz abban az időben nagyon sok gyerektől vettek búcsut a szülők. A gyerekeket Arad és Temesvár környékére vitték, voltak, akik ott is maradtak.
Úgy 6 éves lehettem, amikor érkezett a karácsony, vártuk mit hoz az angyal, természetes, először a Mikulás.
Tornácos ház áll az udvarunkban, zsalugáteres ablakokkal, egy konyha, szoba, amiben mi lakunk szüleimmel és két testvéremmel. A másik szobában a nagyszüleim laknak, a szobájuk mellett egy asztalosműhely, mivel nagytatám és édesapám asztalosok, és valamikor inasok, segédek is dolgoztak náluk. Léces kerítés választja el egymástól az első és a hátsó udvart. Az első udvaron egy nagy eperfa, a hátsőn egy nagy diófa áll, amely alatt kis patak csörgedez. Azon vágnak a szüleim léket, ahol édesanyám a kimosott ruhákat rázza/tisztálja ki. Igyekszik a mosással, mert meg is kell száradni a ruhának, hiszen jön a Karácsony, és szükség lesz rá. Végül a szobában kihúzott dróton szárítja, és a szobát a friss ruha illata árasztja el. Szinte még most is érzem az illatát.
Szüleim katólikusok, járnak a hajnali misére, és nagymamám vigyáz addig ránk. Szenteste elalszunk, mig alszunk, elkészül a karácsonyfa.  Színes krepp papírba csomagolt kockacukor, dió, alma és pattogatott kukorica van felfűzve díszítésnek, a fa alatt pedig egy – egy szerény kis ajándék, mindhármunknak. Édesapám nekem egy bababútort készít, apró ágyikó, szekrényke, minden van. Fiútestvéreimnek hintalovat és kis játékokat készít, szintén fából. Unokatestvéremtől egy szép babát kapok, és néhány kis edényt a szekrénykébe. Nagykoromig őrizgetem játékaimat.
Diós és mákos kalács kerül az ünnepi asztalra, italnak meggy és málnaszörp, és mi nagyon boldogok vagyunk. Olyan igazi finom a kemencében sült kalács.
Sokszor készül kőtespalacsonta is, a kemence előtt, egy olyan érclábasban, aminek valóban lába van. Mi, gyerekek, ott szorgoskodunk a tűzelésnél, visszük nagytatánk lába alól a gyaluforgácsot tűzelőnek. Kinn hull a hó, gyakran kell söpörni az udvart. Emlékszem olyan télre is, mikor 50-60 cm volt a hó, kimondhatatlanul szép, és mi gyerekek örvendezünk a hónak. Eljárunk szánkózni a szánkóval, amit édesapám készített. Bátyám az iskolai versenyen első díjat nyer vele, mert a mi szánkónk talpán fém is van, ami jól csúszik.
Ha érkezik a tavasz, az ablakunk alatt pompázik a tarka tulipán, a nárcisz, később a bazsarózsa. A kertben szól a fürj, és kivirágzik a sok gyümölcsfa.
Nyáron mezőre visznek, meg fel a rétre, ahol két kertünk van. Szüleim, nagyszüleim egy kis gazdaságot is vezetnek. Két tehenünk van, és egy rácsos szekérrel megyünk este hazafelé, a szénával megrakott szekéren jót alszunk hazáig, mig a tehenek lassu lépéssel hazaérnek. Édesapám megállítja a szekeret az eperfa alatt, és onnan esszük a finom epret. De aztán 1962-ben egy hatalmas vihar kidöntötte a fát. Azóta sem ettem olyan finom epret. Nagyapám úgy szokta, hogy esténként, amikor végez a munkával, felsöpri a földet a fa alatt, megrázza a fát és a földről eszi az epret. Ő korán kel, reggel 5-6 órakor, mindig hallom, ahogy gyalul, kopácsol. Kis kalapos, vicces öreg, szeret mókázni, szerepelni, maga írja a darabokat is. Pergős szekéren a falut járja, dobol piros csákós ruhájában és  hírdeti az esti előadását. Bátyámmal, mi húzogatjuk a függönyt.
Nagymamám is sokat szorgoskodik. Mindig szárítja a tojáshéjat, megtöri a mozsárban és mézzel kavarja össze. Gyógyítja vele édesapámat, mivel ő betegeskedik. A tüdejével nagy beteg volt, azt mondták az orvososok, nem fog sokáig élni. De, csodák csodája meggyógyul és még sokat dolgozikm igaz nem bírja a túlfeszített munkát.
Soraimat betegséggel folytatom, mert 54-ben, édesapám alig lett jobban, édesanyám is lebetegszik. Női problémával meg kell műteni és a műtét után még halálhíre is érkezik. Mi is meglátogatjuk őt a kórházban, szekérrel megyünk a városba, amit egy udvaron hagyunk. Öcsém 3 éves, és közben ő is beteg lesz, kórházba kerül. Sír, nem akar ott maradni. Nagymamám főz, gondoskodik rólunk. Segítünk neki. Nagyapám mákot tör a mozsárban, megterem a mezőn. Nagypéntekre böjtös étel készül, tojásnélküli laska, laposka, amit tökmagolajjal öntenek le.  A faluban, egy családnál volt tökmagtörő, én is törtem vele egyszer. Édesanyám hazakerül a kórházból, de még sokat betegeskedik. Rángógörcsei vannak. Én egy vízes kendővel súrolom a hátát, és jobban lesz.
Egy nap, amikor hazafelé tartok az iskolából, utolér a háziorvos, a vállamra teszi a kezét, űgy érünk haza. A hátamon fa hátitáskám. Én is betegeskedem, sokat fáf a hátam, vashiányom van. Bátyám is gyakran van tüdőgyulladásban, tormalapival gyógyítják. Emlékszem, ahogy szedik a tormalapikat, aztán belefektetik. Nagypámnak sérve van. Néha kizárul. Ketten vagyunk nagymamámmal, és látom, ahogy hanyat fekszik, nyomogatja és jobban lesz.
Jóban, rosszban, így telnek a gyermekévek. Szüleink jobban lesznek, dolgoznak. Édesanyám sző, fon, végzi a házimunkát. Édesapám asztaloskodik, de nincs senki állami munkán. Nagytatám nyugdíja 200 lej. Bátyám, öcsém első tanulók az osztályukban, én közepes vagyok. Elvégezve a hét elemi iskolát, csak úgy van esély a tanuláshoz, ha olyan iskolát választunk, ahol nem kell fizetni.
Bátyám Aradra megy, vaseszetrgályosnak, odahaza már nyugdíjas ezermester. Öcsém varrni tanul. Ma Stuttgartban dolgozik, varrodában. Nekem, sok megpróbáltatás után a édesanya szerep jutott. 22 évesen férjhezmentem, nagy családunk van, hét gyerek. Négy fiú és három lány. Négyen közülük itt élnek, Magyarországon. Most én is itt vagyok náluk látogatóban, itt irom ezeket a sorokat. Sokat tudnék még írni, sok mindenre megtanított az élet. A gyerekkorom, a betegségek ellenére boldog volt, mert mindig ott volt mellette a reménység, a hit, a szeretet, őszinteség.
Édesapám 92 évesen halt meg, négy évvel ezelőtt. Édesanyám 87 éves, még él, de betegeskedik.
Az alábbi sorokkal szeretném befejezni írásomat:
A boldogság nem kenyér, nem ruha,
nem jó szó, nem ölelés
Hanem a szívek reménysége,
és a kevéssel való megelégedés.