A hiányzó utolsó kulcsfigura, az altatóorvos, lihegve ront be. Mellém ugrik, sietsége elveti bennem a gyanút, hogy elhamarkodottságában túladagol. Ugye, fel fogok ébredni?, hangom, mintha fohászt mondanék, esdeklő. Elmosolyodik. Egy mély sóhajjal, úgy érzem, kifúj magából minden rajtam kívülit. Már bízom benne. Nem tudom, hová vezetett, de sötét alámerülés lehetett, kimerítő, veszélyes, melynek végén az életért küszködöm. Egy erős karcsapással a langyos, zavaros víz alól ki akarom magam tolni. Fogytán a levegő.

Csoda futószalagon

Férjem nem kísért el – halaszthatatlan munka!  Dühömet fokozza a Karübdiszként fölénk tornyosuló kapus. Apósom illedelmes tudakozódása kihoz a sodromból; tapintata lovat ad a kaján kórházőr alá, ki megalázkodásnak véli az udvariasságot, és megpróbál legyűrni. Idefigyeljen, lépek felé az állapotos nő teljhatalmával, szülni jöttem. Merre menjek? Elképedt, hasamra csúszó tekintetét nem tudja leplezni. Jól palástol a kövér avitt irhabunda, mely szinte hozzámnőtt a nehezen cammogó januárban.

Az ügyeleten ráérősen lajstromba vesznek. Öltözzem nyugodtan át, ajánlják. Előttük, lábon állva egyensúlyozom. Vonakodva szokom a kényszerű vendégséget. Az orvos sietősen fertőtlenít. A formol ormótlan barna sebet ejt makulátlan, sokat dédelgetett hálóingemen. Nyikorgó, fehér vasszekrényből lepedőszerű hálóköntöst kerítenek. Korábban kellett volna rámadniuk, villan fel bennem, tudhatták, hogy ez fog történni. Ennyire közömbösek?! Egyesek évtizedes gyakorlat után is az első nap szertelenségével és következetlenségével töltik munkaidejüket. Vagy talán ez a kivárás a szórakozásuk: lesni, vajon a vajúdók hogyan viselik a kiszúrást.

Beöntésre! – hangzik a következő utasítás. Rettegek ettől az emberi megaláztatással azonosított mozzanattól. Mély levegő – felkészülök a kövér, nagyszájú tramplival való találkozásra – habár cseppet sem vélem alkalmasnak, kizárólag ilyen embert képzelek a feladatra vállalkozónak. Ám kedves, mosolygós, lágy hangú nő fogad. Nem esik nehezemre derékig felhúzni a hálóinget. Rendben vagyok. Irtóztam volna a kórházi körülményektől – használt penge; sietség, miközben nem számít, ha megvágnak. Sajnos teljes szőrtelenítés szükséges, itt ez a módszer. De ne féljen, folytatja szelíden, megsejtve tartózkodásom gyökerét, új a penge, bizonyosságom kedvéért előttem bontja fel a tasakot. Nem érdek nélkül kedves, tör fel bennem az idegenbe szakadt ember gyanakvása. Elcsatangolt gondolataimra lasszót vet a soros beöntés. Viszolygásomnak hangot adok – talán vallomásom nagyobb óvatosságra inti. Nem undorodik, nyugtat, az élet természetes velejárójának tekinti. Visszatartható, próbálom a legégetőbb rejtélyt feltárni, vagy kifröccsen az emberből? Mindent tegyek, ahogy mondja, búvik ki finoman a válasz alól. Nem kényelmes, de kellemetlenségig sem szorít a belémpumpált víz, amikor int, hogy szálljak le a kecskéről, kövessem. Méteres előszobába nyit, mely két árnyékszékbe torkollik. Ridegséget, átmenetiséget áraszt a csupaszon csillogó vécékagyló. Kísérőm kezében vastag rongydarab – gyors mozdulatokkal puha ülőkét formál belőle. Erre nyugodtan ráülhet – tiszta. Az ajtót magára csukom, az előszoba ajtaját is. Itt nem zavarja senki, addig marad, ameddig jólesik. Ez szülésem legbensőségesebb negyedórája. Zavartalan, szent percek, miközben magunkban lehetünk. Figyelmeztetni akarom. Hangosan szólok hozzá, bár ezt eddig furcsállottam. A testecske nem moccan – gyanútlan.

A fölös salaktól szabadulva a nagytestű bába kezébe kerülök. Újabb emeletre kapaszkodunk. A műtő négyzetméteres előterében a lengőajtó ablakán át látom a rám várakozó tucatnyi fehérköpenyest. Legalább nők – az orvost kivéve. Mint jelenés előtt a függöny védelmében toporgó színészt, lámpaláz fog el. Türelmetlen közönségem ajtóra irányított tekintete sürget. Vetkőzzön! Indulunk. A bába felszólítása megbénít. Nemtetszésemet csodálkozásba csomagolom. Hagyja csak!, int együttérzőn, annak idején én is pucéran álltam itt. Ráadásul úgy néztem ki, mint egy tehén. Maga legalább csinos, nincs miért szégyenkeznie – ezzel bependerített. Sorsdöntő pillanat, villan át rajtam, amikor az emberről lemállik a fölös máz.

A vitruviusi ember széttárt testhelyzetében kezemet a műtőasztalhoz szíjazzák. Remegésem így még szembetűnőbb. Gyáva!, motyogom, de csak fogaim csattogása hallatszik. Ha ennyire félsz, nem fáj neked semmid – állapította meg korábban apósom a tapasztalt orvos éleslátásával. A szűlés beálltát valóban tapintatosan, alig észrevehetően, egy folyásnyi magzatvízzel jelezte a testem. Szűkölködött a fájdalommal is, mintha nem gondolná komolyan, hogy szabadon engedje apró albérlőjét. Vajúdás híján halálfélelem kerít hatalmába – túlélem-e az altatást? A hiányzó utolsó kulcsfigura, az altatóorvos, lihegve ront be. Mellém ugrik, sietsége elveti bennem a gyanút, hogy elhamarkodottságában túladagol. Ugye, fel fogok ébredni?, hangom, mintha fohászt mondanék, esdeklő. Elmosolyodik. Egy mély sóhajjal, úgy érzem, kifúj magából minden rajtam kívülit. Már bízom benne. Nem tudom, hová vezetett, de sötét alámerülés lehetett, kimerítő, veszélyes, melynek végén az életért küszködöm. Egy erős karcsapással a langyos, zavaros víz alól ki akarom magam tolni. Fogytán a levegő. Közel a felszín, átszivárog a napsütés, de erőm cserbenhagy. Fuldoklom – nincs tovább! Ne sírj! Minden rendben! Gyönyörű, akár egy nipp! Nem tudom, ki és mi járatban vagyok, ám harcos kedvem velem együtt ébredezik. Nem sírok, vitatkozom az ismerős hanggal, csak levegő után kapkodtam! Egyszerre tisztába kerülök személyazonosságommal. Kislányomat inkubátorba tették, csak a biztonság kedvéért, önti belém a lelket apósom. Láthatom, mihelyt lábra állok. Drákói módja az életre kapás ösztönzésének, fortyogok. Űr tátong bennem. Hosszú együttélés után időbe telik, míg újra hiszem, hogy testem önmagában is egész. Fogd meg a kezem! – parancsként szakad fel belőlem az emberi melegség utáni kétségbeesett vágy. Közvetlenségem meglepi apósomat, de boldog. Kezének meleg érintése elsimítja a közénk rekedt aggályokat.

Másnap görnyedten vánszorgok felfelé a végtelen lépcsősoron. Üvölteni lenne jó a fájdalomtól és a kíméletlen körülmények okán. Egy bennfentes kedélyesen sajnálkozik – Lift is lett volna. Nem mondta senki? Háborgásomat elnyomja a találkozás izgalma. Tekintetem a babák közt keresgél. Mint az állat, ki nem ismeri fel szagát vesztett kölykét, idegennek érzem a formás, hajas kislányt.

A maga teje csak arra elég, hogy összekenje vele az üveget – biztat a soros asszisztens. A huzatos fejőfolyósóról napok múltán mégis meleg szoptatószobába tessékelnek. Kislányomat most először adják a karomba. Félek. Miért is kínlódna velem, mikor ott van a csuszli! Úgy fészkelődik az ölemben, mintha hazatalált volna. Szakértelemmel kap a bimbó után, nem tétlenkedik, szabad kezével simogatja, hosszú ujjacskáival erősen pumpálja a mellem, közben andalítón nyögdicsél az elégedettségtől. Hirtelen minden fenntartásom és görcsöm elillan, Viszonyunk visszavonhatatlan – anya vagyok.