Mari tudta, hogy a verést, mely végleges döntésre késztetné, talán nem éli túl. Tudta, hogy nem szabad megvárni ezt az utolsó éjszakát. De nem hitte, hogy sikerülhet éjnek idején csöndben ölébe venni alvó kisfiát és felülni a legelső vonatra. Tudta, hogy ezt kellene tennie, hogy a felcseperedő fiú lehetőleg ne üssön, mint apja ütött, hanem merjen, igen, merjen gyáva lenni, Mari ezt a szót használta a jámborságra.

Mari

A Pannónia majdnem üres, nem lehet, hogy éppen az én helyemen ül a cigányaszony, talpig feketében! Előtte üdítő, fele cseppekben az ülésen, asztalon. Minden ragad. Hol a jegye? – méltatlankodom.  Harapóssá tesz, hogy ily módon rányomta bélyegét környezetére, s egyúttal nemcsak elfoglalta a helyem, de végérvényesen megfosztott a lehetőségtől, hogy saját helyemre üljek. Meglep, hogy zsörtölődésemet az asszony jámboran fogadja. Észérveket sorol, hogy üljek máshova, majd ő felkel, ha tényleg megtelik a vonat. Még abba is beavat, hogy nincs jegye, lefizette a kalauzt. Távolról érzékelem tekintetében az esdeklést, de egyelőre túlontúl pöfög bennem a tisztaságmánia. Húgom csodálkozó tekintete józanít ki. Miért is reagálom túl ezt az egyszerű esetet? Egy üléssorral odébb húzódunk. Az asszony csomagjait pásztázom. Sötét sporttáska és egy nagy piros kockás cigányraffia, árus cigányokat látni hasonlóval, akiknek fontos, hogy tekintélyes űrtartalmú, mégis pehelykönnyű legyen a szatyor, melyben örökös terüjüket hordozzák. Hogy is bírta fel egyedül?

Magik meddig utaznak?, néz át az üléstámlán a cigányasszony barátkozón.
Szentgyörgyig – fogom kurtára a szót, nem hiányzik a barátkozás.
Csakugyan?! Magik es odavalósiak?

Öröme lefegyverzett. Restellkedtem korábbi ellenségeskedésemért. Bennem élt a zárt falusi közösségből származó kisvárosi családok felfogása – cigány, nem cigány, földivel szemben az ember viselkedik! Az asszonyban is valamiféle visszamenőleges ismeretséget köthetett az azonos származási hely tudata, mert egyre személyesebb kérdésekbe bonyolódott. Magánéletünk vonatkozásai iránt érdeklődött. Éreztem, hogy húgom sem akar beszélni, igennel, nemmel felelgettünk, míg egymásra cáfoltunk, s kínunkban összemosolyogtunk. Lelepleződésünket utastársunk derűvel fogadta, további faggatásunk helyett vallomásba kezdett. Elbeszélésének hirtelen szakadt vége. Észrevétlenül, ólálkodva közeledett egy férfi. Járásában volt valami oktondi beképzeltség. Kifelé mutató lábfejek, hetyke léptek, dölyfösen kitolt tompor. Szavait székelyes zöngével pattogtatta asszonya felé.

Húgom arcán melegség áradt, vonásai ellágyulnak a hazai hanglejtés hallatán. Csakúgy itta magába a cigány férfi hanghordozásának darabos zenéjét, melynek ritmusát keze fejével a karfán ütögette háttal nekik. Értetlenül nézett rám, dühös csodálkozással, amikor szúrós tekintetemmel utasítottam rendre. Veszekednek – sziszegtem a fogam közt. A férfi támadó mozdulatai feszültté tettek. Egy-egy mondata kalapácsütésként csapott le rám: Te bolon' vagy, asszon! Fogd bé a szájadot, me' nem lesz jó vége! Mari, ahogy leszálltunk, veszed a csomagodot, de nem ülsz fel arra a buszra, amire mi. Meg van-e értve? Arra készüj, hogy ma éjjel halál fia vagy! Mehetsz igyenesen az Ótnak es. Szemünk láttára összeverekedhetnek, kalauz pedig sehol, férfiutas is csak elvétve. Menjen már vissza a helyére, a másik kocsiba. A férfi külön utazott anyjával és testvéreivel, sérelmezve, hogy Mari nem szól anyósához. Magánál tartotta a kisfiúkat is, hiába könyörgött érte a felesége. Sajnáltam Marit, bántam, hogy szóltam az üdítőért, könnyen lehet, hogy a férje vágta volt hozzá, úgy ömlött ki. Tetszett, hogy Mari látszólag nem ijed meg, és nem hagyja magát. Elszántan és erőteljesen ontotta magából az érveket, de ura szidalmait nem viszonozta.

Mikor elillant a férfi, Mari kíváncsian forgatni kezdte kökényszemét, mosolygott, mintha semmi sem történt volna.

Itt Romániába’ jobban verik az asszonyokot. Magikot is veri-je az uruk?
Igen, szóval – feleltem.
Az nem olyan nagy baj – legyintett.
Gondolja? – kérdeztem keserűen, mert bőrömön éreztem a szitkok súlyát, fáradt testemen a durva szavak nyomát.
Attó' még lehet élni. De engemet ez mindég ver.
Miért nem hagyja ott? – kérdezte megoldást kereső, változtatni mindig kész húgom.
Van egy legénkém – Mari szeme könnybe lábadt. – Még csak négyéves, sajnálom otthagyni. Ide nem adná az apja soha.
Itt egy pesti anyaotthon címe. Fogja a fiát, és egy óvatlan pillanatban szökjenek el – állt elő a húgom.

Mari elrejtette a fecnit, de mintha nem akart volna tudomást szerezni e lehetőségről mégsem. Mondtam es neki, más asszon már rég otthagyott vóna, olyan sokat ücc. A tegnapelőtt es a fényes uccán odajön hozzám, s lefejel. Meg es lepődtem, mert erre nem számittottam. Ott vót a fiúcska es velem, fogtam a kezit, de egyszeribe meleget éreztem az orcámon, hát odatettem a kezemet, elöntött a vér. Az orromot es eltörte. Látszik, ugye? – tapogatta óvatosan friss sebhellyel barázdált orrát. –  A tegnap a családja előtt vert meg. Nem es a kezivel, hanem szijjuval. Ott vót a testvére, Gyöngyi s a sógora, de azok nem avatkoztak közbe, továbbmentek.
S a kisfiúk? – kérdeztem, miközben magam előtt láttam veszekedésünkkor apja s anyja közt cikázó, nyugalomért rimánkodó kislányomat. – Nem jó, ha a gyerek ilyen durvaságot lát.
Arrábbvitték.
Miért ütötte?
Kicsiséggét. Tuggya meg, hogy féltékeny. Pedig semmi oka sincs reja, de félt a húgom férjitől. Vele gyanusittott meg, pedig csak a testvéremmel akartam találkozni. Úgy elvert, hogy mindenem fájt, amikor este lefeküttem.
Az előbb is megfenyegette.
Ha most es megver, télleg otthagyom.

Mari tudta, hogy a verést, mely végleges döntésre késztetné, talán nem éli túl. Tudta, hogy nem szabad megvárni ezt az utolsó éjszakát. De nem hitte, hogy sikerülhet éjnek idején csöndben ölébe venni alvó kisfiát és felülni a legelső vonatra. Tudta, hogy ezt kellene tennie, hogy a felcseperedő fiú lehetőleg ne üssön, mint apja ütött, hanem merjen, igen, merjen gyáva lenni, Mari ezt a szót használta a jámborságra.

A brassói állomás aluljáróját beharsogta Mari sivalkodása. Még egy utolsó kétségbeesett segélykérés, de a rokonság némán, sietve haladt. Szégyellték a sikoltozó őrkői cigánylányt. Módos házicigányok voltak, náluk nem illett a szennyest ilyenformán kiteregetni. Kiközösítették Marit. Ő kétségbeesetten kiabált tovább. Félt, mégis követte urát haza Maksára. A putrilakó Mari ment, pedig tudta, hogy az emeletes ház nem záloga a boldogságnak.