Ha egy fiatal, a nagykorúságot éppen átlépő (rendszerváltáskor született) fiatalember szétnéz ma a magyar világban, az a benyomása, hazája, országa egy hátán kalimpáló bogárka. Bob Dent azt mondja, dehogy. Pedig az angol mindent lát. Az útviszonyainkat. Biztosítási viszonyainkat. Kiszolgáltatottságunkat. Az angol mintha azt mondaná, a magyar a magyar természet kiszolgáltatottja. És ezen lassan el kellene tűnődnünk.

Magyarország a lecsóban

(Történelemkönyv fiataloknak)
 

   Ha valaki megkérdezi, akarok-e angol írótól magyarföldről útiesszé-sorozatot olvasni, az válaszolom, persze, akarok. Evlija Cselebi magyar útikönyve (mindhárom kötet) évtizedes élmény, ha nagyon koncentrálok, Esztergomot is, Visegrádot is látom Evlija szavaival, de Claudio Magris Duna-könyve_is hátborzongató a maga nemében, nyilván jót tenne az angoltól is, bár a nem múló brit birodalmi tudat, a gőzölgő teáscsészék gondolata ráfékez némiképp. Ám ha a kérdés úgy hangzik el, akarnék-e angol újságírótól magyar történelmet tanulni, akarnék-e történelmi kalauzt, ugyanakkor kalauzt a magyar történelemhez egy angoltól, azt válaszolom, nemigen, de köszönöm a lehetőséget.

   Az ember – ugye - azt reméli, összegyűjtött annyi információt Magyarországról, hogy elboldogul a mindennapokban, Magyarországon él, tudja, merre hány méter, meddig mehet előre, meddig tolathat, hogy a fejét be ne verje valamibe. Erre érkezik egy angol fickó, újságíró, aki erőlködés nélkül mindent tud arról az országról, amelyben élek. Tényt, összefüggést, történelmi és politikai pletykát.

   Egyetlen extrát ide az elejére. Anyám az angolkisasszonyokhoz járt polgáriba (a gimnázium korabeli megfelelője), sokszor gondoltam rá, kiderítem, miféle iskola lehetett ez a fordulat éve előtt. Erre érkezik Bob Dent, és néhány sorban elmondja, hogy az Áldott Szűz Mária Intézetről van szó. 1611-ben Mary Ward, egy yorkshire-i katolikus család tagja és két Guy Fawkes-összeesküvő unokahúga alapított egy apácarendet Hollandiában „kisasszonyok” oktatására. 1774-ben Mária Terézia a Budavári Palota egy részét átadta az apácáknak, 1787-ben átköltöztette őket a feloszlatott dominikánusok volt kolostorába, amely a Váci utca déli részén volt (ma Szent Mihály-templom). 1948-ig egy iskola és egy tanítóképző működött itt, mely a rend alapítójának nevét viselte. Hát itt tanult anyám.

  Bob Dent húsz éve Budapesten élő angol újságíró. Húsz éve néz bennünket, figyeli az országot, ebből következően tanúja, miképpen omlott be a szocialista rendszert építő magyar politika, és szelleme, mentalitása hogyan élte túl a romok alatt.

   A közviszonyok drámai változását is látja, figyeli, hogyan maradt meg az egyes ember, a Kádár-éra ügyeskedő, szemérmetlen részegysége, azzal együtt, hogy Szűrös elvtárs kikiáltotta a Harmadik Köztársaságot. Emlékezetes – és költséges – kalandja a lakásvásárlással, a lakásfelújítással, a banki hitellel, a vállalkozóval, összegezve: a magyar mindennapokkal folytatott - vereséggel végződő - csatája nem közönséges vádirat.

   Ha hozzáveszem Bod Dent másik háborújának részletesen és pontosan dokumentált "jegyzőkönyvét", amelyet a hivatalok ellen vívott (tartózkodási engedély, munkavállalási engedély, s a kettő egymást kioltó kapcsolódása), a továbbiakban nem csodálkozunk azon, velünk, magyarországi magyarral mit művelnek a hivatalok, ha angol újságíróval is megtehetnek bármit. Csak mi nem írjuk meg, okosan megtartóztatjuk magunkat, tudván tudva, az ország kicsi, a hivatal, mint a Bourbonok nem felejt, és nem tanul. 

   Kifejezetten nehezen tűröm, ha valaki idegen, ráadásul angol (tudják, teaillat, világbirodalmi gőg), az országot aprítja, ahol élek, az embereket (akár még a hivatalokat is), akik közt a napok telnek, rosszkedvemben még be is szólok, hogy haza lehet menni, ha nem tetszik valami. Csak ilyen esetben vagyok nagymagyar, vadmagyar, ami érthető, nyomják Krahácsot, elég, ha mi nyomjuk, nem bántson bennünket idegen. Ám Dent előadásmódja, stílusa, technikája olyan közvetlen, annyira az unalomig ismert csámpás magyar hétköznapok közé fűzi sajátos történelmi megfigyeléseit, nyomozati anyagait, hogy miután elkezdi felfűzni anekdotáit, akár egymásnak is ellentmondó ismeretanyagát, nem tűnik fel, hogy nem magyar. A szkepszis, az irónia, a tónus magyarabb nem is lehetne. Nincs nála a bölcsek köve, mindent kétszeresen vizsgál, utánajár, és ha ellenőrizzük, kiderül, soha nem blöfföl. Higgadt angol úr a magyar történelemről és jelenről, ezek összefüggéseiről, tárgyszerűbben: hogyan lóg vissza jelenünk a múltba. Történelmünk valamennyi szereplőjére hasonlóan néz, hiányzik belőle a személyes elfogultság, a szent tehenek iránti áhítat. Dentből kimaradt az elmúlt hatvan magyar év kontraszelekciós történelemépítése, semmi lelkes bömbölés (hogy Kossuth, vagy Görgey, pl.). Dent maga a ráció. Soha hasonló történelmi áttekintést nem láttam.

   A hang így szól, amikor a magukat hatvanszorosan felértékelő pártokról beszél, az időpont az első "demokratikus" választások: "A magyarországi választás nem a háborúról vagy más élet-halál kérdésről szólt, de sok politikus meg lehetett győződve róla – legalábbis ez volt az ember érzése –, hogy annál sokkal fontosabb ügy. [...] bőszen futkosott mindenki, gyors köszönés után az emberek elmondták a legfrissebb politikai pletykákat, beszélgettek, tervezgettek, vitatkoztak, és mindannyiuk viselkedéséből sugárzott, valami fontos dolog történik. A politikai pártok, és nem csak Magyarországon, szeretik a saját fontosságuk képét sugallni [...]. Ennek azonban az az eredménye, hogy a párt érdekei fontosabbá válnak, mint a nép, amelyet elvileg képviselni akarnak." Továbbra is a jelen, és különös választási rendszerünk, amelyben a győztes mindent visz: "Véleményem szerint a politikusoknak, tartozzanak bármely párthoz, sokkal alázatosabbnak kellene lenniük, és talán őszintébbnek (vagy realistábbnak), amikor választási eredményeket értékelik."
   Valójában bemutatja nekünk Magyarországból mindazt, amit a rohanásban, pénzkeresésben, erősödő nyomorban és inflációban nincs módunk megfigyelni, amit nem tanultunk meg történelmünkből, amit nem tanítottak meg velünk, vagy elfelejtettük. De nem csak. A következőket mondja például: "Bármennyire valószerűtlennek tetszik, a „coach” az angol nyelv kevés olyan szavainak egyike, amelyek magyar eredetűek. A Kocs nevű, Budapesttől olyan kilencven kilométerre északnyugatra fekvő faluban a XV. század elején egy új típusú, könnyű, gyors hintót, „kocsit” készítettek, amely aztán népszerű lett egész Európában." Na tessék.

   Savoyai Jenő neobarokk lovas szobráról a Nemzeti Galéria előtt, a különös kuruc-labanc nexusról: "Nincs valami fura abban, hogy ezt a csodálatos szobrot ilyen feltűnő helyen állították fel a város fölött, és máig is ott van? Jenő seregeinek győzelme rengeteg pusztítással és fosztogatással járt, és nemcsak a másfél évszázadig tartó ottomán uralom végét jelentette, hanem egyben a sokkal hosszabb és egész Magyarországra kiterjedő Habsburg-uralom kezdetét is. Hogy párhuzamot vonjunk 1945-tel, és az azzal kapcsolatos terminológiát használjuk, az idegen erők más idegen erők által való kiűzése 1697-ben egyszerre volt felszabadítás és megszállás. De el tudnánk képzelni, hogy, mondjuk, a szovjet Vorosilov marsall hatalmas szobrát egy hasonlóan impozáns helyen állították volna fel, és máig is ott állna?"

   Nyilván alaposan körbenézve a következőket írja Kossuthról: "...hozzátehetjük, hogy maga Kossuth, bár erről nem szokás beszélni, igazából mintha nem is lett volna republikánus. [...] ő hirdette ki a Habsburgok trónfosztását az 1848–49-es szabadságharc idején (de nem az elején!), de elviekben nem ellenezte a monarchiát, ami abból is világosan kitűnik, hogy több alkalommal is felajánlotta, vagy legalábbis fontolgatta, hogy felajánlja a magyar koronát a brit uralkodócsaládnak, sőt még a Romanovoknak is!"

   Egy helyütt kijelenti: "Magyarország története a szövevényes részletek aknamezője. Néhány könnyen emészthető történeten kívül, mint amilyenek a „jó” Mátyás királyról szóló mesék vagy a magyarok katasztrofális veresége a mohácsi csatában, az egész a különböző dinasztiákhoz tartozó vagy éppen egyazon dinasztián belüli riválisok konfliktusainak kusza sorozata." Ilyenkor az ember eltolja a könyvet maga elől, hátradől, végigfut az ismert magyar történelmen, és azt kérdezi magától rémülten, vajon a különféle időben kikelt KISZ-titkár fészekaljak hasonlóan dinasztikusak-e, mint az Árpád-ház. 

   Első szemre Bob Dent (és kiadója) jó lóra tett. Nincs annál intimebb és izgalmasabb, mint amikor kihallgatjuk a vendég telefonját, hogy mit, miket mond rólunk, vendéglátóiról, pedig kitettük a lelkünket, és körülbelül tudjuk, mit láthat. A hullarejtő szekrényt persze nem nyithatja ki, a lomtáron is rajta a lakat. Mégis mennyire izgalmas, mi gondol rólunk, házunkról, életünkről.  

   Ha egy fiatal, a nagykorúságot éppen átlépő (rendszerváltáskor született) fiatalember szétnéz ma a magyar világban, az a benyomása, hazája, országa egy hátán kalimpáló bogárka. Bob Dent azt mondja, dehogy. Pedig az angol mindent lát. Az útviszonyainkat. Biztosítási viszonyainkat. Kiszolgáltatottságunkat. Az angol mintha azt mondaná, a magyar a magyar természet kiszolgáltatottja. És ezen lassan el kellene tűnődnünk.

Onagy Zoltán

Bob Dent: Magyarország kívülről, belülről
Európa Kiadó 2008.