Szegedi-Szabó Béla versei: Szókratész beszéde magához, Szent Orsolya, Szent Eulália
"Dühöng a nép, a piacon vízzel öntözik / A felforrósodott kövezetet. Fordítsunk / Hátat e mérgező jelennek: a szél / Boros lelkünkbe fúj, a víz cseppjei / Pihenőt ajándékoznak a fáradt elmének. / Csak azt akartam, hogy lásd / Ablakodon át az új világot! / Tengernyi / Végtelent, mely előtt nem illik a szó, // Tört kancsó minden gondolat."
Szegedi-Szabó Béla versei
Szókratész beszéde magához
„Mennyi mindenre nincs szükségem.”
Diogenész
Dühöng a nép, a piacon vízzel öntözik
A felforrósodott kövezetet. Fordítsunk
Hátat e mérgező jelennek: a szél
Boros lelkünkbe fúj, a víz cseppjei
Pihenőt ajándékoznak a fáradt elmének.
Csak azt akartam, hogy lásd
Ablakodon át az új világot! Tengernyi
Végtelent, mely előtt nem illik a szó,
Tört kancsó minden gondolat.
A test ráng, a többi mégis halhatatlan?
Mintha valaki intene a távolból: de te
Visszafordulván is maradsz.
Legyen a félelem kevesebb, mint e ruha itt: hisz
Most e nehéz kékség közös halójába hullsz.
Ragadd hát önként
Magadhoz a méregpoharat.
Szent Orsolya
„Pedig éjszaka van.”
Keresztes Szent János
Minden a főzéssel kezdődött.
Mert alkímia minden valódi tett.
Ismered a lángot, mi a konyhából
Indulva elemésztette éji házunk?
Vacsoránk tündöklő örvényei
Közepette láttam meg az Angyalt,
Ki az ablakban ülve, félelmes
Mosollyal kerubi arcán
Kísértette gyenge létem.
Én akkor megszólítattam.
Az asztaltól felállva, némán
Ledobtam magamról ruhámat.
Rohantam az ismeretlen éjszakának,
Feledve a sok unt aranyat, pénzt!
Otthonomtól elszakadva
Karsztos, forró hegyeket kívántam.
Szent Eulália
Amíg éltem, puha növényeket ültettem,
És csak néztem, zöld húsuk
Hogyan tölti be a szűk, huzatos szobát.
Csodáltam a holdat, az akácost,
Férfiak kemény derekát. De minden
Pillanatban a holnapra gondoltam,
Arra, hogy én is majd meghalok. Mert
Az Angyal léte egyre csak nő, növekszik.
Ébredéskor gyakran láttam őt.
Hajnali órán, egyedül.
Tudtam, hogy ott jár az utcákon, a piactéren.
Arany szíjában kés lapult.
