A gázművekre valóban nem tartozott a dolog, de a postán dolgozó lány este forró dróton kürtölte szét Szintia szerelmi tragédiáját. Amikor  Béci fülébe is eljutott a hír, jóval záróra előtt lakatot tett a boltra, és meg sem állott a Bóna-Móna kertig. És most mit tervezel, komám?, kérdezte Lali savanyú arccal. Megpróbálom visszaszerezni, a tetves életbe, nehogy már egy cigány vegye el tőlem. 

Halász Margit

Éneklő folyó
- részlet –

Amikor Sztojka Renátó Szahara színű lenöltönyben megjelent a kandicsfalvai iskola tanévnyitó értekezletén, öten is megkérdezték tőle, hogy kit  keres. Senkit, felelte Renátó, itt fogok tanítani. Pár perccel később az igazgató szerényen tisztázta a talányt. Assisiből csábítottam Kandicsfalvára, persze, hogy nem tudott nemet mondani, hiszen Kandicsfalva a világ közepe, nem?, nézett ki a szemüvege felett. Amikor kiderült, hogy portrékat is rajzolt, többen megrohanták munkaajánlattal. A polgármester felesége a kertben szerette volna lerajzoltatni magát az ugrásra kész kőoroszlánok között abban a Budapesten vásárolt legyező háttámlájú gyékényfotelban, amelybe állítólag maga Sophia Loren is belehuppant pár másodpercre. A férjem nem lesz hálátlan, mondta az asszony, és persze én sem, tette hozzá sokat sejtetően. Már nem csinálok portrékat, mondta Renátó, remélem, soha többé nem leszek rászorulva.
Mátyusné Mari meglehetősen zaklatottan toppant be az értekezletre. Szeretett volna festés után átöltözni, de mire a malacokat megetette, nem maradt rá ideje. A kerti csapnál megmosta a kezét, lepelyhezte a ruháját, egy vizes ronggyal megtörölgette a cipőjét, és felpattant a biciklijére. Amikor leroskadt a helyére, és kifújta magát, akkor tűnt fel neki, hogy a festék megfogta a kezét, különösen a körme mellett szívódott be a bőrbe. Eleinte ökölbe szorította kezét, de így nem ment a jegyzetelés. Addig-addig szerencsétlenkedett a tollával, mígnem leejtette, lehajolt, s ahogy nyúlt érte meglepődött, mert a toll már egy másik kézben pihent. Mari nézte a szépen faragott barna kezet, és tekintetét lassan, tapogatózva vezette a karon át felfelé. Félúton sem járt még, amikor meg kellett állnia, meg kellett pihennie, mert egy illat valósággal elbódította. Ázott borostyán, gondolta Mari, és megragadta a tollat. Mari aznap este bezárkózott a sufnijába, dolgozom, szólt ki, amikor Béci kétszer is bekopogtatott hozzá. Borostyánindákat rajzolt, méregzöld, szabályos levelekkel, melyekről csöpög az esővíz.

A Tisza partszegélyén tartózkodó békák októberben lázas szervezkedésbe kezdtek. Azon vitatkoztak, mikor keljenek útra, hogy télire rejtett, védelmet nyújtó odút találjanak. A fiatalabbak mielőbb indulni akartak, a tapasztaltabbak a kandicsfalvai parton szerettek volna még maradni, mondván, ott több élelemre van kilátás, hosszú, hideg télről gágognak a vadlibák, jó lesz résen lenni. A két békageneráció végül is egymásnak rontott, a fiatalabbak a saját brancsukkal elindultak, és mocskos, pofátlan szitkokat brekegtek vissza a parton maradóknak. Ezek holtbiztos, hogy vitatkoznak valamin, mondta Renátó Szintiának, milyen jó is lenne, ha az ember értene az állatok nyelvén. Egy meredek falú partszakaszon sétáltak, ahol a partszegélyi erdő hajszálgyökérzete tömött pamacsokban hajladozott az áramlással. A kecsegék kedvenc ívóhelye, mutatott a gyökerekre Renátó, nagyapám mesélte, hogy itt szoktak gyülekezni. Szintia éppen meg akarta kérdezni Renátót, hogy szereti-e, amikor egy öreg cigány ereszkedett le a parton. Ipszilon alakú szolgafáját az agyagba fúrta, rátette a botot, és bevárta őket. Azt mondják, hogy itt a sodrásszegélyen balincsorda rabol, gondoltam, megpróbálom, mekegte az öreg. Különben meg, folytatta továbbra is köszönés nélkül, különben meg azt álmodtam, hogy kristálytiszta vízben nagy fehér halakat fogtam, hátha szerencsém lesz. Miczura Szintiának ezen az estén nem volt szerencséje. Sőt! A séta végeztével megfogadta, újra elviteti magát Csatkára, és kérni fogja a Szűz közbenjárását, hogy közös erővel átkozzák meg Renátót. Renátó ugyanis kerek-perec megmondta neki, hogy nagyon szereti, de nem úgy. És milyen bolond is tud lenni az ember, ahelyett, hogy örülne, hogy szeretik, átkokat fogad, mert az a szeretet nem az ő szája íze szerint való. Azt is kinyögte még Renátó, hogy nem szerelmes másba, de nagyon megtetszett neki valaki. Persze, mondta Szintia, ne nézzél már hülyének, ezzel a halakat etesd be. Munkakapcsolat, mondta Renátó, nagyon szeretünk együtt dolgozni.
Tényleg nagyon szerettek, közösen vezették a rajzszakkört. Renátónak nem lett meg a kötelező óraszáma, így adódott az ötlet, hogy esetleg szakkörözhetne. Elvállalta, de azt kérte, legyen mellette eleinte délutánonként egy igazi pedagógus. Az igazi pedagógusról pedig cseppet sem véletlenül Mari jutott az igazgató eszébe. Pár hét elteltével Mari azon kapta magát, hogy az ujjain számolgatja, hányat kell még aludnia csütörtökig. Ennyi pénzért egész délután ott cubákoltok?, kérdezte Béci otthon, meddig is tart az a szakkör pontosan? Kettőtől négyig tartott hivatalosan, de amikor a gyerekek elköszöntek, és becsapták a tanteremajtót, egy új időszámítás vette kezdetét Mari és Renátó számára. Mintha lába kelt volna a másodperceknek, kiugrottak az óra üvegburájából, loholtak egymás után körbe-körbe a terem falán, és amikor visszapenderültek az órába, már el is telt öt egész perc. A Tiszáról beszélgettek, hogy milyen varázslatos, aztán a festészetről, a közalkalmazotti bértábla besorolásáról és a rozsdavörös őszről. A kanyarulatokat szeretem leginkább, mondta Renátó, mindig az jut eszembe, hogy mért éppen ott fordul meg, mért nem húsz méterrel előbb? Mari összerezzent, ezt a mondatot mintha hallotta volna már valakitől valahol. De hol is? Vagy ő maga mondta valakinek, már nem emlékezett. Hogy leplezze zavarát, megkérdezte Renátót, tudja-e, miért olyan kanyargós a Tisza. Hogyne tudnám, felelte Renátó, mert olyan, mint én, szeret csavarogni. És Mari már bele is kezdett a mesébe… Meg volt teremtve már az egész világ, megvoltak a hegyek, völgyek, kisebb és nagyobb folyók, csak még a Tisza állott ottan az Úr zsámolyánál. Hát teveled mit csináljak, szegény fejeddel?, kérdi az Úristen. Csak bízd rám, atyám, mondta Jézus Krisztus, majd eligazítom én. Azzal Jézus elővett egy aranyos ekét, elébe fogott egy szamarat, s azt mondja a Tiszának, hogy menjen utána mindenütt a barázdákban. Sok-sok cötkény, vagyis szamárkóró volt mindenfelé, a szamár, pedig éhes volt, meg amint tudjuk: nagyon szereti a cötkényt. Egyikhez is hozzákapott, a másikhoz is, ide-oda rángatta az ekét. Hát ezért ilyen girbe-gurba, csivirgős-csavargós a Tisza, fejezte be Mari. Renátó a mese végén kezet csókolt Marinak, köszönöm, tanárnő, mondta, most már értem a kanyarokat.
Mátyus Béci szívből utálta a csütörtököket. Ilyenkor Mari kipirult arccal kerekezett haza, hosszan becézgette a malacokat, és csak utána kérdezte meg tőle, hogy, na, mi újság. Hát mi nagy újság lenne egy húsboltban?, csattant fel Béci, mert látta, hogy Mari szeme izgalomtól csillog. Először tetszett neki a ragyogó éjfekete szempár, de aztán, amikor megérezte, hogy ehhez a csillogáshoz neki semmi, de semmi köze, kikelt magából. Kritizált mindent, Mari öltözködését, a vacsorát, a sört. Hát, ha még arra sem volt gondod, hogy betedd a hűtőbe, mondta, kénytelen vagyok elmenni a kocsmába hideg sört inni. El is ment Kucsera Karcsihoz a Szőke Sellőbe, kikérte a sört, és fáradt, keserű arccal nézte a plafonra függesztett televíziót, amely éppen egy dél-amerikai szappanoperát sugárzott. A csodás tengerparton gyönyörű testű férfiak és nők koktéloztak, Béci dühösen öntötte le az első korsó sört. Legalább egy dolgot mondj, amiért érdemes ebben a faluban lakni!, kérdezte Béci a kocsmárost úgy, hogy közben nem vette le szemét a képernyőről. Például nincs terrorveszély, felelte Kucsera, és újabb korsó sört tett az asztalra. Meg cunami, mondta Béci, tényleg, mikor is öntött ki utoljára a Tisza?  Terrorveszély valóban nem volt, de a helyi halászok már hónapok óta panaszkodtak a Cápában egy zavaró tényezőről, amely vízi létük tiszta békéjét veszélyeztette, s úgy nehezedett mindennapjaikra, mint egy sokfunkciós átok. Ez a tényező felért egy kisebb természeti katasztrófával, s a neve pedig Árvai Lali volt.

Árvai Lali nem született többszörös Aranyhorog-díjas horgásznak, az élet tette azzá. Az egész úgy kezdődött, hogy Árvai Lajos tüzépes anyagkiadó depressziós lett. Órák hosszat ücsörgött a felgöngyölített csirkedrót kötegeken, és egyetlenegy dolog foglalkoztatta, mikor lesz már négy óra. A négy óra pedig elég nehezen akart eljönni, Lalinak egyre inkább úgy tűnt, az idő ellene dolgozik, direkt csinálja, eleve úgy indul, hogy későn érkezzen, na, majd ő megmutatja neki, ki az úr a tüzéptelepen. De pár hónap elteltével be kellett látnia, hogy az idő a nagyobb úr, valami olyasféle dolog, ami fölötte áll az emberi akaratnak. Jön, megy, rohan, fut, telik, késik, múlik, száll, vánszorog, és mindezt egy kényúr önkényességével teszi. Így hát Lali nehezen bár, de végül is belenyugodott abba, amibe minden józan földi halandónak előbb-utóbb bele kell nyugodnia, nevezetesen, hogy az idővel szemben semmi esélye sincs. Jó, belenyugodott, ilyen az élet, de a napi kilenc órás munkaideje alatt egyre keservesebben érezte magát. Mivel nem volt forgalom, gyakran azon kapta magát, hogy az ötszázasával bebálázott léckötegeket számlálja. Ha kijött az ötszáz, cseppet sem örült, sőt, úgy érezte, menten gutaütést kap, de ha hibádzott egy-kettővel, Lali egyszerre fontos, pótolhatatlan embernek hitte magát, s ilyenkor elégedett arccal stikában cigarettára gyújtott. Hogy a privatizálás tette-e, vagy mi más Isten csodája, a léckötegek számában egy idő után nem talált hibát, és úgy nekibúsult, hogy már a cigarettát se kívánta.
Egyik borongós novemberi napon, pedig az a határozott benyomása támadt, hogy a tüzép telke zsugorodik. Meg is kérdezte a tulajt, nem hasítottak-e le a hátsó rakodóterületből a szomszédnak, mert az a hullámpala kerítés mintha jó öt méterrel idébb került volna. Megbolondultál Lalikám?, mondta a főnök, tanuld meg, hogy én sohasem keskenyedem, csak hosszabbodom. Lali megtanulta, de másnap rémülettel töltötte el az újabb jelenés, most azt látta, hogy a kerítés nem öt, hanem legalább tíz méterrel idébb jött, s a hullámpala tetején egy gyönyörű szép kék madár édes hangon dalol. Ha nem vigyázok, könnyen a kerítésen kívülre kerülhetek, mondta este otthon. Lalit ekkor zavarta el a családja először ideggyógyászhoz, de mivel csukott szemmel a mutatóujját nem tudta az orrához irányítani, tovább küldték, újabb kivizsgálásokra. Sohasem találok hibát az ötszázas kötegekben, panaszkodta Lali szerencsétlen arccal az orvosnak, így pedig nem élet az élet. Már-már úgy tűnt, megússza szegény ember néhány doboz antidepresszánssal, amikor elhangzott a szájából egy mondat, mellyel ingyenes belépőt nyert a Mustármag Rehabilitációs Terápiaközpontba. Naponta öt méterrel jön közelebb a kerítés, mondta, és a család vihette utána a csíkos pizsamát, meg az evőeszközöket. A modorával nem volt különösebb gond az intézetben, amikor egyik szobatársa dührohamot kapott, és már negyedórája fejhangon ordibált, Lali vette a köntösét, a főigazgató szobájába ment, diszkréten bekopogott, és higgadtan kérte, tegyen rendet. Főigazgató úr, kérem, kezdte Lali, legyen szíves, szóljon az úrnak, hogy fogja be a pofáját, különben agyonverem őt is meg önt is, oszt Dallas. Ekkor egy másik szobába helyezték, és még erősebb gyógyszereket rendeltek neki. Az is kiderült, hogy a szívével komoly baj van, műteni nem lehet, az átültetésre alig van esély, az a csoda, hogy még él. A hírt különösebb megrendülés nélkül fogadta, mindenre csak bólogatott. Még jó, hogy észrevették, orvos urak, mondta Lali gúnyolódva, én már régóta tudom, nekem már mindent elmondott a kék madár. Lali madara nem rigó, nem cinege, nem galamb volt, még csak nem is szajkó, hanem kékmadár. Amolyan kisebb testű, csillogó tollú, peckes jószág, s ami Lalinak a legjobban tetszett benne, egy kicsit kényes női hangon szólalt meg mindig. Jaj, mennyi sok bűbáj és kellem volt abban a hangban! Képes volt a legszörnyűbb tartalmakat is úgy előadni, hogy az ember ne rettenjen meg tőle. Például, amit egyik éjszaka tanácsolt Lalinak, ahhoz is kellett némi előadói képesség. Azt csacsogta neki, hogy dobja a kukába a gyógyszereit, hagyja ott a családját, és valamennyi kevéske pénzzel menjen el Kandicsfalvára. Hát az meg mi a nyavalya?, kérdezte Lali értetlenül. Tisza-parti pirinyó falucska, kényeskedte a madár, na, menj már, lécci. Így esett meg, hogy Árvai Lajos negyvenhat éves rokkantnyugdíjas anyagkiadó, elhagyta családját, és egy nem túl tömött hátizsákkal megérkezett Kandicsfalva elsőszámú kocsmájába, a Cápa egybe. Amikor kikérte a feles vegyespálinkát olyan árvának és otthontalannak érezte magát, mint még soha. Egy fecske csicsergett be az ablakon, s Lali arra gondolt, ha nem jön a kékmadár, és nem segít neki abban, hogyan tovább, legközelebb nyársra húzza, ropogósra süti és megeszi. De a kékmadár  jött, s azt tanácsolta neki, nyugodtan igya meg a pálinkát, utána pedig vegye meg a kocsmárostól a falu határán kívül, a Bóna-Móna kertben lévő horgásztanyáját, már úgyis három éve el akarja adni.
Az üzlet megköttetett. Lali berendezkedett, s fél évre rá egy Johnson-Merkury motort szerelt a csónakjára, és azzal járta a vizet. A csónakot szakszerűen felszerelte, volt abban minden, poroltó, mentőláda, mentőmellény, nyolc milliméternél vastagabb kikötőkötél, a vízirendőrök nem találtak nála hiányt. Hogy miből telt mindezekre? Hát a halból. Mert Lali ahova csak bedobta a pecáját, ott rögtön kapás lett. Télen, a holtágakon háromszög alakú léket vágott, amelyen nagyobbítás nélkül nem fért volna ki a ragadozóhal. A didergő halászok ott totyogtak körülötte, s nézték, hogy ez a jöttment Lali, micsoda szerencsével viszi el előlük a halakat. Tavasszal? Tavasszal meg, amikor nem volt még se giliszta, se pióca, csak a két fokos víz, az iszap felső rétegében szunyáló kandicsrákokat húzta ki meleg vackukból. De ha nem jöttek, Lalinak az sem okozott különösebb gondot, fogta a nádszárat, levágta, végighasította, és a szitakötő- és szúnyoglárváknak nem volt menekvésük. Amikor egy lakodalomban összeakadt egyik kezelőorvosával, és az a kékmadár felől érdeklődött, Lali csak annyit mondott, hogy köszöni szépen a szíves érdeklődést, él még a madár, de nem ad neki több tanácsot. Hanem?, kérdezte az orvos. Már csak megfigyel, felelte Lali, oszt Dallas. Az összes nagy hal az ő horgára akad, panaszkodtak a halászok a Cápában Kucserának, kellett neked idetelepítened ezt az Aranyhorog-díjas őrültet. Lali pedig, mintha csak játszana a kandicsfalvaiak idegrendszerével, pálmafás napernyővel szerelte fel csónakját, automata kapásjelzőt vett, és gatyára vetkőzve hanyatt fekve a csónakjában szívószálon szürcsölte a jéghideg boros colát. Tartott ez mindaddig, amíg egy hülye kis szajkó megtanulta a kapásjelzője hangját, s Lalit többször is lóvá tette. A szomszédban horgászóknak megvolt az örömük, de ez az öröm csak addig tartott, amíg Lali le nem parittyázta a bot fölötti gallyon rejtőzködő pimasz madárkát. Aztán megint ment minden a régi kerékvágásban, sőt aznap egy hetven kilós harcsát is fogott. Elárulnád a titkodat?, kérdezték tőle este irigykedve a halászok. Marha egyszerű, mondta Lali megejtő őszinteséggel, én az életemért pecázok. Tényleg nem hitték el az orvosai, hogy még él, s amikor egy átültetés lehetősége komolyan szóba került, Lalinak sikerült tömören és szabatosan visszautasítania a dolgot. Sajnos nincs időm meghalni, mert állandóan kapásom van, egyébként köszönöm a lehetőséget, doktor úr, mondta és letette a telefont.
Volt Kandicsfalván egy ember, akinek sikerült jó viszonyba, mondhatni barátságba kerülnie Lalival. Hogy miért éppen neki? Az egyetlen, aki az életemre apellál, nem a halálomra, mondta Lali a kocsmárosnak, és ami még fontosabb, nem irigyli tőlem a húst. Ez az ember, pedig nem volt más, mint Kandicsfalva hentese, Mátyus Béci. Béci különösen Mari szakkörös délutánjain kereste Lali társaságát. Csütörtökönként kettőkor végzett, aztán be az autóba, és meg sem  állt Lali kényelmesre pofozott házikójáig. Ha nem találta otthon, átugrotta a kerítést, kiült a tornácra, és nézte a kerti fenyőfák mögül előmerészkedő óvatos fácánokat. Egy kakas, nyolc tojó és a kicsik bitorolták a kertet, Lali rendszeresen etette őket, úgy éltek ott, mint baromfik a tyúkudvarban. Először le akartam őket lőni, mesélte Lali, már nyúltam a ravaszhoz, amikor a kakas tollán megcsillant a napsugár. Majdnem megvakultam, komám, és valami akkor azt súgta nekem, ne öld meg, nem látod, hogy éppúgy élni akar, mint ahogyan te is. Azóta etetem őket, s ha egy elmarad valami miatt, aggódom, csak nem történt vele valami, tán nem lőtte le valami baromarcú. Lali azt is elmondta még, hogy aki lelövi a fácánjait, azt saját kezűleg küldi a másvilágra. Papírom van róla, komám, mondta, papírom van róla, hogy nem zárhatnak börtönbe, aki szórakozik velem, azzal megcsókoltatom a pisztolyom csövét, oszt annak Dallas. Béci elmosolyodott, és arra gondolt, milyen boldog ember is az, aki magasról le meri szarni ezt a tetves világot. Persze voltak Lalinak tiszta pillanatai is szépszámmal, ilyenkor meglepő komolysággal érdeklődött az emberi létezés egyetemes problémái iránt. Házasság, cöh, húzta fel a pisztolyát Lali, és célba vette a fenyőtobozt, a házasságtól nekem lőhetnékem támad. Huszonöt évig éltem benne, de mondhatom, hogy ez az egyedül töltött öt év adott annyi örömet, mint az a másik huszonöt. Mert most szabad vagyok, komám, húzta ki magát nyújtózkodva, szabad, és lelőtt egy tobozt, mint azok a menekülő fácánok ott, ni. Tudod, én otthon amolyan küld ki, hívd be voltam, a munkahelyemen meg egy hatodik csicska, nem is csoda, hogy begőzöltem. De a természet meggyógyított, egy hajnali horgászatot nem adnék száz asszonyfőzte vasárnapi tyúkhúslevesért sem, pedig te tudod a legjobban, mennyire szeretem a tyúkhúst. Tényleg Béci tudta a legjobban. A húsboltban rendszeresen félrerakta Lalinak a legsárgább tyúkot, a legszebb tarját, a leghúsosabb hasalj szalonnát. Cserébe halat kapott, amurt, pontyot, keszeget. Néha én is legszívesebben itt hagynék mindent, vette át a szót Béci, és elmennék valamelyik vonattal át a Hortobágyon messze, messze, ahol akácerők fehérlenek a virágtól, ott beslisszolnék az erdő mélyére, hanyatt feküdnék, és csak szívnám magamba az illatot. Lali ijedten nézett rá. Öregem, te megbuggyantál!, mondta,  totál akut, amiket itt összehordasz. De csak egy időre, pontosított mondandóján Béci, hogy megtapasztalhassam, milyen lehet máshogy élni. Úgy, hogy ne a fagyasztott csirkefejekről álmodjak, se az akciós lecsókolbászról, és főleg ne arról, hogy a feleségemet elveszi tőlem valaki. Ez a legutóbbi lidérces aggály december végére úgy tűnt, hogy az álmok ingoványos mezejéről a valóság kitaposott talajára merészkedik.  
A december nagy hideget hozott. Míg a hálóvarsákat kinn kopogós északi szél táncoltatta, addig a halászok a duruzsoló kályha mellett tesziveszi hálókat javítgattak. A nádszálak derekát a kíméletlen éjszakai fagy összeroppintotta, s a hajnal  rózsaszín ajka  alig győzte fellehelni a hóra fagyott reményvesztett nádfejeket. Két tétova őz a folyóparti hallgatag füzesből egészen a hálóig merészkedett, azt hitték, a varsa valami újfajta etető, amelyben akad nekik némi elemózsia. A csalódott őzek erőtlenül botorkáltak vissza a rejtekadó girbegurba törzsű fák közé, egy félszemű sólyom leste őket a legmagasabb fa tetejéről, s kárörvendően kurrogott fel, mit képzelnek ezek a bolond kis őzek, ilyen pofonegyszerű lenne ennivalóhoz jutni a Tisza-parton télen. Nahát!, mit tudnak ezek az életről! Pedig a kis őzek elég sok mindent tudtak. Tudták azt, hogy a halak most a hó alatt, a jég alatt a finom meleg iszapos vízben éppen a másik oldalukra fordulnak. Meg is reccsent a folyó jege, az őzek megtorpantak egy pillanatra. Tudták még azt is, hogy ha füstszag lengi be a füzest, akkor Árvai Lali itthon van, s ha itthon van, akkor meg lehet látogatni a kertjét, ott mindig akad ez-az, amit be lehet ropogtatni.
Árvai Lali nem volt otthon. Megrakta szénnel a cserépkályháját, és egy baltával meg egy merítőhálóval elindult a partra. Egyik kanyarulatban lesöpörte a havat a jégről, s a szép tiszta fagytükrön át látni lehetett a halak mozgását alant. Nem volt mély a víz, Lali a nagyobb halak fölött baltával ráütött a jégre, a halak elkábultak, aztán már dibdáb játék volt a léken át kiszedni őket. Hát ezeket honnan szerezted ebben a farkasordító hidegben?, kérdezte tőle Béci délután. A Tescóban vettem, mondta Lali nagyképűen, le voltak akciózva. Tudod, szólalt meg újra egy kis idő múlva, a szerencse és a tudás a halfogásnál együtt szükséges. Mint az élet egyéb területein, pusmogta Béci lemondóan, és nézte a hóra fektetett haltetemeket. Az egyik még vonaglott egy utolsót, de nem szenvedett sokat, mert Lali egy szőlőkaróval gyöngéden jobblétre szenderítette. A beszélgetésre seregnyi vadkacsa bújt elő egy hóval csipkézett fenyőfa alól. Lali fogta a kisbaltát, s az egyik frissen fogott halat a tőkén apróra darabolta, és a véres darabkákat széthintette a szikrázó havon. A falatnyi húsok langymelege alatt megsüppedt a hó, s a szakadozó hósüppedések tulipiros szélét recésre olvasztotta a meleg vér. A kacsák hálásan gágogva köszönték meg a jó gazdának az ízletes kosztot. Huncut madár a vadkacsa, komám, mondta Lali. A kicsik lebuknak a víz alá, az anyjuk távolabb hentereg, hogy elvonja a támadó ember vagy vad figyelmét. Ezeket aratás után fogtam a tarlón, az anyjukkal feljöttek a szemre, ott nem tudtak elbújni, rájuk dobtam a kabátomat, oszt Dallas. Első időben csak úgy fogadták el az ételt, ha a víz tetejére szórtam. S ha hiszed, ha nem, amikor szabadon engedtem őket, nem mentek el, na, mondom… Nem megyünk beljebb?, indítványozta Béci, megvesz az isten hidege idekint. Nekem már gyermekkoromban véremben volt a vadászat, folytatta Lali, csak nem tudtam. Mért kell az embernek majdnem megdöglenie ahhoz, hogy megtalálja a neki legjobban passzoló életet? Béci szíve nehéz volt, szerette volna, ha Lali észreveszi, és megkérdezi tőle, mi a baj, de Lalit elkapta a mesélés oktalan szenvedélye. Lófarokból csináltam silkát, két ágba fontam, mint az ostor sugárját, két karócskát leütöttem… Hallottad?, kérdezte Béci megszakítva Lali élménybeszámolóját. Ahhoz kikötöttem, vittem a tarisznyában egy kis pelyvát, abban igen szeret kapirgálni a fogoly, még hogy szeret, mennyei élvezet neki a pelyva, nekem aztán elhiheted, komám.  Hallottad?, kiabálta túl a száraz nyárfa pattogását Béci, hallottad, hogy Mari mit csinált? Árvai Lali nem hallotta. Törődött is ő a kandicsfalvai pletykákkal, kifogta a maga kis halát a Tiszából, megetette a jószágait, tüzelt a kályhájába, és boros kólát szürcsölgetve a függönytelen ablakából órákon át bámulta, hogyan ölelgeti a menyasszonyos hó a zömök fenyőfák csapott vállát.
Pedig Kandicsfalva minden háza Mari és Renátó romantikus szántúrájától volt hangos. A Csukásban, egyik decemberi délelőttön a nádvágók éppen a kotúból rakott tűz parazsa mellett pihentek, szalonnáztak és pálinkáztak, amikor egy csilingelő szánra lettek figyelmesek. Rumcájsz, aki egy ember nagyságú nádkéve mögött éppen legújabb szerelmi dalát reszkette egy újságpapír szélére, akkorát ugrott, hogy csak a bicikli külső gumijából házilag gyártott jégpatkója miatt nem csúszott el, és nem esett hasra. A többiek figyelembe se vették a szánt, fantomhalakról szőtt fantomtörténetekkel és törköllyel kábították magukat. De Rumcájsznak valami azt súgta, hogy settenkedjen kévéről kévére a nádas széléhez, és lesse meg, kiket hoz az a rejtélyes fogat. Amikor már majdnem átért olyat látott, amelytől visszahőkölt, és zavarodottságában egy nádkúpba rejtette magát. Az a fekete kis tanárnő, a hentes felesége, azzal a suttyó cigánnyal csókolózott a bakon, mesélte este a Cápa kettőben. Nekem is volt tíz éve egy ügyem, mondta megértő hangon Izaura, annyi almabort ittunk, hogy egymásra estünk és röhögtünk mindenen, csuda jó volt. Na, de hagyjuk, legyintett a levegőbe, nem foghat a macska egyszerre kint is, bent is egeret. Ott voltak tőlem pár méterre, de nem láttak, turbékoltak, mint a balkáni gerlék, folytatta Rumcájsz, ne mondja nekem senki, hogy ez nem a demokráciának, a globalizációnak meg egyéb gusztustalanságoknak a következménye, én mondom, az. A múlt héten a négyesen odajön hozzám egy nő, egy háziasszony típus, azt mondja, ő engem ingyen is megcsinál komplette, mi ez, ha nem globalizáció?  Én mondom, bölcselkedett tovább, az ország erkölcse az NDK-hoz képest egy nonszesz, és csukott szemmel felhajtott egy pohár fekete keselyt.
Hát igaz, ami igaz, a szánon csattant el az első csók. November végére Mari számára világossá lett, hogy az az erőlködés, amit azért tesz, hogy Bécit szeresse, és Renátót ne szeresse, akarat híján kiszenved. Mari igyekezett minden Bécivel töltött percet hangos szóval végigbeszélgetni, amúgy megfontolt szándékkal előre kitervelt módon, mert ha elhallgattak, olyan súlyos és fojtogató csend tekeredett közéjük, amely elviselhetetlenül szorongatta mindkettejük torkát. Mari ilyenkor általában arról kérdezte Bécit, milyen volt a forgalom a boltban, Béci viszont nem kérdezte a feleségét semmiről. Aztán a malacokra terelte a szót Mari, milyen szépen fejlődnek, jó kis védett helyük van, mennyire megérte, hogy megvették, azóta felment az ára a malacnak. Béci azt felelte, a következő télen az egyiket szeretné levágni, hát nem azért vették, hogy befogják vele a falu irigy pofáját. De igen, mondta Mari, attól még szabad szeretni őket, nem?
Béci eleinte nem akart hinni a mendemondáknak, azonban egy hét leforgása alatt kétszer is melléütött a bárddal a csülöknek, majdnem levágta vele a bal kezét, jobbnak látta, ha tisztázza otthon a dolgot. Szeretjük egymást, mondta Mari természetes hangsúllyal, mintha testvérek lennénk, ennyi az egész. Hát ennél több is történt. Miczura Szintia gyógyszert vett be, de sajnos nem az ajánlott adagolás szerint, hanem egy egész dobozzal egyszerre. Búcsúlevelet is fogalmazott, egy gázszámlás borítékba tette, s amikor az édesanyja a csekkel együtt odaadta a postáskisasszonynak, az csillogó szemmel olvasott bele a Drága szerelmem, ne haragudj, hogy levelemmel zavarlak, de én most inkább meghalok kezdetű levélbe. Azt hiszem, ez nem tartozik a gázművekre, nyújtotta vissza rémülten a rózsaszín lapot, és nagyot sóhajtott. A gázművekre valóban nem tartozott a dolog, de a postán dolgozó lány este forró dróton kürtölte szét Szintia szerelmi tragédiáját. Amikor  Béci fülébe is eljutott a hír, jóval záróra előtt lakatot tett a boltra, és meg sem állott a Bóna-Móna kertig. És most mit tervezel, komám?, kérdezte Lali savanyú arccal. Megpróbálom visszaszerezni, a tetves életbe, nehogy már egy cigány vegye el tőlem.

Megrendelhető:

http://shop.irodalmijelen.hu/index.php?productID=133