Jelige: Palánta

Dicsérni a forrás kristály ízét,
Kóstolni a napfény csillám színét,
Megremegni az ég azúr ablakától,
Félelem nélkül inni a mából,

 

 

 

 

Rege

 

Ó, áldott, kövér füvű kelet
Dús forrású gyökerünk
Lásd! Közel az utolsó kenet…

 

Hajdan véres kardon jóslat termett
Íj feszült, kopja lendült
S táltos hangja ércként pengett.

 

Ménjeink alatt a föld rengett,
Bíbor viharban
Hadúr, diadalt szerzett.

 

S ha sergünk vesztésre állott
Csak áldott becsületünk maradt
S a magyar szikla mállott.

 

De vissza nem hőkölt a nemzet,
Menetelt „koszorúja” felé,
S gyöngy álmokat hímzett.

 

Vágyaink néha testet öltöttek
S a bú madarai
Vállunkra költöztek…

 

Népek tövisei hasíták ki bőrünk,
S mi büszkén róttuk utunk,
Míg kikelt Pannon-reményünk.

 

S a szívölelő hon kitárta karját
Csókoltuk rögeit, ennünk adott,
S betakart, ha elfújták a gyertyát.

 

A nagy király Krisztus lábát megvetette
„Minden tíz falu templomot”,
S a Szelídet a ma embere elkergette.

 

Ezüsthajú ősatyáink vigyázták kincseink,
Nyomorba süppedt földkunyhókban
Regöléssel, komoly szóval dalolák tetteink.

 

Hogy hordozzuk föld alatt és föld felett,
Tálentumunk megfiadzon,
Mint édesanyák méhében szárba szökkent életek.

 

Hisz bennük van a remény
Zsenge magzatinkban,
Borút síró szemeinkben ők a fény.

 

Szültek is asszonyink sok míves elmét,
Kik alkottak, meghaltak,
S hordozták sorsunk terhét.

 

S a világ mozsara őrölt tovább
Mohács, Világos s egy Júniusi gyász,
Meghasadt Kárpátok jajában a vád…

 

Ravatalra fektették a hazát,
Fekete gyertyák könnyezték csonkját,
Csak pihegett, alig értették szavát.

 

Az üszkös seb valahogy beforrt,
Toportyán lelkeket szült a hold,
S kulák lett ki gyűlölte a terrort.

 

Fehér szőttesünk bemocskolák
Szüzeink pártáit meggyalázák,
S a kereszt roncsit mélyre ásták.

 

Fuldokolva köptük szánkból a sarat,
A szó, s a fegyver lángja maradt,
Véres szemekkel hörögtünk igazat.

 

Szilajul ledobtuk a „vörös jármot”,
S nagyot, frisset lélegeztünk,
Ó, azok a pesti srácok…

 

Acsarkodtak dühös sakálok,
Az ijedt hatalom horkant,
S véres tort ült az átok.

 

Siralomház, Csönd, Megalkuvás,
Hangzatos szavak,
Fonnyadt kokárdák, néma zsarát.

 

Sántán bicegett tovább az idő,
Félvakon bámulta a „hulló csillagot”,
S a szikes talajon csak tövis nőtt…

 

Aztán jött egy langyos leves
Rendszerváltás az a híres-neves,
Lottyadt, hazug nem túl nemes.

 

Álság, nihil, féligazság,
Tele gyomrok, üres fejek,
Szellemi gát, modern gazság.

 

Mond! mit tanácsolsz drága kelet?
Félszeg, rokkant ez a nemzet.
Buzgón biztass, hogy ez még nem az utolsó kenet.

 

 

 

Az éj tenyerén

 

Beleülök az éjszakába merészen,
A csend vállára hajtom, fejem egészen
Betakar a nehéz, korom-brokát,
Tallózom a sajgó hegek okát,
Mit tett velem a szeszélyes sors
S esett velem ennyi gutaütött, korcs,
Tébolyult vihogásra ingerlő kázus.
Csak hitem vitt előre, mint okkult mágust,
Vagy izzószemű, konok alkimistát
Vak meggyőződése, hogy átlát
A predesztinált lét rengetegén-
Hanem, mint számtalan csillag Isten egén,
Annyi válaszon lamentálhatok.
Ezernyi köd fedte, ólom titok
Sejtelmes pamacsai lelkemet lehúzzák
A talány ingoványába alattomos indák
Fonják körül oktalan szómat.
Ésszel felfedni e misztériumokat?!
Ehhez érveim végesek, párolgó víz,
Nem fogadhatja csak kitárult szív;
Az alázat szelencéjét kell kinyitnom,
Égi konflisra jegyet váltanom,
Érteni a Keresztember puha, éles szavait,
Tisztelni a korhadt ősök hamvait,
Hallgatni a virág boldog sikoltását,
Szeretni piros kenyér ropogását,
Dicsérni a forrás kristály ízét,
Kóstolni a napfény csillám színét,
Megremegni az ég azúr ablakától,
Félelem nélkül inni a mából,
Mohón meríteni harmatos imából,
Szeméremmel búcsúzni a múlttól,
Csókot, s búzát remélni a holnaptól….
S ha a mély csend átkarol, bársonyosan
Immár megnyugszom hálát pendít ajkam.

 

 

 

A csoda fohásza

 

Vajh’ vágyunk e még csodára?....
Vagy csak hideg, nyirkos pára
Leng mellkasunk odvában,
S az is csak lézeng lelkünk templomában.

Írás kell! Mese s legenda
Öles tartógerenda
Mibe kapaszkodhatik  gyermek, s aggastyán,
Telve reménnyel őszintén, tisztán.
Igézet költözzék kicsinyek szemébe,
Hogy elriadjon a rettegés fekete fénye.

Kell a csilingelő tündérkacagás
Regélő patakcsobogás,
Mi vén elődeink hangját csacsogja
Bele a köveken születő habokba,
S ha lefekszünk, csendes partjára
Szívünket megnyitjuk mesére, imára
A víz zúgása titkokat súg
Ős dalok vad szele búg
Miriád tündér sóhajt,
Mit a víz sodra szalajt
Tova kavicsokon görgedezve…..
S fut a csoda völgyről hegyre
Szórva szét fénylő szavait,
Hogy bevilágítsa lelkünk zugait,
 Melyeket eddig homály fedett,
Az Igét, mit vén por lepett.
Hisz szemünk ettől nyílik tágra
Madár hangja aranysárga
Imádságot csicsereg,
Vénasszony reves hangja meghatódva pityereg,
Viselt honvéd ebben bízva
Mosolyog az üszkös frontra….

Mert háborúk romjain, zöld búrján sarjad
Konkoly tetemén élet-kalász fakad….
Hisz, előttünk bókol, a csoda
Táruljunk ki, mint szellőztetett szoba
Nyitott ablaka, ajtaja…
S repüljön, be az ámulat madara
Nótázza el, nincs, veszve semmi
Csak fohász-rózsáinkat csokorba kell szedni.
S fülelni eleink káprázat-mondáit
Érteni a szavak buja indáit,
Hogy fonja át elménket borostyán módra,
Hassa át lényünk csodák buzgó sodra,
Mossa ki szívünk röghöz kötött szennyét,
S töltse belénk kérub, s angyal kedvét;
Kiknek nyílván szép az Isten
Hisz benne gyönyörködnek minden
Múló s állandó pillanatban,
Éltük lényege ott zeng a hódolatban,
Mit alázat vajúdott oda
S mindennapi kenyerük a csoda….
Létezésük óta erre vannak ítélve
Áhítatot, s hitet nem kímélve
Nap-nap után isszák magukba
Fényes orcájuk a Fiúra fordítva,
S szívják magukba a Teremtő mesés valóságát,
Melynek nem lelni párját
Semmi távoli bolygón
Akármi bölcsesség szóljon…

Pedig a Fényhozó álsága tolakszik,
Primitív agyakba furakszik
Kik leragadtak a hazug mában,
Csak asztalt, s széket látnak a fában,
S nem látják a kezet,
Mit a tálentum vezet….

Ó mily vakok vagyunk, s ostobák
Kizárjuk szívünkből a csodát;
Pedig kopogtat unos-untalan,
De hasztalan dolgunk számtalan….
S lépdelünk ingovány tanokon
Bálványok mosolya a rideg falakon
Hív álságos keblére,
S már nem emlékszünk Igére, mesére;

Zokog a csoda szinte hiába
Kezét görcsösen kulcsolva imára,
Töredelmesen hajtja le fejét,
Remegve eseng a bocsánatért
Konokul vár fájdalmát ordítva,
Míg fel nem kiállt az angyali harsona…