Kora reggel izgatottan álltak meg a szántás szélénél. A zsák már nyitott szájával várt minden markoló kezet. Belényúltak hát, és derűs akarással megmarkolták jövőjük magjait.

Vetni mindig kell

Az Isten háta mögött élni nagy bátorság. Ő, fiatal emberként nagyon bátor volt, és persze reménnyel teli. Asszonya is lett, de gyermekáldás nem járt arrafelé. A természet rapszódikus uraságként döntött fölöttük. Hol áldást, hol meg gyötrelmet hoztak az évek. Az asszony meg az ember összecsiszolódott a közösen vállalt terhek súlya alatt. Eggyek voltak már sok-sok esztendeje.
Beszélniük se igen kellett. Értették egymást szótlanul is. Egy mozdulatban, egy pillantásban benne volt a mondandó. Szerették egymást. Igen, nagyon szerették. Életük örömének kútja mégis kiapadt az elmúlt ötven évben.
A tavasz nem gondolt erre. Kéretlenül is eljött újra, meg újra, s ők tudták dolgukat. Szántani kell, vetni kell, reménykedni, s aratni talán, ha lesz mit. A tavalyi termésből semmi sem maradt, pedig a jövő ismét a magjára várt. Ők meg belefáradtak ebbe a körforgásba. Csak a remény örökmécsese tartotta őket életben, mert ott pislákolt még a lelkük mélyén.
De, mintha  az Isten néha hátra is pillantana. Úgy érte őket a szerencse. Egy kocsiról kövér zsák esett az út szélére. Másnap találtak rá. Kibontották és az asszony beletúrt. Mosolyogva párjára nézett, és tekintetével szólt: „Lám lesz mit vetni az idén is.”
„Majd holnap. Addig tegyük be a pajtába.” – felelte szintúgy a párja.
Kora reggel izgatottan álltak meg a szántás szélénél. A zsák már nyitott szájával várt minden markoló kezet. Belényúltak hát, és derűs akarással megmarkolták jövőjük magjait. Aztán újra, meg újra: csak markoltak, szórtak, és léptek, – markoltak, szórtak, és léptek.
Délidőtályt egy suhanckorú fiú haladt el a tábla túlsó széle mellett. Látta a jól ismert mozdulatokat, és a sok fura külsejű magot. Kíváncsi lett hát. Lehajolt és felvette az egyiket. Írás volt rajta, mint az összes többin. Vég Pál sorsfordító. Címe, telefonszáma, satöbbi. 
–    Hát maguk meg mit csinálnak? – kiáltott oda.
–    Nem látod? Hát véget vetünk fiam! – felelték a rápillantó öregek, és lelkükbe mosolyogva fészkelte be magát a béke.