Igazából nincsen itt semmi. Nem hittem volna, hogy ilyen is létezik, de ezt a falut tényleg teljes egészében egyenlővé tették a földdel. Nagy puszta emlékhely, táblák jelzik a házak helyét, másfajta táblák az utcák nevét és irányát. Van hivatalos lapja az interneten, sőt búcsút is szoktak itt rendezni, ráadásul nem sokkal kerültük el: 2009-ben július 19-én volt. Egyébként olyan, mintha átlagos mezőn sétálnál keresztül.

Kéktúra - 32.

Előzők: Kéktúra

 

21. Bódvarákó

Amióta a "Térképrajzoló Ember" utoljára erre járt, azóta lett Tornabarakonynak saját polgármesteri hivatala, de már csak tizenöten laknak itt.

Ott van viszont a már emlegetett buszmegálló (a környéken jellemző nagy, szent építmény), sőt busz is volt benne, de csak négy óra múlva megy Bódvaszilas felé. Köszönjük, addigra gyalog is odaérünk.
Először egy kilométert mentünk műúton, ez csendes, gyér forgalmú rész. Nagyon vigyázz, mert ha mégis jön valaki, az nem fog rád számítani. Ezután következett a négy órai dilemma: vajon megkockáztassuk-e, hogy az erdő közepén ránk szakad valami vihar, vagy menjünk tovább az aszfaltoson, esetleg menjünk vissza. Végül a Kéken gyalogoltunk tovább, sietve tettük meg a következő (erdei) szakaszt. Közben végig hallottuk, hogyan hánykolódik körülöttünk valami nagy dörgő tömb. Végül kiértünk egy irtásra, ahol megláttuk, mi is történik valójában: két viharunk volt két völgy fölött, és a bitang szerencsénkkel pont a kettő között sikerült átügetnünk egy hegygerincen, mondhatom, lendületesen. Végre az eltévedést is megúsztuk: errefelé már nincs gond az utak jelzettségével sem. Ahogy Aggtelek felé közeledsz, egyre sűrűsödnek a turistautak, és több tájékozódási pontunk volt, amivel nemcsak a jelenlegi helyünket tudtuk behatárolni, hanem azt is, mikor hogyan haladunk. Az út végére már nemcsak azt tudtuk megmondani, hogy hova érünk estére, hanem azt is, hogy mikorra, és az egyes szakaszokat mennyi idő alatt teljesítjük.
Megesik, hogy elindulunk, és percre pontosan meg tudom mondani, este mikor érkezünk, de fél óránál többet már ritkán tévedek. Pedig nem vagyok bajnok a tájékozódásban. Ez megtanulható, ahogy mi tettük.
Bódvarákón még esett valami kis eső, de akkor már a buszmegállóban feküdtünk. Innen "gyalogoljon, akinek két anyja van" közfelkiáltással buszra szálltunk, s bár így három kilométert csaltunk, viszont a tegnapi eltévedésekkel azt hiszem le is böjtöltük. Szintén nagyon szórakoztató hely, csak ha busszal akarsz bemenni Bódvaszilasra, akkor figyelj rá, hogy nem a megállóba kell menned, hanem olyan húsz méterrel följebb, a fordulójába. A megálló mellett egyszerűen elmegy. A néni a szomszéd kapuban jól kitanított erre. (Amikor arra jársz, szerintem ugyanott fog ülni, de ha mégsem, akkor jó ha tudod ezt.)

22. Bódvaszilas

Enci várt a buszmegállóban, ami új fejezet kezdete is egyben. Emellett még vasútállomás, úgyhogy pecsételtünk, aztán elmentünk a mai helyünkre, ahol Enci már berendezkedett. Valami "lengyel-ház", ki volt táblázva, de nem tudom pontosan, mitől lengyel. Mindenesetre, ha furcsa fürdőszobát akarsz látni, akkor fizess be ide egy éjszakára. Minden van benne, ami kell, csak a padló egy jó méterrel magasabban van a ház többi részéhez képest, de aligha ez adja a lengyel jellegét.
Ezen kívül megint volt tévénk, úgyhogy lázasan nézni kezdtük az összes fellehető időjárásjelentést, nem mintha bármit változtatnának a látottak azon, hogy holnap megint mennünk kell. Nem is keveset, viszont mindenképpen, mert a következő lakott település már Jósvafő, huszonhat kilométerre innen. Ilyen azért ritkán történt a pályafutásunk alatt, hogy napközben egyetlen (élő) település se essen útba. Nekünk kihívás, aminek csak egyetlen következménye lehet (erdőben már nem alszunk), de Encinek maga a mélyvíz mindjárt az első nap (huszonhat kilométer önmagában, sík terepen is fárasztó, most viszont fölfelé tartunk).
Este persze még nagy volt az élet. Nem is emlékszem, mikor feküdtünk le, csak arra, hogy reggel igen nehezen ment a tápászkodás, meg arra, hogy találtam egy rozsdás gombostűt a takarómban, de azt már kiszedtem, ha erre járnál...

23. Szabó-pallag eh.

Bódvaszilast elhagyva egy kilométert teszel meg boldogan, aztán jön az avatás: nagyjából 250 métert mászunk fölfelé egy kilométeren.

Ez elég sok, pláne az első napodra. Ahhoz képest Enci jól bírta, vagy legalább is hősiesen nem szólt. Egyszer meg kellett győznünk ugyan, hogy nem kap szívrohamot, de egyébként olyan tempót jött, mint én, csak néha kicsit a lelkére kellett beszélni, hogy inkább odafent üljünk. Réka és Csiga nagy zergék, alig győztük követni őket. Fölfele én is kínlódtam, mert inkább lefelé vagyok hős, amíg a többiek a lábujjukkal is kapaszkodnak, hogy ne törjék össze magukat.
Az se rossz tudomány, bár én mindig irigyeltem azokat, akik fölfele gyorsak, mert az sokkal látványosabb. A lényeg, hogy egy idő után mind megérkeztünk, és nem is lehetett túl későn, mert az erdészháznál még harmatos volt a fű. Valóban kivételesen szép hely, ahogy a térkép is írja, de a ház már föl van törve és ki van fosztva. Hogy mindig üres volt-e, azt nem tudom, de most nincs benne semmi, csak törmelék. Igen kedves pici ház, beköltözésre ingerlő mesekunyhó.

24. Derenk (romközség)

A következő hét kilométeren sétáltunk, beszélgettünk, aztán sétáltunk, de nem beszéltünk, végül már bőven ebédidő volt és forróság, mire Derenkre értünk.
Azt hittem, ez olyan hely, ahol néhányan azért laknak, a legtöbb ház meg biztos valami romos szellemtanya. Otthon megnéztem az interneten, olvastam, hogy áttelepítették 1943-ban, de egy páran még laktak itt ezután is. Zavaros történet, a képek meg nem segítenek, mert az összes a negyvenes évekből való.
Igazából nincsen itt semmi. Nem hittem volna, hogy ilyen is létezik, de ezt a falut tényleg teljes egészében egyenlővé tették a földdel. Nagy puszta emlékhely, táblák jelzik a házak helyét, másfajta táblák az utcák nevét és irányát. Van hivatalos lapja az interneten, sőt búcsút is szoktak itt rendezni, ráadásul nem sokkal kerültük el: 2009-ben július 19-én volt. Egyébként olyan, mintha egy átlagos mezőn sétálnál keresztül.
Rékáék fölmentek a régi iskolához, azt mondták, hogy ott van egy kiállítás a hely történetéről. Mi megtelepedtünk a "központban" egy kereszt tövében, megterítettünk az ebédhez, aztán pecsételtünk.
Evés után itt tartottuk meg a déli nagyszünetünket, hogy kipihenjük a reggeli viszontagságokat és átvészeljük a legforróbb órát. Furcsa egy hely.

Igazából romfalunak sem mondanám, mert nincsenek benne romok.

Előzők: Kéktúra