Ugrás a tartalomra

Amikor a néző bekerül, de ki nem kerül – Bencsik Orsolya írása a Derevo Harlekin című előadásáról

„A megfordítással azonban nem a részesei lettünk az előadásnak, hanem olyan legitimált kukkolói, akik nemcsak a történésekbe, hanem annak megalkotásába is betekintést nyerhettek. Mindemellett nemcsak magának a működési folyamatnak a kilesőivé, illetve tudóivá váltunk, hanem – akárcsak Harlekin szerelme, Pieretta a tükrön keresztül – mi is átkerültünk egy másik oldalra: a valóságon túlra.” – Bencsik Orsolya írása

 

Amikor a néző bekerül, de ki nem kerül

 

– Bencsik Orsolya írása a Derevo Harlekin című előadásáról

 

(XX. Thealter, Szeged, Kisszínház, 2010. júl. 20.)

 

   Az idei Thealter Fesztivál sokak által várt és teltházzal fogadott külföldi előadója az orosz gyökerű (még 1988-ban Leningrádban alakult), jelenleg Németországban (Drezdában) működő híres Derevo társulat volt. Magyarországon először 1992-ben léptek fel, akkor is a MASZK szervezésének köszönhetően, majd ezek után többször is vendégszerepeltek Budapesten, illetve a Thealter keretein belül Szegeden. A darabjaikat az utóbbi években folyamatosan pozitívan fogadta a kritika, és a különböző fesztiválok, színháztalálkozók ünnepelt társulatává nőtték ki magukat. Most, 2010. júl. 20-án én sem csalódhattam: a Harlekin gyönyörű látványvilágával és – a komikus jelenetek ellenére is számomra szomorú – történetével, a szereplők (Anton Adaszinszkij, Jelena Jarovaja, Anna Budanova) meggyőző színjátékával és professzionális mozgásával, illetve az ehhez szervesen illeszkedő zenéjével (Daniel Williams, Anton Adaszinszkij, Dimitrij Sosztakovics, Henry Purcell, stb.) felejthetetlen élményt nyújtott.

   A Derevo legújabb előadása egyszerre több elemből építkezett: egyrészt a középkori commedia de’ll arte szereplőit idézte meg (ilyen szereplő például a címben is megjelölt, vezérszerepet betöltő Harlekin), másrészt pedig a balett- és a pantomimművészetet, illetve a marionett és a vándormutatványosok (bohócok, akrobaták) groteszk világát ötvözte. Ez azért sem meglepő, mert maga a társulat vezetője, Adaszinszkij is pantomimes, illetve – kezdetben – Leningrádban egy ideig egy bohóctársulatban játszott.

   A mutatványos(ok) által eljátszott-előadott műsor magának a szintén komédiás szerepében megjelenő Harlekinnek és szerelmének, a fehér bohóc-balerinaruhás Pierettának a története, melynek során nem csak a viszonzatlan és meg-nem-értett szerelem tematizálódott, hanem a színészek, a mutatványosok kiszolgáltatott, valójában a különböző, magasabb erők által irányított helyzete is. Harlekin (olaszul Alrecchino) a commedia de’ll arte egyik tipikus, komikus (sokszor bohócszerepet betöltő) figurája, aki tarka, testhezálló ruhát, fekete félálarcot és kardot visel. A Harlekin-értelmezések között előfordul olyan is, mely démoni erőket kapcsol a személyéhez, és a lelkek elrablójának tartja. A Derevo előadásában ez az alak vezérszereplőként jelent meg, aki nem a hagyományos öltözéket viselte (noha kardot igen), és nevetni való, illetve szórakoztató is csak mutatványosként volt, emellett erősen kapcsolódott hozzá (de inkább elsődlegesen az árnyvilághoz) a démonikus jelleg, még akkor is, ha tragédiája miatt kétségtelenül szánni valónak tekinthettük. Az előadás egyik kulcsjelenete éppen tragédiája volt: az ti., amikor Harlekin szívét (egy piros kaliforniai paprikát) kitépte és kedvesének adta, aki (mint a korábbi ajándékokat, úgy ezt sem értékelte és értelmezte helyesen) azt unott arccal ette meg, miközben a férfi fájdalmaival küszködött. A szerelmes szíve elveszítése után („szívtelenül”), testén hatalmas varrattal, árnyékként bolyongott a tükörvilágba került kedvesét keresve.

   Az „utazó muzsikusok és bohócok művészetének” a megidézésére kiemelten törekedett az előadás, hiszen már a „kezdet kezdete” is ebbe a világba vitte bele a nézőtérre megérkezőket: egy bohócruhás, kopasz, nagy pofaszakállú alak (a vándortársulat vezetője, a konferanszié vagy a vándorelőadás előadója) segítette, illetve navigálta a közönség helyfoglalását. Miután mindenki megtalálta a maga helyét, akkor kezdődött el az előadás, mely azonban egy már befejezett műsor végét mutatta: tapsoló közönséget hallhattunk, akik ott, a függöny (a színpadon levő hatalmas, sárgás-fehéres, áttetsző vászon) mögött éljenezték a sikeres előadást. Ez a bizonyos függöny tehát – mely egyébként a két tér (nézőtér, színpad és ennek folytatásaként a színfalak mögötti terület) elválasztásának a funkcióját hivatott betölteni (illetve emellett az előadást keretezi, kijelöli a kezdetét és a végét) – megfordította a hagyományos tereket, így a nézőtér helyett a színfalak mögé kerültünk. A megfordítással azonban nem a részesei lettünk az előadásnak, hanem olyan legitimált kukkolói, akik nemcsak a történésekbe, hanem annak megalkotásába is betekintést nyerhettek. Mindemellett nemcsak magának a működési folyamatnak a kilesőivé, illetve tudóivá váltunk, hanem – akárcsak Harlekin szerelme, Pieretta a tükrön keresztül – mi is átkerültünk egy másik oldalra: a valóságon túlra. A függöny keretezői, illetve a térfelek kijelölői funkcióját többször is játékba hozták az alkotók, és folyamatosan változtatták a helyszíneket és a szerepeket. Ily módon betekintő, részesülő, tudó pozíciónk nem volt örökös, sokszor átkerültünk a néző, majd az előadás legvégén a tapsoló és éljenző néző pozíciójába. Ugyanígy – a bent és a kint – kategóriáira építkezve utaztunk előadás és az előadás utáni (magánéleti) világban, a valóság és a fikció határmezsgyéjén, illetve – ez utóbbival szoros összefüggésben – a tükrön inneni és a tükrön túli, árnyvilágban. Ezt az utazást pedig könnyen analógiába lehetett hozni a vándormutatványosok a közönséget pénzért szórakoztató („kolduló”) miliőjével.

    Az előadás éppen ezért sajátos tér és időkoncepcióval dolgozott. Egy dinamikus tér-fogalommal rendelkezett, amennyiben folyamatos mozgásba hozta a teret, változtatta a kint és a bent dichotómia segítségével. Ezzel párhuzamosan pedig egy végtelenített, időtlen időt működtetett, melyet azonban a tükrön inneni világ ál-ideje állandóan elrejtett, eltakart. A függöny legutolsó széthúzása, a bohócok, a mutatványosok meghajlása után (az előadás végén) a színpadtér közepén gomolygó füst és a sejtelmes, homályos fények között megállás nélkül forgó hatalmas óramutató – amely egyébként a darabban már előtte is megjelent, amikor Harlekin azt, mint súlyos terhet két vállán cipelte, majd forgásba hozta – éppen ezt a végtelenített időt, mint örök igazságot közvetítette. Ebből a folytonos, változatlan időből pedig (akárcsak az árnyékvilágból) – még akkor is, ha ezzel szemben a tükrön inneni világ a befejezettségre való lehetőséget, illetve éppen a keretezés, vagy a korszakokra, történésekre való osztás illúzióját hitette is el velünk – kilépni nem lehet. Az óramutató forgása azt sugallta, hiába húzta tovább szekerét a vándormutatványos, ő is, szereplői (bábjai, marionettjei, állatai) is és mi magunk is (nézők, legitimált kukkolók) Harlekin árnyvilágában maradtunk. Az „ott-maradás” pedig, ha nem is éppen ilyen értelemben, de számomra mindenképp megvalósult, hiszen a Derevo társulat olyan élményt nyújtott, mely – úgy vélem – kitörölhetetlenül bennem marad.

 

Bencsik Orsolya

Fotók: Anna  Bogodist, D. Hartwig (www.thealter.hu)

 

DEREVO (Oroszország – Németország): Harlekin

Szereplők: Anton Adaszinszkij, Jelena Jarovaja, Anna Budanova
Hang: Daniel Williams
Zene: Daniel Williams, Anton Adaszinszkij, Dimitrij Sosztakovics, Henry Purcell és mások
Fény: Igor Fomin
Látvány, kellékek: Andrej Bobiljev
Jelmez: Anna Frumson
Koncepció, koreográfia: Anton Adaszinszkij és a Derevo
 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.