Nyikolaj Vasziljevics GOGOL: VÍJ - Boszorkányság egy gyikanykai tanyán, 3. rész

Három éjszakát majd csak kibírok valahogyan, gondolta a filozófus, jutalmul az uraság majd megtömi mind a két zsebemet arannyal. Odament, még egyszer megköszörülte a torkát és elkezdett olvasni, a nélkül, hogy bármi másra figyelt volna vagy a nélkül, hogy rá tudná szánni magát, hogy a halottnak a szemébe nézzen. Mély volt körülötte a csend. Ekkor észrevette, hogy a kapitány kiment a szobából. Lassan megfordult, hogy megnézze a halottat és….
(A szöveg az egyetlen ismert magyar fordítás az 1920-as évekből, szöveghűen, a korabeli nyelvi normáknak megfelelően közöljük. A szerk.)

Nyikolaj Vasziljevics Gogol
 

VÍJ
 

Harmadik rész

A sövény mentén, amit egészen benőtt a pusztai fű, önkéntelenül elindult azzal a szándékkal, hogy eleinte csak sétálni megy, de aztán óvatosan a kunyhók között kioson a szabad mezőre, amikor hirtelen megérezte, hogy súlyos kéz nehezedik a vállára. Ugyanaz az öreg kozák állott mögötte, aki tegnap este olyan keservesen siratta apja-anyja halálát, a maga árvaságát.
Mindhiába, ne gondolj te arra filozófus uram, hogy erről az udvarról meg tudjál szökni, – szólott hozzá, – úgy vagyon itten berendezve, hogy ne tudjon megszökni senki. Azonkívül rossz az idevalósi út gyalogjáró embernek, inkább menj be az urasághoz, ott vár a vendégszobában.
Hát akkor menjünk!... Szívesen megyek, – felelte a filozófus és a kozák mögött megindult.

A kapitány, az udvarház gazdája, idősebb őszes bajuszú ember, sötét gyászban ült a vendégszoba asztalánál és a fejét mind a két tenyerébe támasztotta. Körülbelül ötven esztendős lehetett, de arcán a szomorúság és a fakó szín arról tanúskodta, hogy lelkét egy szempillantás alatt s egészen váratlanul halálra sebezte valami és hogy régi vidámsága, régi jó kedve mindörökre, nyom nélkül eltűnt.
Mikor a filozófus az öreg kozákkal belépett, a kapitány egyik kezét az asztalra ejtette és mély meghajlásukat rövid bólintással fogadta. Brut Choma és a kozák tisztelettudón megállottak az ajtónál.
Ki vagy jó ember, honnan jössz és mi a foglalkozásod? – kérdezte a kapitány nem szigorúan, de nem is barátságosan.
Burzák vagyok, filozófus.
Ki volt az apád?
Nem tudom, nagyuram!
És az anyád?
Az anyámat sem ismerem! Józan meggondolás ugyan azt bizonyítja, hogy
természetesen valaki volt az anyám, de hogy ki volt, mi volt és mikor élt, nemzetes uram, Isten látja lelkemet, hogy nem tudom!
Az aggastyán hallgatott és egy pillanatra gondolataiba merült.
Hol ismerkedtél meg a leányommal?
Nem ismerem, nemzetes uram, Isten látja lelkemet, hogy nem ismerem. Soha
életemben, mióta a világon vagyok, még nem láttam. Apage Satanas! Hogy csúnyábbat ne mondjak.
Akkor meg miért kívánta, hogy éppen te mondjad el fölötte a halott imát?
Burzák vagyok, filozófus.
A filozófus vállat vont.
Isten tudja mivel magyarázzuk ezt. Nyilvánvaló és közismert, hogy az uraságoknak néha olyan dolgokra fáj a foga, hogy a legtudósabb ember sem találja meg a nyitját. Már a közmondás is azt mondja, ahogy az úr fütyül, úgy kell táncolni.
Nem hazudsz-e filozófus uram?
A mennykő csapjon belém itt álltomban ha nem mondok igazat.

Csak valamivel tovább élt volna, – szólt elkomorodva a kapitány, – akkor biztosan megtudtam volna mindent. Ne engedd meg édes apám, mondotta, hogy más valaki mondja fölöttem a halotti imákat, hanem küldj menten a kievi szemináriumba, hívasd el Brut Chomát, a burzákot és ő imádkozzék lelkem üdvösségéért. Ő tudja, de hogy mit tud, azt nem tudtam meg. Az én drága galambocskám csak ennyit tudott mondani, azután meghalt. Te jó ember ugy-e, biztosan arról vagy nevezetes, hogy szent életet élsz és Istennek tetsző cselekedeteket végzel és lehet, hogy ezt hallotta felőled.
Mi? Hogy én? – szólt a burzák és csodálkozásában majdnem az ajtóig hátrált. –
Én és szent élet! – kiáltotta és a kapitánynak egyenesen a szem közé nézett. – Isten tartson meg uram, miket beszélsz itt rólam? Én, akármilyen tisztességtelen dolog is bevallani, de megmondom, hogy ott háltam a pékasszonynál zöld csütörtökre virradó éjszaka.
Hát akkor nem tudom, valami oka biztosan van, hogy ez így van elrendelve, már ma meg kell kezdened az imák olvasását.
Erre a nemzetes uramnak csak annyit mondok… Természetesen minden ember, aki a szent írásban járatos némiképpen… csakhogy illendő volna mégis, hogyha ezt egy diák vagy legalább is egyházfi végezné. Ezek tapasztalt emberek, tudják a dolog rendjét-módját, én pedig … nekem olyan hangom sincsen, meg, magam is… az ördög tudja, hogy mi vagyok… Hiszen nem vagyok én senki.
Ahogy kívánod, Csakhogy én mindent, amit az én kisleányom halála előtt rám bízott, akármibe kerül is, de végrehajtom. És ha te mai naptól három éjszakán keresztül a koporsójánál imádkozni fogsz, ahogy illik, akkor gazdagon megjutalmazlak, ha pedig nem, akkor Isten legyen neked irgalmas, mihelyt erőt vesz rajtam a méreg.

Az utóbbi szavakat a kapitány olyan erőteljes hangon vágta ki, hogy a filozófus tökéletesen megértette az értelmüket.
Kövess, – szólott a kapitány.
Kimentek az előcsarnokba. A kapitány kinyitotta a szemben lévő szobára nyíló ajtót.
A filozófus egy pillanatra hátra maradt, hogy kifújja az orrát, de aztán önmaga előtt is titokzatos félelemtől remegve lépte át a küszöböt. A szoba padlója vörös posztóval volt bevonva. A sarokban a szentkép alatt magas asztalokon volt az elhunyt teste kiterítve, kék bársony terítőn, amit arany zsinórok és rojtok díszítettek. Magas viaszgyertyák állottak borókaágakkal díszítve a halott fejénél és lábánál ború világosságot terjesztettek, ami beleolvadt a nap fényébe. A halott arcát eltakarta előle a vigasztalhatatlan atya, aki háttal az ajtónak fordulva ült a széken.

A filozófust valósággal megrázták azok a szavak, amiket most hallott.
Nem azért gyászolok én szívem szerette leányom, hogy élted virágában nagy
fájdalmamra és szomorúságomra elköltöztél az árnyékvilágból, a nélkül, hogy a számodra kiszabott életkort elérted volna, inkább azért szomorkodok kedves galambocskám, hogy nem ismerem a kegyetlen ellenséget, aki halálodnak az oka volt. És ha tudnám, hogy ki az, aki csak gondolni mert volna arra, hogy téged megsértsen vagy csak barátságtalan szót ejtsen felőled, Istenemre esküszöm, soha gyermekeire nem vethetné szemét, ha olyan idős volna mint én és nem látná apját-anyját, ha élte virágában volna. Testét a steppe madarainak, vadállatainak hajtanám eledelül. De jaj nekem egyetlen virágocskám, fürjecském, éltem világossága, hogy hátralevő napjaimat örömtelenül kell eltöltenem, hogy kabátom szélével törülgetem könnyeimet, amit öreg szememből hullatok, míg ellenségem mulat és a markába nevet, úgy gúnyol ki engem, gyenge aggastyánt.
Elhallgatott, erőt vett rajta a fájdalom és bőven hulló könnyeivel könnyített magán.
Ez a vigasztalan fájdalom meghatotta a filozófus szívét. Köhécselni kezdett, torkát reszelte halkan, miután a hangját akarta egy kicsit rendbe szedni. A kapitány megfordult, széket mutatott neki a halott fejénél, a szék előtt olvasó állvány, amelyen könyvek feküdtek.

Három éjszakát majd csak kibírok valahogyan, gondolta a filozófus, jutalmul az uraság majd megtömi mind a két zsebemet arannyal. Odament, még egyszer megköszörülte a torkát és elkezdett olvasni, a nélkül, hogy bármi másra figyelt volna vagy a nélkül, hogy rá tudná szánni magát, hogy a halottnak a szemébe nézzen. Mély volt körülötte a csend. Ekkor észrevette, hogy a kapitány kiment a szobából. Lassan megfordult, hogy megnézze a halottat és….
Reszketés futott végig minden tagján, olyan csodálatosan szépe leány feküdt előtte, amilyet még soha életében nem látott. Úgy érezte, soha emberi arcon ilyen tökéletes, amelyet mégis harmonikus szépség nem tárult elébe. Úgy feküdt ravatalán, mintha élne, mintha szép homloka mögött, amely oly gyöngéden csillogott mint a hó vagy mint az ezüst, még járnának a gondolatok.
A szemöldökei olyanok voltak, mint az éjszaka verőfényes napon, keskenyek és büszkén borultak a lehunyt szemek fölé. A pillái mint apró nyilak simultak az arcához, amelyen titkos vágyak tüze parázslott. Az ajkai mint a rubin, készek arra, hogy megnyíljanak és boldog kacajt örvendező áradatban ömlesszenek a világba…
De éppen ezek az arcvonások, mintha valami kiáltó, szörnyű dolgot sugallattak volna lelkébe. Érezte, mint szorítja el szívét görcsösen a bánat, mintha forgó tánc és duhaj tivornya közepén gyászos zsolozsma zendült volna meg. Rubinpiros ajkak, mintha egyenest a szívébe szívódtak volna. Hirtelen valami ismerős vonást látott meg az arcán. A boszorkány, – sikoltott fel önmagának is furcsa hangon. Elfordult, halotthalvánnyá lett az arca és elkezdte mondogatni a halottas imát. Ugyanaz a boszorkány volt, akit halálra vert.

Mikor a nap nyugovóra hajlott, a templomba vitték a halottat. A filozófus egyik vállán vitte a fekete koporsót és mintha valami jéghideget érzett volna. Elől a kapitány ment és egyik karjával a halál e szűk házát támogatta. A fából épült templomnak palás, feketés volt a színe és zöld moha borította. Magányos gyászban állott majdnem a falu szélén, három düledező kupolájával. Meglátszott rajta, réges-régen nem mondtak benne misét. Majdnem minden szentkép előtt gyertya égett. A koporsót a templom közepébe tették le az oltárral szembe. Az öreg kapitány még egyszer megcsókolta a halottat, meghajolt a földig, a koporsóvivőkkel együtt elment, miután megparancsolta, hogy a deáknak jó vacsorát adjanak, azután vezessék a templomba. Mikor a koporsóvivő szolgák betértek a konyhába, a kezüket sorban a kemencére rakták, rendes szokása ez a kisorosz embernek, ha halottat látott.
Ekkorra már a filozófus is alaposan megéhezett és éhségében néhány pillanatra teljesen megfeledkezett a halottról. Az udvari cselédség egymásután kezdett a konyhába szállingózni. A konyha a kapitány házában úgyszólván klub volt, ahova valamennyien egybegyűltek, akik a tanyán laktak, a kutyákat is hozzájuk számítva, akik a farkukat csóválva álltak az ajtóban és csontért, hulladékért könyörögtek. Akit valami paranccsal elküldtek valahová, az előbb mindig bejött a konyhába, hogy egy pillanatra megpihenjen a kemence padkáján és elszívjon egy kis pipa dohányt. A nőtlen legények, akik a tanyán laktak és kozák köntösben parádéztak, majdnem egész nap kint hevertek a padkán, vagy alatta vagy a kemence tetején, egyszóval mindenütt, ahol a heverésre alkalmatos helyet fel lehetett fedezni. Közbe majdnem valamennyi ott felejtette a konyhában a süvegét vagy a kutyakorbácsát vagy más ilyesfélét, de a legnépesebb a gyülekezet mégis estebéd táján volt, akkor bejött a csordás, miután a teheneit bezárta az istállóba, ahol megfejték őket, a csikós, miután a méneket beterelte és ezenkívül mindazok, akik napközben az embernek a szeme elé sem kerültek. Vacsora közben megoldódott még a leghallgatagabb embernek is a nyelve. Rendesen mindent megbeszéltek, melyik kozák csináltatott magának új bő bugyogót, mi van a földnek a belsejében és ki látott már farkast. Volt köztük tréfát kedvelő legény is, amilyen kisoroszok között soha se szokott hiányozni.

A filozófus a többivel együtt széles körben kiült a konyhaajtó elé a szabad levegőre. Nemsokára megjelent egy vörös fejkötős nő a küszöbön és mind a két kezével forró fazékat tartott, ami tele volt tejfölös csuszával. A fazékat letette az éhes népség közé. Mindenki kivette zsebéből a fakanalát, akinek meg nem volt, egy forgácsot. Mihelyt az emberek szája kisé lassabban kezdett járni és az egész társságnak farkasétvágya mintha megenyhült volna, máris megindult a szájuk és rendesen többen beszéltek egyszerre. A beszélgetés természetesen az elhunyt körül forgott.
Igaz-e vajjon, – kérdezte egy fiatal juhász, aki a fütyülője zsinórjába annyi gombot meg csillogó rézdarabot aggatott, hogy úgy nézett ki, mint egy vásáros asszonynak a bódéja, – vajjon igaz-e az, hogy az uraság kisasszonya, tisztesség ne essék szólván, összejött az ördöggel?
Kicsoda? Az uraság leánya? – kérdezte Dorózs, akit a filozófus már korábbról ismert. – Persze, hogy boszorkány volt. Megesküszöm rá, hogy valóságos boszorkány volt.
Jobb lesz, ha hallgatsz, Dorózs, – szólt a másik, aki már útközben is elárulta azt, hogy öröme telik a csillapításban. – Nekünk ahhoz semmi közünk. Isten nyugosztalja. Az ilyesmiről jobb nem beszélni.
De viszont Dorózs egyáltalán nem szándékozott hallgatni. Éppen az imént küldötték le a pincébe a kulcsárral egy fontos megbízatás teljesítése végett, kétszer is belenézett két vagy három flaskóba és mire kijött, nagyon jó kedve kerekedett. Most szakadatlanul járt a szája.
Ugyan hallgass! – Minek hallgatnék? – kiáltotta, – hisz engem is megnyergelt, Isten úgyse, hogy rajtam is lovagolt.
Hát hogyan bátyám uram? – kérdezte a gombgyűjtő a fiatal juhász. – Van valami jel, amiről a boszorkányt meg lehet ismerni?
Nem, – felelte Dorózs, – egyáltalán nem lehet megismerni, az ember elcitálhatja valamennyi zsoltárt, mégsem ismeri meg.
Dehogy nem lehet! Ne mondj már ilyeneket! – felelte a vigasztaló természetű kozák. – Nem hiába oltotta be az Uristen kibe-kibe a maga szokását. Vannak emberek, akik ismerik ezt a fekete tudományt és azok azt mondják, hogy minden boszorkánynak farka van.
Ha egy asszony megöregszik, menten boszorkánnyá válik, – állította nagy hidegvérrel az ősz hajú kozák.
Te vagy az igazi, – avatkozott bele az asszony, aki a megmaradt csuszát az egyik üres tálba összeöntögette. – Valóságos kövér disznó vagy!
Az öreg kozák, akit Javduchnak hívtak, jóindulatún mosolygott, mikor észrevette, hogy kényes helyén érték szavai az öregasszonyt. De a csordás olyan hangos hahotára fakadt, mint hogyha két bika bőgne egyszerre egymásra. (Folytatjuk.)

Az 5/4. rész augusztus 14-én jelenik meg.

A képek forrása:

Mario Bava: La Maschera del Demonio (1960), spanyol játékfilm